Jártunk már többször a Leányvárnál, nem hosszú és nem nehéz az út (kerülőúton is 5-6 km), jó tavasz eleji bemelegítő kirándulás. Enyhe március eleje volt, csapadékot jeleztek, már csepergett is. Elindultunk a Szent János-kút felé vezető úton, majd jobbra egy hídon áthaladva a Gorbó-völgy elejére épített új tömbházak mellett mentünk a tótfalusi út irányába. Nemsokára elértük a Tótfaluba (Tăuţi) vezető aszfaltos utat, délfelé haladunk egy keveset. Az út egy pontján erdei ösvény indul jobbra, a vár felé, évekkel ezelőtt EKE-tagok által festett piros sáv fehér alapon jelzi az utat. Az ösvény egyre meredekebben halad felfelé, csúsztunk a vizes leveleken, de legalább megszabadultunk a sártól. A szintkülönbség kb. 200 méter. Hamarosan elértük az egykori várárok maradványát. Az eső közben megállt, a fák között köd szállt felfelé, majd szertefoszlott, titokzatosabbá téve a tájat. A várat övező földsánc még elég jól kivehető. Innen még egy emelkedő, és eljutunk a vár megmaradt kőfalához. A Leányvár egykori öregtornyának maradványa Szászfenes (Floreşti) falutól pár száz méterre a Várdombon található. Egy falrész két ablakszerű nyílással, amely 6-7 m-es kacskaringós folyosóban folytatódik. A vár elég kisméretű lehetett, csak a hegy csúcsát foglalta el. A földalatti részeket kincskeresők többször is bolygatták.

A Leányvár építésének ideje és nevének eredete a múltba vész. Legendák szerint tündérek építették és lakták, kincseiket a pincében rejtették el. Egy másik monda szerint a várban papok laktak, ide zárták be a környék szegény népét, köztük fiatal lányokat is, innen kapta a vár a nevét. Pusztulása az 1437. évi, Budai Nagy Antal vezette jobbágyfelkelés idejére tehető, melynek vérbefojtása után az erdélyi római katolikus püspökség a Szászfenessel szomszédos Gyaluban emeltetett új, erős várat 1439-ben, ez vette át 1556-ig a Leányvár szerepét. A Leányvár többé nem épült fel, romjai elkoptak, Szászfenes mai lakossága már nagyon keveset tud a várromról.

A vártól az ösvény kilátóig vezet, szép panoráma nyílik innen a Kolozstótfaluba vezető völgyre, a Feleki-gerincre, a Kismagurára, a Havasbükkére és nyugat felé a hegyek vonulatára. A tetőről csodáltuk a tájat, még a nap is kisütött. Másik ösvényen ereszkedtünk le a tótfalusi Bocsor-patak völgyébe, majd az ortodox kolostor mellett felkapaszkodtunk a Gorbó-gerincre. Az erdőben mindenfelé kakasmandikó, vad jácint (kétlevelű csilla), pirosló hunyor és egy-egy hóvirág. Valóban itt a tavasz. A fák között kis őzike riadtan menekült. A füves gerincről is megcsodáltuk a tájat, a hegyeket, a különös alakú felhőkkel borított égboltot, majd leereszkedtünk a Gorbó-patak völgyébe: egyre jobban beépül, évről évre szaporodnak az új házak és a figyelmeztető táblák. Még egy szép völgy, még egy darab a Bükkből, amely a kolozsvári kirándulók számára örökre elveszett.