label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Spektakulum

« Vissza a főoldalra


Sebők Klára: Komiszkenyér

Egy színésznő emlékszakácskönyve
Létrehozva: 2013. március 09. 02:26


Harag György soha nem sablonokban gondolkodott
Harag György soha nem sablonokban gondolkodott
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 23-I SZÁMÁBÓL


Nem akarok elmenni…

Azzal a szakma iránti alázattal, ahogy Harag Gyuri rendezett, többé nem találkoztam. Csüngtünk rajta mindnyájan, pedig nem törekedett tekintélyre. Képes volt abbahagyni a próbákat, ha érezte, hogy nem jó úton tartunk. Képes volt azt mondani, hogy „ez egy marhaság, amit eddig csináltunk.” Állandóan körülötte ültünk, mindent megbeszélve. A darab szintézisét tudta, az odavezető utat, apró részleteket közösen szültük meg. Legalább két hétig asztalnál ültünk, elemezgettünk, életérzéseket idézgettünk, hozzáolvastunk és csak azután kezdtük a rendelkező próbát. Mindenkinek beszélni kellett. Egy alkalommal elmesélte, hogy az ő nagynénjei hárman aludtak egy nagy ágyban, fáztak, onnan irányították a háztartást. Ez a kép meg is jelent Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadásában. Meghökkentően igaz volt a kép (Móricz Virágnak nem tetszett!), de mi akkor éltük a nincstelenség időszakát.

Ennek a darabnak az olvasópróbáján bent ült Rácz Klári, a tordai román színház fiatal díszlettervezője. Gyuri beszélt, beszélt, órákon át arról, hogy mit szeretne, milyen képeket lát maga előtt, majd a díszlettervezőnő kezébe nyomta a példányt: „Na, túlbeszéltem magam, már nincs idő felolvasni a darabot, olvassa el otthon Klárika, és vázoljon fel valamilyen skiccet!” Rácz Klárika tiltakozott: „Mester, nem olvasom el, mert az félrevezetne! Maga olyan szépen beszélt az egészről, hogy én annak alapján készítem el a vázlatot...”

Szerelmi jelenet az Egy lócsiszár virágvasárnapja című előadásból, 1974 (Sebők Klára és Héjja Sándor) - CSOMAFÁY FERENC
 

A kezdőjelenet képe olyan volt, mint egy Brueghel-festmény; egy hatalmas udvar, havazik, a mulatozó Balázs szekérrel érkezik cigányzenészekkel. Veronika, piros ruhájában, meztelen vállal, egyedül táncol a hóhullásban. Baloldalt egy szoba keresztmetszete látszik, ahol a színház összes vezető férfiszínésze (Vadász Zoli, Csíky Bandi, Czikéli Laci, Köllő Béci, Bíró Levente, Pásztor Jancsi, Nagy Dezső) mulatozik, táncol. A Veronika kis szerep volt, de Gyuri ragaszkodott hozzá, hogy én játsszam. Annyira fontos volt neki ez a kép, hogy amikor beteg voltam, elmaradt az előadás. Balázst Héjja Sándor játszotta, aki nem volt egy énekes színész. Tiltakozott is, de Gyuri meggyőzte őt azzal, hogy egy csehovi figurát képzel el, nem az éneklés a fontos. Aki olcsó szórakozást várt, nem kapta meg, ahogy Tompa Gábor mondta: „Gyurit itt is az foglalkoztatta, ami Móriczot és Caragialét összeköti: a lét alacsonyfokán élő emberek miért akarnak mindig ünnepélyesek lenni és miért akarják ezt hősiesen megélni?”

Harag Ilona, Harag György, Tompa Gábor, Csengery Adrienne
 

Engem sokat gyötört, nem volt szabad soha egy könnycseppet sem ejtenem a színpadon. „Belül kell sírni, belül fájjon, a közönség sírjon, ne te! Szárazan, keményen!”

A gyötrések ellenére mégis, amikor vele dolgozhattam, és a kolozsvári Sétatéren keresztül igyekeztem a próbákra, akárhányszor megláttam a színház épületét, mindig valami kellemes, remegő izgalom, jó érzés futott át rajtam. Mintha a színházat valami különös aura lengte volna be, amikor Ő ott volt. IGAZI SZÍNHÁZI HANGULAT.

Mindenki szerette, nem véletlenül statisztáltunk a tömegjeleneteiben, ha arra megkért minket. A tömegnek kulcsszerepe volt az előadásaiban. A Csillag a máglyán kezdőképeiben a színház egész társulata statisztált. A műszak is bármit megtett érte, tudott velük bánni, fontosak voltak a számára. Még a nézőtér hátsó ajtajánál, seprűvel a kezében a próbát néző takarító asszonyhoz is odaszólt: „Mit szól? Mit lát, milyen?”

Igen, hiányzik a régi, boldog kolozsvári gyötrődés!

A Cseresznyéskert díszlete
 

Nagyon szép szerelmi jelenetet szültünk meg közösen az Egy lócsiszár virágvasárnapjában. Ez a jelenet azért volt fontos, mert Kolhaas Mihály felesége, Lisbeth elvesztése után válik a galamblelkületű lázadóvá. Nem sok idő választott el a bemutatótól, de a jelenetet még mindig nem sikerült megoldanunk. Egy éjszakai próbán azt mondta Gyuri, hogy jöjjünk be és a szöveghez nem ragaszkodva, mondjunk bármit, csak beszéljünk, beszéljünk. A Nagelschmidtet játszó Vadász Zoli behozta az életnagyságú falovat, amit kisfiunknak hozott ajándékba, feltettük rá a fiút, sétáltunk, beszélgettünk, de a jelenet nem jött össze. Akkor azt mondta Gyuri, hogy teljesen szöveg nélkül, csak mozgásban csináljuk meg a jelenetet, úgy ahogy érezzük. Az érzelmeink adottak voltak és ezt nagyon szépen el tudtuk játszani. Akkor arra kért, hogy a megszületett koreográfiára tegyük rá a gyönyörű szöveget, ami az Énekek énekéből adott volt. Így született meg a szerelmi jelenet, amiről évekig beszéltek. Szép volt és megható.

Harag soha nem sablonokban gondolkodott. Maxim Gorkij Éjjeli menedékhelyében a halott Annát beletapossák, beletáncolják a földbe. A díszletet Kölönte Zsolt tervezte. Egy csodálatos ikonszerű körfüggöny és a csupaszon domborodó föld, semmi díszletelem! Olyan képeket látott és láttatott a színpadon, hogy nem véletlenül írom: „meghökkentően igaz”. Rendezéseinek látványvilága mindig csodálatos és különleges volt.

Jelenet a marosvásárhelyi Cseresznyéskertből, Silvia Ghelannal, 1985
 

Harag György életművét Lucian Pintilie, a Franciaországban élő, világhírű román rendező a legnagyobbak – Strehler, Brook, Planchon – közé sorolta. Halála előtti Cseresznyéskert rendezése a marosvásárhelyi színház román tagozatán olyan előadás és látvány volt, amilyet sem előtte sem utána soha nem láttam. A díszlet egy fehér gramofon kürtőcsőszerű, hosszan hátranyúló alagútja – mint egy időalagút –, aminek nem volt sehol bejárata, mégis valahonnan megjelentek a színészek, valahonnan előgurult egy szekér, amiben a szereplők kirándultak. Az előadás végén ez a fehér-anyagszerű kürtőcső, mint egy lepel, összeomlik, lehull, és ebbe tapos bele Firsz, az öreg szolga, és azt mondja: ”Nem akarok elmenni, … nem akarok elmenni!” Félelmetesen szép, igaz, nagyon is meghökkentő pillanat. Vajon, mire gondoltunk mindannyian? Pár nap múlva mégis elment Gyuri. Végrendeletként hagyta ránk az ő Cseresznyéskertjét, a páratlanul nagy előadást, hogy kérdéseket fakasszon bennünk a munkáról, sorsunkról, az életről és a halálról. Hogy mit éreztünk akkor, amikor meghalt, Héjja Sándor fogalmazta meg gyönyörűen búcsúbeszédében:

„(…) Köszönjük a sorsnak, hogy csillaggal és kereszttel megjelölt szép életedet, e keserves gyönyörű tájra irányította. Köszönjük neked, te örökösen játszó, glóriás nagy gyermekember, hogy keresztként cipeltetted velünk az anyanyelvi, a közösségi magunk-kifejezés kényszerét. Köszönjük menedéket lobbantó okosságod, örökifjú lelkesedésed. Köszönjük, mi megfosztott lelkű barátok, hogy találkoztunk veled, hogy barátodul fogadtál. (…) Te megszállott hitű, örökké megújuló, hitet, haladékot nyújtó, mindig rendet teremtő: rendezőkirály. (…) Hagyd itt nekünk égő csipkebokor ragyogású szellemed, hogy tanítson, kísértsen. Földnehéz súlyú örökséged adjon megtört magunknak hitet, erőt, kitartást, hogy megmaradjunk még, hogy tovább élhessünk. Mesterem, Barátom, Te Nagy Gyugya! Ég veled koporsós magányodban!”

O’Neill: Vágy a szilfák alatt, 1977, Héjja Sándorral - CSOMAFÁY FERENC
 

Mikó Ervin kolozsvári újságíró írja róla: „De vajon mi is volt az egyik legelső rendezése? Vajon mások emlékeznek még rá? Kezdő színész volt, amikor szavaló esteket rendezett a lakásomon. A közönség a padlón foglalt helyet, fiatal írók, művészek hallgatták a műsort, a magyar, román és a világköltészet legszebb verseit. A színpad az ajtófélfa volt. Gyuri oda állította be a színészeket. Felléptek: Halász Géza, Jancsó Adrienne, Sarlai Imre, Harag György. A sétatéri színpadon akkoriban az Optimista tragédiát játszották. Gyuri volt az utolsó jelenetben a »forradalom megszállottja«, a »hurrázó matróz«, szövege nem volt. Hatalmas mellkasára rikító matrózblúz feszült, belőle kimagaslott nagy, borzas, vörösesszőke feje. Hatalmas vörös zászlót lengetett a forradalomért elesett bajtársak emlékére és miközben lehullott a függöny, harsányan hurrázott. A vastapsra nagy sokára ő is kijött, és félszegen, verejtékben fürdő, kipirult arccal hajolt meg a közönség előtt. Ki sejtette volna akkor, hogy ez a névtelen, félszeg, húszéves matróz, színművészetünk legmagasabb csúcsaira fog eljutni”.

Fiatal színész korában Kolozsváron a Hojában, egy szabadtéri előadáson kellett fellépnie. Így emlékezett rá:

„Nekem kellett elszavalnom Ady Dózsa György unokája című versét. Lehetett vagy öt-hatezer néző. Rettentő lámpalázam volt. Felléptem a színpadra és kezdtem szavalni: „Dózsa György unokája vagyok... stb., eljutottam odáig, hogy „Hé nagyurak…” és nem jutott eszembe a folytatás. Belesültem, csúnyán belesültem. Tudtam, hogy lelépni lehetetlen, hogy kell, hogy muszáj szavaljak. Éreztem, mint folyik hátamon a hideg veríték és… elkezdtem halandzsázni. Csak a legutolsó sor jutott eszembe, hogy „Lecsukjuk a kaput”. Hát én ezzel a szavalattal le is csuktam a kaput. Magamban megállapítottam, hogy a színészi szakma idegölő és nekem nem kell. Hát ezért lettem rendező, mert nem lehettem színész.”

Tompa Gábor írja róla:

„Ami előadásaiban a legmegragadóbb: a lényegre irányuló gondolatok mennyisége és minősége, valamint eredetiségük, mind az elgondolás, mind a megvalósítás szintjén. Harag színháza egyszerre a gondolatoké és az érzelmeké, ezeket egy hangsúlyozottan egyéni színpadi látvány formájában jeleníti meg. Nem hanyagolja el az irodalmat, de az írott szónak a szellemét próbálja megőrizni vagy továbbgondolni a színpadon. Azon a színpadon, melyen a beszéd, a mozgás, a színpadkép, a fény és a hanghatások és persze a színész demokratikus egységben együttesen alkotják azt, ami a színházművészet lényege: a színpadi látvány. Harag nemegyszer találóan megfogalmazta: minden lehet látvány: az állapot, a mozdulatlanság, a sötétség, az üres színpad, a benépesített színpad, stb. Ilyenformán a színház visszanyerheti szertartás jellegét. Harag azonban soha nem hagyta figyelmen kívül a legfontosabb érvet, ami egy előadás megrendezésére készteti a művészt: a jelenkort. Függetlenül a drámai mű történelmi korától, a színház kortárs művészet, az előadásnak korszerűséget, az aktualitást kell hangsúlyoznia. Akkor válik igazán jelentős művészi tetté, ha a nézőt képes önmaga tudatával szembesíteni.”

Ma, amikor teret hódít a mozgásszínház, eszembe jut, hogy, amikor O’Neil Vágy a szilfák alatt című darabját rendezte 1977-ben (amiben én Abbeyt, a férjem pedig Ebent alakította) egy hosszú, szörnyű, borzasztó jelenetet, – amelyben meg kellett ölnöm a csecsemőmet – úgy rendezett meg, hogy a meglévő szöveget kihagyva, mozgásban, a szöveg koreográfiáját játszatta, fény és hanghatásokkal tompítva.

(A felhasznált fotók Sebők Klára tulajdonát képezik)

FOLYTATJUK






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap