label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Spektakulum

« Vissza a főoldalra


Sebők Klára: Komiszkenyér

Egy színésznő emlékszakácskönyve
Létrehozva: 2013. február 23. 03:21


Lőrinczi László: A szerető, 1982 (a háttérben, a „térfigyelő” anyósszéken: Orosz Lujza)
Lőrinczi László: A szerető, 1982 (a háttérben, a „térfigyelő” anyósszéken: Orosz Lujza)
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 16-I SZÁMÁBÓL

A szerető és a VIII. B

„Milyen állapotban vagy?”– kérdezte Gyuri. Nem jó – válaszoltam. Az nagyon jó – mondta – akkor dolgozhatunk. Csak megfelelő állapotban, vibráló idegrendszerrel lehetett belépni nála a színpadra. Ehhez Ő megteremtette a megfelelő hangulatot, amiben nem kellett a színésznek „erőlködni”. A megteremtett hangulat és a színész megfelelő állapota csodálatos igazságokat produkál (persze idáig eljutni azért nem olyan egyszerű).


Lőrinczi László A szerető című darabját próbáltuk. Előszeretettel kutatott fel, még nem vagy alig játszott darabokat. Sokat foglalkoztatta Gróf Bánffy Miklós Martinovicsa, Petőfi Tigris és Hiénája, és szeretett volna megbirkózni Katona Bánk bánjával is. Tervei közt szerepelt Az ember tragédiája, Tompa Gáborral közös rendezésben, egy fiatal és egy középgenerációs szereposztásban, de azokban az években magyar klasszikusokat nem játszhattunk.

A darabot Lőrinczi László az 1950-es években írta, mi pedig a nyolcvanas éveket éltük; a hiány, a kilátástalanság, a szellemi nyomor éveit.

Megkért, hogy olvassam el a darabot. Mivel megosztottuk lakásunkat, gondolatainkat, hiányainkat, de apró örömeinket is, ott ült mellettem, amíg a darabot elolvastam, arcom rezdülését is figyelte, érdekelte, hogyan reagálok. A darab hangulata megdöbbentett. Egy asszony egyetlen szobában, alkoholista férjjel, beteg gyermekével, a mindent figyelő anyóssal, a nincstelenségben, kilátástalanságban, reményvesztettségben, egyszóval a „mindenhiányban”. Mindenkibe belekapaszkodik, hogy kimeneküljön a szemétből, a nyomorból, így az öregedő, szívbeteg Edusba, aki nélkülözhetetlen kincsekkel udvarol neki (szalámi, két-három tojás, konzervek), és a gyermekét kezelő, lelkileg, szellemileg kiégett orvosba, de sikertelenül. A próbákat elkezdtük. A hangulat adott volt, hiszen ebben éltünk, rossz idegállapotom is hozzá.

A szerető – Héjja Sándorral (háttérben Bíró Levente)
 

Hogyan próbálta megteremteni a próba hangulatát? Megpróbálom leírni. Először is kiváló képzőművész-díszlettervezőkkel dolgozott, akikkel egyformán gondolkodtak. A szerető első próbájára behozta Tóth László, kiváló festőművész egyik rajzát: egy ablak, egy ajtó nélküli zárt tér, a színpad közepén egy trónszerű, kacatokkal megrakott, felaggatott „térfigyelő” anyósszék; a színpad előterében két preparált, szoborszerűen kiképezett, megkövesedett ágy, ágynemű, ugyanúgy a szekrények kacatjai is pókhálósan, szoborszerűen. Az egyik mocskos-szürke megkövesedett ágyban egy meztelen nő fekszik (ez a kép lett a darab utolsó jelenete). A kijárástalan világból kimenekülni nem tud, kivetkőzik ruháiból, és lefekszik a megkövesedett, megváltoztathatatlan mocskos-szürke ágyba. Ez az egyetlen „járható” útja. Ez a képi látvány annyira hatással volt rám, hogy már szinte könnyű volt besétálni az első jelenetbe, jött minden mozdulat, hang, természetesen, magától. Persze, azért ez nem volt olyan könnyű.

Ipu halála, Gheorhe Dinicăval
 

Nekünk szükségünk volt rá, a Rendezőre, de éreztük, hogy neki is szüksége van ránk, a Színészekre. Ezt nagyszerű dolog volt érezni. De neki szüksége volt egy „rossz szemre” is, ahogy ő mondta, és egy csapatra. Rossz szemei voltak: Kölönte Zsolt (díszlettervező, belsőépítész), Florica Malureanu (díszlettervező) és Héjja Sándor, akik kegyetlenül, de igazul és szeretettel azt mondták egyik próbafolyamatra: „zsákutca”. Ez Gyurinak egy kicsit rosszul esett, de elgondolkozott rajta, egy éjszakát nem aludt, majd másnap behívott minket a „gázkamrába” és bejelentette, hogy egy pár napra elutazik. Majd visszatért, teljesen újrakezdtük a próbákat, ő feltöltődve, mi még rosszabb idegállapotban.

A csapat, akire szüksége volt, az az úgynevezett VIII. B. volt, vagyis a teljes szereposztás, akiknek mindig bent kellett ülniük az oldalt kikészített székeken, akkor is, ha nem voltak benne az adott jelenetben, ugyanis a lepróbált vagy le nem próbált jelenetről mindenkinek beszélni kellett, mindenki véleménye érdekelte. Ő hallgatta, néha odafigyelt, néha nem – de közben fantasztikusan járt az agya. Mi hosszú perceket, néha órákat beszéltünk, beszéltünk… Ő nézett maga elé furcsán, valahol máshol volt olyankor, és egyszer csak azt mondta: „megvan”. Akkor teljesen másképp, újrakezdtük a próbát. Minden megrendezett jelenete fájdalmasan igaz volt, de nem a „megszokott igazság”, hanem a megdöbbentő igazság.

Kósa Ferenc: Ítélet, Bessenyei Ferenccel, 1969
 

A VIII. B-t korán elhunyt, nagyszerű színésztársunk, Köllő Béla (Béci) találta ki. Egyszer a kikészített székeken ülve, kiosont cigarettázni Bíró Leventével, gondolván, hogy Gyuri nem veszi észre. Tévedett! Gyuri észrevette, és kedvesen „ordítozott”, hogy – „hol van Béci és Levente?” Ők visszasomfordáltak szégyenkezve. Ekkor mondta Béci: „utoljára a VIII. B-ben éreztem magam így”. Kicsi szerepeket játszottak a Szeretőben, mert Gyuri kicsi szerepeket is csak jó színészekre osztott. Ekkor értettem meg, hogy egy előadás csak akkor jó, ha mindenki jó benne. Megtanultam örülni annak, ha nem azt mondják, hogy jó vagy, hanem azt, hogy milyen jó az előadás.

Vajon a gyülekező égi VIII. B – Gyuri, Béci, Vadász Zoli, Kölönte, Schrantz Edit, Péterffy Gyuszi, Héjja Sándor, Czikéli László – mikor üzeni le nekünk: „zsákutca”.

„Végrehús”

Most már megengedhetem magamnak azt a szerénytelenséget, hogy elmondhassam magamról, két dolog van, amihez úgy érzem, hogy értek: színházat játszani és főzni. Ugyan az utóbbit nemigen hitték el rólam. Második válásom idején – ami nagy nézőközönség előtt zajlott –, amikor az én tanúm azt állította, hogy kitűnő háziasszony vagyok, a teremben a nevetéstől dülöngéltek a sorok. Ebben az időben lett nevem a színházban, és több román film női főszerepét is eljátszottam. Ekkortájt történt, hogy amikor mosogatókesztyűben kaput nyitottam valakinek, csodálkozva kiáltott fel: „Sebők Klári mosogat!?”, majd amikor meglátta férjemet, Héjja Sándort, sok Sütő-darab drámai hősét a kertben lapátolni és kiscsirkéket etetni, az arca teljesen megváltozott, és egy világ omlott össze benne.

Sergiu Nicolaescuval és Bacsó Péterrel
 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja vagyok, és hiába élek már huszonöt éve Magyarországon, mégis erre vagyok a legbüszkébb. Menedzselni nem tudom magam – azaz eladni. Azt hittem, hogy érdemeinkre való tekintettel „munkatúltengésben” fogunk szenvedni, de ezen a pályán ilyen nincs, mindennap meg kell küzdeni az érdemekért – ha lehetőséget kapsz a küzdésre. Ahogyan Héjja Sándor mondta: „Ezen a pályán csúcs nem létezik. Minden szereppel mindent elölről kell kezdeni.” Ő bölcs ember volt, bármilyen sikere volt, mindig kételyek gyötörték – erre csak bölcs ember képes –, ilyen volt Gyuri is. Egy-egy sikeres premier után órákat ültek a konyhaasztal körül, fejüket a kezükbe temetve gyötrődtek, hogy mit hogyan kellett volna másképpen csinálni.

Sütő András így emlékezett erről:

 „Valóságos tapsorkánok sorozatában sem mosolygott vissza a sikernek, az elismerés forró záporában Ő, mintha jégeső verte volna.

– Hát nem örülsz, Gyuri? Mágusként ünnepelnek téged, még az irigyeid is tapsolnak.

Gyuri csak legyintett:

– Van itt valaki, aki még mindig nem tapsol nekem.

– De hát ki az a telhetetlen, hadd nézzünk a szeme közé?

Az öngyötrés mestere virágvasárnap szelíden mosolygott:

– Hát még mindig én vagyok az, de talán a következő fordulóban, az az egy szál taps is bejön.”

Gyuri és Sunci gyötrődtek, én pedig, ahogy Ági és Laci mondta, „tündérkedtem” körülöttük, mivel nekem sok színházi feladatom mellett, gyermek- és háztartási gondjaim is voltak. Csak fél füllel tudtam bekapcsolódni gyötrődésükbe, másik fülemben a beszerzési gondok voltak. Hosszú sorokat kellett állni mindenért. Férjem már az első pillanatban tudta, hogy melyik sor hány órás, és annak függvényében álltunk, vagy nem álltunk sorba. Egyszer, amikor édesapámat küldtük sorszemlére, üres szatyorral hazajött és azt mondta: „Még egy jóképű sorral sem találkoztam”. Egy szilveszter előtti időszakban annyira el voltunk foglalva mindketten, hogy nem tudtunk sorba állni. A semmivel mentünk elébe a szilveszter estének, ráadásul kis fülbeteg gyermekünkkel kórházba kellett rohannunk. Sárga Trabantunkat a kórház előtt hagytuk, és amikor kijöttünk, egy csomagot találtunk az autó tetején. Nagy meglepetésünkre finom, friss Cabanos nevű kolbász volt benne. Valaki nekünk adta azt a kolbászt, amiért órákig állhatott sorban, Ő pedig ismeretlenségbe burkolózva eltűnt, örömet szerezve nekünk.

Florin Piersic-kel
 

Lakásunk közelében sorban álltam egy kis üzletben. Egy hölgy odajött hozzám és azt mondta: „Maga az én kedvenc színésznőm, a maga képét kértem ajándékba egy keresztrejtvény megfejtésekor, de én úgy sajnálom magát, amikor látom, hogy reggel korán a fagyban viszi a kevertet a kiscsirkéknek”. A kiscsirkékről jut eszembe: nekik köszönhettük, hogy a férjem, életében először mehetett nyugatra, én magam már voltam filmdelegációval Londonban. Útlevelet csak kétévenként adtak, és nagyon leellenőriztek mindenkit. A lakásunkra kiküldött szekus, amikor meglátta a kotlóstyúkot a kiscsirkékkel kapirgálni a lábai előtt, mosolyogva mondta: „Akkor maguk nem maradnak kint”. Megkaptuk az útlevelet. Kölnbe utaztunk barátainkhoz W. Cilihez és N. Zolihoz. Kölnben a férjem három napig egy szót sem ejtett ki a száján. Egyszerűen sokkolta a látvány és az a más világ, amiben nekünk nem volt részünk. Három nap után csak annyit mondott: „Az a vén kib…tt Lenin jól elszarta az életünket”. Kölnből hazajöttünk és beadtuk kérésünket a végleges kitelepedésre, Magyarországra. A rendőrségen csodálkozva mondták, hogy miért nem maradtunk kint, miért jöttünk vissza. Azért, mert mi tudtuk, hogy disszidáltként hosszú évekig nem láthattuk volna otthonmaradt családtagjainkat.

Az a bizonyos filmszalag
 

Egyszer a börtönnel játszva szereztünk valahonnan egy fél borjút. Este titokban, gyertyafénynél, a vélhetően a Securitate által gondosan bepoloskázott telefont párnával letakarva, a nagy kerek konyhaasztalunkon trancsírozta a húst Sunci, Czikéli Laci, és tanársógorom, Kálmán. Azt a boldogságot, ahogy sok-sok hozzá nem értéssel, de „végrehús” reményében vagdosták a borjút! Ugyancsak a börtönnel játszva, a Nagy Spórlás Érájában „lassítottuk” az áramfogyasztást, mert ha túlfogyasztjuk, levágják, a gázt ugyancsak. A gázt könnyűszerrel megoldottuk, régi bútorainkat összevágva, rátettük az alig pislákoló gázrózsára, és úgy tüzeltünk, fejünk búbjáig kormosan. Az árammal nehezebb volt. Nagy nehezen bejuttattunk egy keskeny filmszalagot a villanyóra korongjáig, ami forgott majd megállt, mikor milyen hangulatban volt a szalag. Végleges kitelepedésünkkor szerencsére eszünkbe jutott, hogy kivegyük a filmet. Még szerencse, mert a filmszalagon Florin Piersic, a román filmjátszás nagy sztárja meg én voltam egy közös filmünk próbafelvételének képkockáin.

Tragikomédia! Végigkísérte egész életünket! Nem véletlenül közelítettem szerepeimhez ezen a módon. Így éltünk mi színészek nagy Mesterünkkel együtt a legnagyobb szakmai alázatban.

(A felhasznált fotók Sebők Klára tulajdonát képezik)

FOLYTATJUK






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap