Kenéz Ferenc 1944-ben született Nagyszalontán, Nagyváradon végezte középiskolai tanulmányait, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem román–magyar szakos hallgatója lett, itt élt 1989 márciusáig, amikor áttelepült Magyarországra.

 

Hogy gondol most Kolozsvárra, lehet-e azt mondani, hogy hazajött, hiszen sok éven át városa, otthona, lakóhelye volt, tette fel a kérdést Markó Béla. – Szülővárosom Nagyszalonta, tizennégy éves koromig éltem ott, Várad a „nagyvárosom”, itt töltöttem a középiskolai éveket, mindmáig ez a város jelenti a nagybetűs várost nekem, de Kolozsvár a legszeretettebb városom. A megszeretett várost nem hagyja el az ember soha, még akkor sem, ha 1989 márciusában valójában elmentem innen, családommal együtt – mondta Kenéz. Bevallotta, évekig nem volt bátorsága visszajönni a megváltozott Kolozsvárra, valamiféle szorongás élt benne, de miután egyszer-kétszer mégis eljött, döbbenet volt számára a felfedezés: tulajdonképpen itt élte meg a szabadság édes élményét, amelyet Budapesten mind a mai napig nem érzett. – Budapesthez nem kapcsolódik semmilyen szabadságfogalom számomra, Kolozsvárhoz viszont igen, bizonyára azért, mert ’89 márciusától máig akkora változást élt meg a város, amilyet számomra Budapest nem. Kolozsvár a szabadság világa, amiért ugyan elmentem, de lelkileg csak itt teljesedhetett ki ez az érzés. Nem az a város, mint amiből elmentem, az ember, ha él, egyre öregebb, egy város pedig egyre fiatalabb – magyarázta.

 

Van-e valamilyen igazságtartalma, jelentősége annak, ha ízig-vérig erdélyi magyar költőként határozzák meg őt, annak ellenére, hogy több mint húsz éve Budapesten él, tette fel a kérdést a beszélgetőpartner. Munkássága léggyökerei ugyanazt a formát mintázzák, mint amilyen formájú volt az a gyökérzet, amely elmenésekor beleszakadt a földbe, csak most léggyökerek formájában táplálják, válaszolta Kenéz.

 

Markó Béla szerint Kenéz Ferenc költészetének az eredetisége éppen az, hogy rendkívül érzelemdús és érzelemmel telített szövegek, miközben ironikusak és groteszkek is. – Azt hiszem, nem nagyon van annál nehezebb feladat a költészetben, mint az iróniát és a humort, a groteszket összeegyeztetni az érzelemmel, vagy az érzelmességgel – jegyezte meg Markó.

 

– Lírai költő vagy, aki tulajdonképpen folyamatosan mesél nekünk. Tehát líra vagy epika? Melyik műfajt szereted? – hangzott el a kérdés. – Az epikus vonás kezdettől fogva kimutatható a verseimben, de nem is az epikusság a lényeg, hanem a valóságanyag. Igényt tartva egy bizonyos valóságanyagra természetesen engedni kell az epikusságnak, hiszen a szinte zsurnalisztikai fogásokkal beemelt életképek nyilván kicsit mesélőssé teszik a szöveget, ennek ellensúlyozására kell a karikírozás, a kicsit szokatlan látásmód. Én igazából prózát soha nem írtam, a legjobban lírai szöveget, verset tudok írni hibátlanul, ezt persze a magam mértékrendszere szerint mérem – fejtette ki a költő. Hozzáfűzte: bármilyen műfajban próbálkozott, utólag úgy érezte, hogy kicsit másként kellett volna fogalmaznia. A verseknél ez nem merült föl, ezek szerint ezt lehet igazi vallomásának tekinteni, nem azokat a műfaji próbálkozásokat, ahol eleve maga is úgy gondolja, hogy nem tökéletesek. – A szövegekben mindenképpen az élmény fontos, hiszen a költők bizonyos értelemben a porond bohócai, vagy a levegőég akrobatái, akik el tudják érni, hogy néhány pillanatig lélegzetvisszafojtva figyeljék őket. Amelyik versnek a mélyén nincs ilyenfajta élmény, az számomra nem költészet – fogalmazta meg nézőpontját a költészetről Kenéz Ferenc.