Távozása igen nagy veszteség volt a kolozsvári sportéletnek, ugyanakkor óriási nyereség a budapesti és magyar kardvívásnak, amely személyében a harmadik magyar olimpiai bajnok egyéni kardvívót tiszteli. Talán nem véletlen, ha arra gondolunk, hogy a legnagyobb edzők, Italo Santelli és Gerentsér László tanítványa volt.

Bajáról Kolozsvárra – gyermekkor, vívással való megismerkedés

Posta Sándor a Pest megyei Pánd községben született 1888. szeptember 25-én. A ciszterci rend bajai főgimnáziumában tanult, itt került először kapcsolatba a sporttal. Az 1890-es években felújított iskolaépület mellé ez időben épült az új tornaterem, az iskola fiatal tornatanára, Vágó Rezső pedig hamar felfigyelt a fiatal diák tehetségére. Később Posta úgy emlékezett tanárára, mint „aki a belénk öröklődött verekedési kedvnek új ellenfeleket szerzett: a mérőszalagot és a stopperórát”.

A sport akkoriban a bajai gimnazisták mindennapját meghatározta. Posta igen szép eredményeket ért el tornában és gyaloglásban. Egy gyaloglóversenyen az előkelő második helyen végzett a nagynevű gyalogló atléta, Sztantics György (gyaloglóatléta, az 1906-os pánhellén olimpia játékok bajnoka 3000 méter gyaloglásban) mögött. „Igaz, hogy a feketeképű bunyevác először begyalogolt a célba, aztán visszagyalogolt a mezőnyhöz és valami négy kilométeren át vezetett bennünket újból a célba. De a világbajnok mögött második helyen végeztem!” – emlékezett vissza évekkel később.

Még diákévei idején, 1905-ben, Italo Santelli vívómester vívótanfolyamot tartott Baján. Posta elsétált megnézni a vívóakadémiát (ahogy akkor nevezték), az olasz mester viszont kardot adott a kezébe és megszerettette a vívást a fiatal diákkal. Santellivel való első találkozása meghatározó volt további életére.

Santelli Italo (Cariqueno, Olaszország, 1866. augusztus 15–Budapest, 1945. február 8.) vívómester. 1896-ban a budapesti millenniumi kardverseny olasz részvevőjeként annak győztese. Vívása annyira megnyerte a sportág hazai kedvelőinek tetszését, hogy meghívták a Magyar Atlétikai Club (MAC) vívómesterének. 1896-tól nagy szakértelemmel oktatta a magyar vívósport kiválóságainak egész sorát. Keze alól számos olimpiai- és Európa-bajnok került ki

„Bemegyek. Alighogy a nagyterem ajtaját magam mögött beteszem, elém robban egy hatalmas alak fehér nadrágban, fekete blúzban, amit azonban csak percek múlva vettem észre.

Első pillanatban két óriási fekete szemet láttam, amik a fehérből szinte rámléptek és egy rettenetesen villogó, hihetetlen arányú fogsort.

– Van széréncse! ... Santélli! ... Tésék csinálni toálet... ádom mindjárt lecke! ... gyorsán, fiúcska! ... gyorsán! (Santelli soha sem tanult meg igazán jól beszélni magyarul. Egyéniségének vonása volt az a furcsa keveréknyelv – a santelliádák –, amelyet tanítványai őriztek meg. – szerk. megj.).

Hebegtem, dadogtam, hogy hát... kérem szépen... én nem akarok vívni... izé... kérem, eszem ágában sincs!

De a maesztró vállon kapott, megforgatott és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:

– Keerém, fiú... mágan van kittuno diszpozició, ki muszáj vívni... én ádom grátisz lécke!”

Hatheti vívóedzés után, a Santelli-akadémián, a helyi sajtó felfigyelt a tehetséges fiatalra, akiről azt írta, hogy testtartása és gyönyörű mozgása a klasszikus görög szobrokhoz hasonlít. Posta úgy érezte: „a jó Isten a vívást és engem egymásnak teremtett. Santelli bűne!”

Dr. Gerentsér László (Szeged, 1873. január 16–Budapest, 1942. január 2.) testnevelő, sportszakíró. A Magyar Athleticai Club atlétája volt, 1896-tól több sprintverseny győztese, a 440 yardos verseny rekordere volt több éven keresztül (52,5 mp). Az atlétika mellett evezett és vívott is. 1904-től a modern sportok és az olasz vívás oktatója lett a kolozsvári egyetemen; 1907-ig tanított itt, ekkor tett doktori vizsgát is. 1907-től a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club meghívására az egyesület vívómestere és testnevelő tanára, 1914-től pedig testnevelési igazgatója lett. 1911-ben jelent meg főműve, az Atlétika, amely az első modern atlétikai munkák egyike volt, emellett a vívás történetét is megírta

1906 őszén, középiskolás tanulmányainak befejeztével, Posta Kolozsvárra jött, ahol a Ferenc József Tudományegyetem orvosi karára iratkozott. Hamarosan megismerkedett a helyi sportszerető kollegákkal, és a mindennapok részévé vált a délutáni vívóedzés öt és kilenc óra között. A helyi vívók, Repeczky Bandi és László, Vértes Béla, Tódor Árpád, Bányász Jenő és Czenker Béla hamar befogadták, Bányász pedig beajánlotta Postát az egyetemi vívómesterhez, Gerentsér Lászlóhoz.

Gerentsér, aki korábban kiváló atléta volt, 1903-ban jött a kolozsvári egyetemre, ahol a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) művezetője és vívómestere, 1904-től pedig a modern sportok és a vívás oktatója lett. Folytatta a vívóakadémiák hagyományát, maga köré gyűjtötte és valósággal elbűvölte a fiatal vívókat.

„A mester majd mindig velünk van, és ott szemünk láttára építi a vívás elméletének azt a hatalmas épületét, mely őt a legkiválóbb magyar vívópedagógussá tette.

Ő a kiváló atléta, atomjaira bontotta a vívás minden mozdulatát, analizálta, összerakta, bújta az anatómiai, élettani szakkönyveket. Állandóan tanult, és bennünket tanulva tanított.

Az elméleti vitákból megállapítások születtek, amiket másnap gyakorlatba kipróbáltunk.”

Az egyetemi sportélet kikerülhetetlen alakja volt a királyi viador, Vermes Lajos. Mint egyetemi testnevelő tanár számos téren segítette a kolozsvári sportélet fejlődését, ugyanakkor számos „butaságot” is elkövetett, amely miatt mindenki csak nevetett a történetein. Volt, amikor világrekord eredményei miatt mosolyogtak ismerősei, máskor sportújításain nevettek a sporttársak. Saját készítésű kerékpáron járt, egyetemi irodája tele volt serlegekkel, érmekkel és oklevelekkel. Ő pedig mindig mindent megtett, hogy a sportolni vágyók számára az egyetem termet, sportteret biztosítson.

Posta számára különös élményt jelentett az első főiskolás vívóbajnokság, amelyre a KEAC is benevezett, hiszen itt találkozott először a főváros jó nevű vívóival.

„A verseny a gólyavárban volt, főhadiszállásunk a Fiume-kávéház, ahol a habos kávé hangjai mellett folyt a tippelés... Bányász, Repeczky Bandi vagy Vértes Béci... Vajon melyik lesz közülük az első... Más vívó, mondjuk pesti, szóba sem jöhetett.

Gerde Oszkár lett első (kétszeres olimpiai bajnok kardvívó, Santelli tanítványa, az 1908. évi londoni, és az 1912. évi stockholmi olimpián is tagja volt az olimpiai bajnoki címet nyert magyar kardcsapatnak).

Arra nem emlékszem, jutott-e közülünk valaki a döntőbe. Én nem. Tolongtam egy darabig az előmérkőzéseken, szúrtam, szúrtam. Honnan szedtem, azt nem tudom, annyi biztos, hogy mindenkinek és mindenbe föltartó szúrást csináltam. A végén az öregebb rókák rájöttek, hogy döfök, ha felém mozdulnak, tehát becsaptak, és a döntőből kicsomagoltak...

Őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy a versenyen biztosan első leszek, mert mégis Bányász meg Vértes öregebbek voltak, de azt biztosra vettem, hogy a második én leszek. Nevessen ki az a vidéki vívó, aki az első versenyre nem azzal a komoly reménységgel megy a fővárosba, hogy no most aztán megmutatom, hogy vagyok én is olyan legény, mint a pesti ficsúrok!

Szabó Dénes (Pest, 1856. május 4–Kolozsvár, 1918. január 17.) egyetemi tanár, orvos. Egyetemi tanulmányait Pesten végezte, ahol 1879-ben orvosdoktorrá avatták. Tanulmányai kiegészítése céljából 1880-ban ösztöndíjjal külföldre (Bécs, Drezda, Berlin, Edinburgh, London) utazott. 1892-től a kolozsvári egyetemen a szülészet és nőgyógyászat tanára, 1905–1906-ban az egyetem rektora volt

Visszajövet a vasúton meglehetősen szótlan voltam. Rágódtam a gólyavár vívórejtelmein, kezdtem magamat korholni, hogy is lehettem oly együgyű... folyton szúrni... bele... lehetett volna fejvágást is csinálni... traverzónét is... talán... Hát mi az ördögnek kupdaráztam, mikor sosem szoktam csinálni?! Megtanulom a föltartó szúrást!... Elment az eszem... a fejemet a kofferemben felejtettem... Ezalatt a többiek élénken tárgyalták a zsűri magatartását, és mire a gyors Csucsánál, a kanyargó Kőrös partján haladt, megállapították, hogy nem érdemes Pestre menni, mert a zsűri elnyomja a vidéket.

Kolozsvárott már tisztán látta minden vívószakértő, hogy mi a versenyt tulajdonképpen fölényesen megnyertük, de a fővárosiak szolidaritása (akkor ugyan még ez a divatos szó nem szerepelt, – valami ennél sokkal csúfosabbat alkalmaztunk) nem engedett bennünket érvényesülni.

Csak Gerentsér csóválgatta a fejét, és végül is kimondta: ... biztosan rosszul vívtatok... mindig mondom én, hogy nem tudtok sömmit se!”

Az önértékelés, a vívótudás állandó tökéletesítése emelte ki Postát a többi vívó közül. Míg csapattársai a bíráskodásról és élményeikről meséltek, ő már a szúrópárnánál gyakorolt, s közben arra törekedett, hogy megtalálja a versenyen elkövetett hibáit, s azokat kijavítsa. Nagy csapást jelentett, amikor mestere, Gerentsér László, 1907-ben távozott Kolozsvárról és a fővárosban folytatta karrierjét.

A mester távozása összerázta a kis kolozsvári csapatot, amely így saját magát képezve készült a versenyekre. A lelkes munka eredményeként a csapat egyre nőtt, a legjobbak pedig gyakran jártak versenyekre, hogy a legjobbakkal mérkőzve szerezzenek tapasztalatot.

Különösen fontos pillanat volt Posta második budapesti versenyzése, amelyen második lett, és egy gyönyörű tiszteletdíjjal tért haza.

Ezt követően a Szegedi Vívó Egylet versenyén újabb második helyezést ért el, a kolozsvári vívókra pedig felfigyeltek a szakértők.

Vívóversenyek Európa-szerte

A Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubot a huszadik század elején dr. Szabó Dénes, az egyetem szülészet és nőgyógyászat tanára vezette. Szabó a kolozsvári egyetem kiemelkedő egyénisége volt. Irányítása alatt nőtte ki igazán magát az egyesület atlétika, vívás, labdarúgás és vízilabda terén egyaránt.

Kolozsváron ez időben a vívóélet másodlagos szerepet töltött be az atlétika mellett. A KEAC legerősebb szakosztálya a Somodi testvérek körül összpontosult, akik igen sokat tettek a városi sportélet fejlődéséért, illetve a modern sporttelep 1911-es megnyitásáért. Somodi István olimpiai ezüstérmes magasugró (az 1908-as londoni olimpián 188 cm-es ugrásával a második lett magasugrásban) Magyarország-szerte ismert sportember volt, aki mindvégig a városi sportélet érdekében felhasználta minden fővárosi befolyását. Öccse, Somodi András (korcsolyázó, all-round sportember, országos főiskolás bajnok), aki elsősorban műkorcsolyában jeleskedett, a KEAC igazi mozgatója volt. Munkásságának köszönhetően a KEAC minden akkoriban űzött sportág terén igen sikeres volt.

A vívók csoportjának egyik érdekessége, hogy a többi szakosztálytól elzártan működtek, edzettek a vívóteremben, ezért sajátos, különös viselkedési szabályai voltak.

„A zárt teremben olyan szörnyű káromkodás folyt, hogy attól való féltünkben, hogy valaki idegen mégis bevetődik közénk és a város szájára kerülünk, kimondottuk: Minden káromkodó vagy illetlen szó húsz fillér!

Ettől a perctől mindegyik arra törekedett, hogy a másikat fölbosszantsa, mert ettől reméltük a kassza gyarapodását. A pénztári állapot ugyanis fontosabb volt, mint a csúf hangzású szavak kiirtása, mert a befolyt pénz a közös söralapra szolgált.

Akadtak úgy elseje táján gavallérok, akik mecénási alapon káromkodtak, hogy a söralap szaporodjék, nagyjából azonban a szitkozódás is alábbhagyott.”

Az erdélyi vívóélet fejlődése az első világháború előtti években igen számottevő volt. Számos nagyvárosban rendeztek versenyeket, akadémiákat, bemutatókat, amelyek igen népszerűek voltak a nézők körében. Az egyesületek megteremtették az anyagi alapot a versenyeken való részvételre. Elsősorban Szabó Dénes KEAC elnök harcolt, hogy az egyesület vívói minél több versenyre utazhassanak Magyarország-szerte, mert így a KEAC hírneve eljutott a vívóberkekbe is (az atléták – Somodi István révén – már igen népszerűek voltak). Az első világháború előtti években létrejött labdarúgó-szakosztály is szép eredményeket ért el, sőt a háború előtt az utolsó Erdély bajnoka címet is megszerezte. A háború éveiben feltevődött a kérdés, hogy a KEAC labdarúgócsapata játsszon a magyar első osztályban, de sajnos ezt a háború elvesztése, illetve a trianoni döntés ellehetetlenítette.

FOLYTATJUK