Csakhogy a 29 éves festő finoman ugyan, de értésemre adja, hogy számára igenis a szín az, ami elsődleges, ami a legfontosabb, aminek jegyében alkot. S hogy mindaz, amit jelen kiállításával érzékeltetni szeretne az magának az alkotásnak a folyamata. Azok a kínkeserves, de egyben gyönyörűséges pillanatok, amelyek a születést, a műalkotás létrejöttét kísérik. Az a halálosan komoly játék, amely mindegyre újabb és újabb kifejlettel kecsegtet. Munkáit gyakorta újrafesti, a folyamatszerűség nála mindegyre újabb festői lehetőségeket, a legkülönfélébb eszközök, technikák teremtette festői színkísérleteket, megoldásokat, színkombinációkat eredményez. A téma pedig ezeknek a sajátos szín-formajátékoknak a következménye.  De hangsúlyosan tetten érhető valamennyi munkában. Csakhogy a művész nem szeretné korlátozni a néző fantáziáját, behatárolni képzelőerejét, egy bizonyos irányba terelni gondolatait – innen a munkák önmagukban való léte. És innen a címek hiánya. Kuti Botond ugyanis formákba öntött szín-játékát, azt az ösztönös ráérzéssel megszületett „ábrázolatot” a narrációtól független valóságként fogja föl, és a néző felé is ezt szeretné sugallni. Merthogy a művészi megjelenítés olyan autonóm alkotás kell hogy legyen, amelynek kísérőszövegtől független képi nyelven kell kommunikálnia a nézővel. A címek hiánya pedig eleve a látványra irányítja a figyelmet. Miáltal ugyanaz az ábrázolat a befogadó képzeletében más-más érzelmi-gondolati összefüggéseket válthat ki. Képzelőereje függvényében címkézheti őket bárki, bárhogyan.

Egyfajta súlyos könnyedség, drámaisággal telített líra árad ezekből a munkákból, de ugyanakkor sajátos, vöröses izzásban megnyilvánuló vitalitás is, vagy éppenséggel visszafogottsággal párosuló belső erő, energia, szinte diktatórikus színuralom. Merthogy Kuti Botond kiváló kolorista, aki bravúrosan játszik a sajátosan felrakott, egymásra halmozott, egymás mellett vibráló, egymásba olvadó színekkel, az árnyalatok fölöttébb gazdag skálájával. Ott van például a színeiben szinte perzselő zongora, amely valósággal magába olvasztja megszólaltatóját, hogy aztán a hangok rapszodikusan örvénylő viharkékjeiben támassza fől újra. Mintha csak Debussy Tengerének morajlása csendülne ki ebből az egymásra halmozott színkavalkádból, mely izgatott vibrálásával a látványon túlit is képes érzékeltetni. Azt a bizonyos megmagyarázhatatlant, amely nélkül nem létezik igazi műalkotás. Ebbe a megmagyarázhatatlanba, ebbe az önmagában hordott csodába nyújt betekintést a fiatal művész.

Olyan humánummal telített, emberközpontú piktúra az övé, amely a színek spontán alakulásfolyamatában is képes érzékeltetni mindazt, ami az örök emberrel kapcsolatos: érzékenységét, sérülékenységét, szépségét vagy éppenséggel az idő múlásának következményeit, a változás, az átalakulás sajátos megnyilvánulási formáit. Teszi pedig mindezt egyfajta belülről fakadó, spontán ráérzéssel, olykor absztraktba is hajló figuralitással, utalásszerű, elegánsan kifejező, kevéssel sokat mondó színbeszéddel, fogalmazásmóddal. A sajátos szín-időháló mögül felsejlő portréfogalom, az arc jól ismert geometriájából kimetszett részlet vagy a sejtelmes ködökben lépegető, visszafogott földszínekbe fogalmazott emberpár jól sejteti ezt az egyedi művészi ars poeticát. Ami pedig a kék izzást illeti – mert Kuti Botondnál ilyen is van – az nem más, mint az önmagában hordott csoda: álom és valóság egybeolvadása, művészi átlényegítése.