label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Spektakulum

« Vissza a főoldalra


Sebők Klára: Komiszkenyér

Egy színésznő emlékszakácskönyve
Létrehozva: 2013. március 16. 02:38


Barta Lajos: Zsuzsi, Köllő Bélával
Barta Lajos: Zsuzsi, Köllő Bélával
FOLYTATÁS LAPUNK MÁRCIUS 9-I SZÁMÁBÓL


„Hazaárulók”

Harag Gyuri halála után férjemnél betelt a pohár, teljes depresszióba esett. Életünket, gyermekünk jövőjét teljesen kilátástalannak láttuk. Színházunk igazgatója, Kötő József üzemekből, gyárakból és ki tudja még honnan „koldulta össze” az 50, 60, 70 százalékos fizetésünket. Jómagam a szinte semmiből varázsoltam ételt az asztalra. Megtanultam kollégám, K. Samu feleségétől kenyeret sütni, mert a jegyre adott kenyér nem volt elég. A férjem által művelt kis konyhakertben megtermett a káposzta, és annak a levelében sütöttem a krumplis-káposztás kenyeret, tepsiben. Zöldségekből fasírtot csináltam, a kerti mangoldból köretet, máskor egy kisméretű húskonzervből nagyméretű vagdalthúst, patisszonból „rántott húst”, kukoricalisztből málét, süteménynek. A férjem nevetve olvasta fel barátainknak az aznapi öt-hat fogásos menüt. Nem álltunk sorba, nincs semmink, mégis milyen jól élünk, mondogattuk. Viccből menü-kártyát készített.

Ezen a következők szerepeltek:

1. Öntött salátaleves

2. Házikenyér káposztalevélben

3. Vinetta-saláta (padlizsán)

4. Rántott patisszon (csillagtök)

5. Zöldségfasírt mangolddal

6. Málé

Ebből a menüből szinte semmit sem tudott megenni a nyombélfekélye miatt.

Kedves marosvásárhelyi barátunk, Sz. Józsi, a bemutatókra nem virágot hozott nekünk, hanem egy rúd szalámit, tojást, konzerveket vagy valami ehhez hasonló nagy kincset.

Szellemi nyomorunkat a kolozsvári magyar konzulátustól szerzett olvasnivalóval enyhítettük. Hálával gondolok vissza R. Ernőre, A. Lacira, akiktől sok segítséget kaptunk.

Shakespeare: Hamlet. Rendezte: Tompa Gábor, 1988. Barkó Györggyel és Héjja Sándorral.
 

Úgy döntöttünk, hogy lépnünk kell, elsősorban gyermekünk miatt. Az, hogy mi vár ránk, tudtuk! Sokan mentek el, majd megkeseredtek. Romániában bozgorok (hazátlanok) voltunk, Magyarországon románok, és ez volt a legszörnyűbb. (Egyik ottani kollégánk azzal az indokkal ment el a pécsi színháztól, hogy „nem végszavaz a románoknak”). Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi nem hazát cserélünk – hiszen, ahogy a szüleink mondták, mi magyar világban születtünk – hanem egy másik magyar színházhoz szerződtünk.

Léptünk! Most következett az igazi „tragikomédia”. Mindent felleltároztunk (beleértve a fakanalaimat is), mert ezt kellett tennünk. Hónapokig írtuk a leltárt, darabszám engedélyeztettük a könyveinket, dobozoltunk, csomagoltunk. Az összegyűlt kacatjainkat, ruháinkat kivittük az ószerre. Napszemüvegben, kendővel álcáztam magam. A férjem és Gábor messziről figyeltek. Berendeződtem egy sorba, amikor egy hölgy odajött hozzám:„Művésznő, tessék a másik sorba menni, ott jobban megy a vásár.” Vagy: „Zsuzsika, a hangjából ismerem meg”– ugyanis sok-sok évig játszottam nagy sikerrel Bartha Lajos Zsuzsijának címszerepét.

Majd elkezdtük a sorbaállást a rendőrségen. Minden héten egyszer Rusunéhoz mentünk, hogy megjött-e a papírunk. Ez így ment két és fél éven át. Dobozok között éltünk, karácsonyoztunk, és név nélkül játszhattunk. A nevünket nem lehetett leírni, hiszen hazaárulók voltunk. Ekkor játszotta a férjem a Hamletet, Tompa Gábor rendezésében, én meg a Színészkirálynőt és az egyik sírásó bohócot. A bemutató megvolt, annak ellenére, hogy be akarták tiltani. Állítólag éjszaka bezúzták azt a bukaresti lapot, amelyben nagyszerű méltatás jelent volna meg az előadásról Valentin Silvestru tollából. A nevünket már nem lehetett leírni! Az ezután megjelent méltatásokban már „Hamletet játszó színészt” és „Sírásó-bohócot játszó színésznőt” írtak a nevünk helyett.

Barátaink sorsunkban: Kakuts Ágnes, Czikéli László, Czikéli Lacika, valamint Héjja Sándor (balról)
 

A Hamlet-bemutató utáni hajnalban utaztak barátaink Czikéli Laci, Czikéliné Kakuts Ágnes és Czikéli Lacika véglegesen Magyarországra. Mi, az előadásban játszó színészek kigyalogoltunk az állomásra, hogy búcsút vegyünk tőlük. A vonat már épp elindult, amikor kiértünk, ők hárman álltak az ablakban és néztek ki a Nagy Fekete Semmibe. Akárhányszor rágondolok erre a képre, elfog a sírás. Még ma is!

Majd mi következtünk! Amíg vártunk az útlevélre, valamiféle reménnyel éltünk. Az igazi tragédia akkor következett, amikor megkaptuk az útlevelet, mert akkor már tényleg el kellett menni!

A beleltározott, becsomagolt konténereinket kétszer visszadobták. Először azért, mert az engedélyezett 12 festmény helyett 24 darab volt. Sok „mică atenţiével” (kis figyelmességgel) valaki elintézte nagy nehezen, hogy nem fogják leellenőrizni a képeinket, de amikor a vámos azt kérdezte, hogy hány festményünk van a férjem igazat mondott: huszonnégy. Természetes, hogy teljesen hülyének néztek minket, és nem tehettek mást, visszautasítottak. Újabb időpont, újabb vámolás több hét múlva! Másodszor egy Krisztus-kép miatt, amit festőbarátunk, Kancsura Péter fényképezett egy nyárádremetei templomban, egyetlen darab fából faragott csodálatos Krisztus-szoborról, valamint két kis hímzett mejjrevaló miatt, ami a barátainké, Novákéké volt, akiknek sokat köszönhettünk. Pár hét múlva harmadszor is szorongattam a sok-sok „kis figyelmességet”. Vámoltak, bezárták a konténert, majd az irodába mentünk, ahol a vámos újból átnézte a leltárt, és hirtelen a fejéhez kapott, hogy ki kell nyitni a konténert! Én már semmiféle női csábot nem tudtam bevetni, az ájulás környékezett, a férjem, aki az ajtóból figyelt, elfehéredett. Kimentünk a konténerhez, és akkor jelentette be a vámos, hogy elfelejtette újra lepecsételni a felnyitott könyves-dobozokat. Ez sikerült, de ezzel még nincs vége!

Három bőrönddel, a személyes holmijainkkal felszálltunk a vonatra. A határon egy szigorú képű vámos ránk mordult, majd kijelentette, ha akármilyen kevés valutát talál nálunk összetépi az útleveleinket és mehetünk vissza. Külön fülkébe tessékelt minket, a férjemnek még a zokniját is lehúzatták, nekem még az alsóneműimet is szétrázták. Semmit nem találtak! Közben a gyermekünk sírva, ijedten, támasz nélkül rohangált a vagon folyosóján, hogy mit tesznek a szüleivel. Amikor ezen túljutottunk, megalázva, meggyötörve, megittuk a barátainknak szánt üveg konyakot, majd Budapestre érve szédülve, kóvályogva szálltunk le a vonatról, ahol a minket váró barátaink szeretete fogadott, valamint a pécsi befogadó színházunk kis küldöttsége.

(A felhasznált fotók Sebők Klára tulajdonát képezik)

FOLYTATJUK






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap