Kornai János sok könyvében és tanulmányában foglalkozott a szocialista rendszer és a posztszocialista átalakulás elemzésével. A társadalom egészét átfogó kérdések megközelítésére az általa „rendszerparadigmának” nevezett szemléletet, módszert alkalmazza. Ami a következőket jelenti: a rendszer minden szféráját, valamennyi dimenzióját együttesen kell megértenünk, fel kell fognunk, hogy a rendszer különböző részei hogyan hatnak egymásra, milyen interakció van közöttük és hogyan alakul ki a részek közötti függőség. Különösen fontos ez a szemlélet az egykor kommunista országokban lezajló rendszerváltás elemzésében. A figyelem középpontjába kerülnek tipikusan rendszerparadigmikus „rejtvények”. Milyen legyen a transzformáció sebessége? Mi az átalakító rendszabályok helyes sorrendje? Mennyiben hagyatkozhatunk spontán evolutív átalakulásra, és mennyiben kell aktívan, állami eszközökkel beavatkozni, a változtatásokat előmozdítani? A válaszok eltérőek, de a kérdések közösek.

Kornai professzor elmondta, hogy bár a felsőoktatás reformjával mindenütt foglalkoznak, a posztszocialista államokban ez a kérdés még inkább speciális, hiszen ezekben az országokban egy „koraszülött jóléti állam” alakult ki, ahol az állam, az adott erőforrásokhoz képest, túl nagy kötelezettségeket vállalt. Véleménye szerint ez az általános kihívásokon túl is egy igen fontos szempont, hiszen ezt a túlzott felelősséget, amit az állam magára vállalt, úgy kell szűkíteni, hogy közben a szolgáltatás minősége ne romoljon, sőt javuljon. Szerinte a felsőoktatási reformok terén is bizonyos értékek mentén kell elmozdulni. Az egyik, szigorúan technokratikus elv a társadalmi hasznosság, hatékonyság. Technokratikus nyelven ezt így fogalmazhatnánk meg: ha a felsőoktatást, mint egy nagyüzemet tekintjük, olyan jó minőségű „termék” (output) jöjjön ki, amelyre a felhasználó társadalom igényt tart, mégpedig minél kisebb ráfordítással (input). Egy másik elv: az egyéni önmegvalósítás, mely szerint a tudásra szomjas fiatalok megilletődve lépnek be az egyetem kapuján, és úgy gondolják, hogy önmaguknak tartoznak azzal, hogy tudást szerezzenek, ismerkednek a szakmával, a tudománnyal, keresik önmagukat. Egy további elv: az egyenlőség, vagyis a társadalmi szolidaritás, mely szerint aki anyagi szempontból kedvezőbb helyzetből indul, erkölcsileg köteles segíteni a rászorultakon.

Csak kivételesen sikerül olyan rendszabályokat létrehozni, hogy mindegyik elvet egyszerre, azonos mértékben teljesítsük. Többnyire az egyik elv szerinti előrelépés egy másik elv sérelmével jár együtt. Például egy hátrányos helyzetű fiatal taníttatása pénzbe kerül a társadalom számára és ez erőforrásokat fog elvenni máshonnan. Ezért a szűken vett hatékonyság, a költségcsökkentés érdekében sokszor egyszerűbb és olcsóbb hagyni, hogy a hátrányos helyzetűek minimális iskolázottsággal szakképzetlen munkások maradjanak, ami viszont ellentmond az esélyegyenlőség követelményének. Kornai János szerint sajnos a mai közép-kelet-európai gyakorlatban nem lehet példát találni jól átgondolt, „átfogó reformokra”. Sok a rögtönzés, az egymásnak ellentmondó rendszabályozás. A politikusok nagy része nem vállalja a döntései mögött meghúzódó értékválasztás bemutatását, pedig sokkal kívánatosabb lenne a transzparencia ezen a területen is.

Kornai professzor a felsorolt elvek közül az egyén szuverenitását különleges fontosságú etikai posztulátumként kezeli. Értékrendjében az egyéni szuverenitás és autonómia olyan értékek, amelyek nincsenek alárendelve a kollektív társadalmi hasznosság értékének. Egy jól működő demokratikus társadalomban az embernek kell hogy legyen joga és lehetősége megvalósítani önmagát; kell hogy legyen joga arról dönteni, mit kezdjen az életével, mindaddig, amíg másnak kárt nem okoz a választásával. Kornai János felhívja a figyelmet arra, hogy ez a választási jog felelősséggel is jár, vagyis nem híve a „potyautasságnak”. Ez a felsőoktatásra vonatkoztatva többek között azt is jelenti, hogy a fiatalok meg kell tanulják, hogy ha igénybe veszik a felsőoktatást, e szolgáltatásért fizetniük kell valamilyen formában. Vagyis Kornai János a tandíjak híve. Meg kell adni a választási lehetőséget a diákoknak, de ugyanakkor felelősségre is kell nevelni őket.

A fizetésnek pedig sokféle alternatív forrása lehet. Az első a család hozzájárulása, amihez szükséges, hogy a család hosszú megelőző időszakban fel tudjon készülni, tehát egy ilyen intézkedést nem szabad egyik napról a másikra bevezetni. Egy másik lehetőség az, ha a diák maga dolgozik és keresményéből fizet, vagy ha az egyetemi hallgató diákhitelt vesz fel. Ugyanakkor, az állam ösztöndíjjal járulhat hozzá a költségek finanszírozásához, ami a rászorulóknak és szorgalmasan tanulóknak igenis kijár. Ezeken kívül lehetséges forrásként léteznek más, az üzleti világ vagy alapítványok által szolgáltatott ösztöndíjak is. Ez az ötféle forma nem zárja ki egymást, kettő vagy több párhuzamosan is igénybe vehető egy-egy hallgatónál.

Kornai professzor felelősségre intett a pályaválasztás területén is. A munkaerőpiac tele van piaci kudarcokkal és tökéletlenségekkel. Éppen ezért igen nehezen jelezhető előre 10-15 éves távon a jövendő munkaerőkereslet. Irreális arra számítani, hogy az állami szervek előre meg tudják mondani számszerűen, melyik szakmából hány főt kell kiképezni. Elkerülhetetlen némi súrlódás az egyetemek munkaerő-kibocsátásának szakmai összetétele és a jövendő munkaerőpiac kereslete között. Fontos, hogy a felsőoktatás a hallgatókat rugalmas alkalmazkodásra, az esetleg szükséges pályamódosítások hatékony megvalósítására, tudásuk állandó felfrissítésére nevelje. Tanítsa meg a hallgatókat a problémákat mélyen és nem felületesen elemezni, kérdéseket feltenni, fogalmazni és prezentálni, hogy aztán gyorsan és rugalmasan tudjanak a változó körülményekhez alkalmazkodni.

Ehhez viszont szükséges az egyetemi autonómia biztosítása személyi, kis közösségi és szervezeti szinten is. Az egyetemi autonómiával kapcsolatban kifejtette, hogy mivel senki nem tudhatja, hogyan alakul a jövő munkaerőpiacán a kereslet, egyetlen állami szervnek sem szabad megmondania, milyen szakemberekre lesz szükség.

A túlzott tervezést károsnak véli ezen a területen is. Az egyetemi autonómia ugyanakkor nem feltételez passzivitást a többi piaci szereplő, így a vállalati szektor részéről sem, hanem egyetemi irányító testületekben való részvételt, valamint vállalati ösztöndíjak felajánlását javasolja. Véleménye szerint fontos, hogy egyik munkaerő-piaci szereplő se diktáljon, a döntés legyen egyfelől az autonóm egyetem, másfelől a hallgató kezében.

Kornai így összegezett: az egyetemi hallgatók legyenek nyitottak és bátrak, az egyetemi oktatók pedig legyenek képesek szakítani a régi sémákkal.