label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Spektakulum

« Vissza a főoldalra


Sebők Klára: Komiszkenyér

Egy színésznő emlékszakácskönyve
Létrehozva: 2013. február 16. 03:10




Előszóféle

A kolozsvári magyar színház legnépszerűbb színészei közé tartozott férjével együtt az 1970-es, ’80-as években. Hogyha hollywoodi szemszögből elemeznénk, a Sebők Klára–Héjja Sándor házaspár, akkori népszerűségüket tekintve, az „álompár” kategóriába sorolható. Persze, nem ez a legfontosabb tudnivaló róluk, egyszerűen csak érzékeltetni akartam – legalábbis a fiatalabb olvasóink számára –, hogy akkortájt (is) voltak sztárok a színházban, és itt természetesen a szó abszolút pozitív értelmét hangsúlyoznám. Mert Sebők Klári és Héjja Sunci (ahogyan barátai szólították) minden további nélkül azok voltak. Emellett pedig mindketten remek színészek. És nem utolsósorban Harag György közvetlen munkatársai és barátai. 1988-ban települtek át Magyarországra, a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződtek. Ezt megelőzően azonban hosszú évekig a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz tartoztak, a társulat vezetőszínészei voltak mindketten.

Tavaly, az Interferenciák fesztivál alatt találkoztam Klárival Kolozsváron, aki férje halála óta Budapesten él. Egy kávé mellett beszélgetve kiderült: írt egy „szakácskönyvet”. Mesélj róla, csaptam le rá azonnal, mert tudtam, hogy Sebők Klári jó szakácsnő hírében állt, és érdekelt, miért fogott hozzá szakácskönyvet írni. Nem igazi szakácskönyv, mondta nevetve, csak egy szegény elhurcolt zsidóasszony régi receptes füzete – amelyet édesapja talált annak idején egy udvaron – indította el benne az emlékezést, és elkezdett írogatni, csak úgy, ezért is nevezi „emlékszakácskönyvnek”. Mi sem természetesebb, hogy megkértem Klárit, ha hazamegy, küldje el nekem a „könyvet” e-mailben, mert nagyon szeretném elolvasni. Így utólag bevallhatom neki is: igazából azzal a szándékkal kértem el, hogy leközöljük a lapban, hiszen biztos voltam benne: olyan dolgokat tartalmaz, amelyekre sokan kíváncsiak lennének. Nem csalódtam ebben a tekintetben. És ráadásul jól is van megírva! Arról nem beszélve, hogy nagyszerű színháztörténeti adaléknak számít a kolozsvári intézmény „Harag-éráját” tekintve, és kicsit kortörténet is, hiszen fény derül arra is, hogyan vészelték át az egyre borzalmasabbá váló „aranykort”.

Szeretettel ajánlom tehát olvasóink figyelmébe Sebők Klára Komiszkenyércímű emlékszakácskönyvét, amelyet részletekben közlünk az elkövetkező néhány hét során. Klárinak pedig hálásan köszönöm, hogy hagyta meggyőzni magát: érdemes a nyilvánosság elé tárni ezeket az emlékeket!

Köllő Katalin

 Bevezető

Ne döbbenjen meg a kedves olvasó, hogy Emlékszakácskönyvemben igen furcsa „recepteket” írok le, mondhatnám szakácsnő szinten. Nem vagyok író, de a szomorú sorsú zsidóasszony receptes füzetét lapozgatva, eszembe jutott Nagymesterünk, Harag György fiatalkorának ugyancsak szomorú sorsa, és a hozzákötődő életünk, munkánk néhány emlékezetes pillanata.

Szüleim 1944-ben, a székelyföldi Csíkdánfalváról – ahol Édesapánk tanított – három kisgyermekükkel (Éva, Gabi Klári) és anyai nagymamánkkal, Nyírtasra menekültek az oroszok elől. Szekérrel Csíkcsicsóig mentünk, otthon hagyva Kovács Feri „mostohanagyapánkat”, hogy vigyázzon a házra és a kútba elrejtett kis vagyontárgyainkra.

Édesanyám karonülő kisgyermekként maradt árva, ugyanis a huszonéves, szép, jómódú, kisbirtokos „igazi nagyapánkat”, Balla Lajost irigyei rozsdásszögekkel agyonlőtték. Fiatal Nagymamám másodszor is férjhez ment, de alig szülte meg kisfiát, Kálmánt, második férje elesett az I. világháborúban. A még mindig huszonéves Nagymamám harmadszor is férjhez ment, Kovács Feri „mostohanagyapánkhoz”.

Csíkcsicsóban aztán vagonokba raktak minket és indultunk Magyarország felé. A „Sztálin-gyertyák”, és a bombázások elől többször kimenekültünk a vagonokból: kukoricásba, szántóföldekre, pöcegödörbe, ahol Édesanyánk testével borított be, hogy megvédelmezzen. Megmaradtunk. De hogy hogyan néztünk ki onnan kimászva – mesélte édesanyám – az leírhatatlan. A vagonokba igyekeztünk vissza, a felismerhetetlenségig szutykosan, szagosan, amikor elhaladt mellettünk egy tehervonat, aminek a tetején ült Kovács Feri nagyapánk. Nagymamám, a világ legtermészetesebb hangján kiáltott utána: „Hová mész Feri?”, de Ferit vitte tovább a tehervonat. Szegény megunta a „házravigyázást” és elindult a családja után. A tehervonat azonban ment Kovács Ferivel, mi meg maradtunk. Mire hosszú hányadtatás után hazatértünk, el is lopták mindenünket: zsírt, szalonnát, lisztet, mert főleg ezek voltak a vagyontárgyaink.

Napokig tartó utazás után megérkeztünk a Nyíregyháza melletti Nyírtasra. Beszállásoltak minket egy olyan lakásba, ahonnan egy zsidó családot hurcoltak el. A ház üres volt, az udvaron egy árva kockás füzetet lapozgatott a szél. Ezt nem vitték el… Az elhurcolt zsidóasszony receptfüzete volt.

Hároméves voltam, de érdekes módon előttem van egy kép, talán az első kép, amire kiskoromból emlékszem: bilin ülök és a sarokból figyelem, ahogy Édesanyám egy fateknőben sikálja Édesapámat, aki hosszú útról jött vissza, tetvesen. Nyírtasról, ki tudja hogyan, több száz kilométert gyalogolva, visszament Csíkdánfalvára, hogy kóboros szekeret szerezzen és hazavigye családját. Még a szövegre is emlékszem: Hol vagy Kaláris? – kérdezte Édesapám a tekenőből – „itt vagyok a szarokban” – mondtam. Majd beraktak minket a kóboros szekérbe, és úttalan utakon, megduzzadt patakon, hágókon elakadva tolták szüleim a szekeret, három ijedt kis gyermekükkel. Én csak a félelemre emlékszem.

Ezt a kockás receptfüzetet Édesapám megmenekítette fiatal Édesanyámnak, aki megtanult belőle sok finom édességet sütni. Halála után én örököltem a füzetet. Évek óta őrzöm, és emlékezem azokra az ízekre. Sok év telt el azóta, ki tudja, mi történt az elhurcolt családdal? … Lehet, hogy csak ennyi maradt belőlük.

Sebők Klára és Héjja Sándor

Rájuk emlékezem, az ismeretlen zsidóasszonyra, Szüleimre, férjemre, Héjja Sándorra, és Harag Gyurira, mesterünkre, aki fiatal kamaszként megjárta a koncentrációs táborok poklát, ahonnan szüleit, családját elveszítve tért vissza. A halottak közül emelték ki a még életjelt adó Gyurit az amerikai katonák. Ennek, és szájzárjának köszönhetően maradt életben. A kiéhezett, evéstől elszokott társai hasmenésben haltak meg. Gyuri is éhes volt, de nem bírta kinyitni a száját. Megmaradt.

A Nagy Gyugya: Harag György, rendezőóriás

A Nagy Gyugya, ahogy Őt Gábris fiam hívta. Nagymesterünk egyben egy Nagy Kedves Gyermek is volt. Gyermekként örült minden jó falatnak, hálás örömmel ízlelte az általam és felesége, Icuka által főzött ételeket. Icuka, Gyuri iránti rajongástól és szeretettől fűtve, megtanult főzni. Egymással versengve főztünk, hogy neki örömet szerezzünk. Gyuri az „édesanyjaízű” libatepertőt kívánta, Nem tudta, hogyan kell készíteni, csak az ízére emlékezett. Kísérletet tettünk rá Icukával, de sajnos sikertelenül. Én a sólettel is próbálkoztam, de csak a tányért sikerült odasütnöm a fazék aljára (azóta persze mindkettőt megtanultam). Gyuri volt az én „leghálásabb kosztosom”. Mesteremként agyongyötört, „látszatmegalázott”, de csak azért, hogy a nullára kifordítva a legjobb alakításokat hozza ki belőlem.

 

Neki köszönhetem legemlékezetesebb alakításaimat a színpadon. Keserves széppé tette életemet, ha dolgozhattam vele. Neki a játék halálos komoly, éltető szükség volt, mint a víz, a falat kenyér. „Megszállott hitű, mindig megújulni képes, teremtő, játszó, Nagy Gyermek-Ember – kinek agyában, szívében máglya lobog és bennünk pislog, parázslik tovább”, írta róla férjem, Héjja Sándor. Vagy, ahogy Doina Levinţa, bukaresti képzőművész, díszlet- és kosztümtervező mondta róla: „Szereti az embereket. A Színháznak és az Embernek úgy örvend, mint egy Gyermek”. Belénk égette a hitet, hogy az ember életének – minden körülmények között – meghatározó értelme lehet a művészet.

Harag György és Icuka

Nagyon szép emberi, szakmai, baráti kapcsolat kötött össze minket. Nekünk Mesterünk, Barátunk, gyermekünknek Nagy Gyugyája. Örültünk minden egymással töltött percnek, olyannyira, hogy – ahogyan Héjja Sándor mondta – „közösen viseltük egymás keresztjét, csillagát”. Amikor Kolozsvárra jött főrendezőnek, nem a nekik felajánlott lakásba költöztek, hanem nálunk laktak egy darabig. Egy olyan télre emlékezem, amikor szüleimet Kolozsvárra hoztam, mert a nagy hidegtől még a csövek is befagytak Csíkszeredában. Mivel csak két szobánk volt, Gábris fiunk szobájába helyeztük el őket. A másik szobában, hatalmas ágyunkban én aludtam a fal felől, férjem középen, Gyuri az ágy szélén, Icuka a mellé helyezett két fotelben. A reggeli beszélgetések csodálatosak voltak. Nekem külön öröm volt, hogy a kávé mellé mindig kaptam Gyuritól egy szál Kentet. Micsoda nagy dolog volt ez akkor, hiszen csak protekcióval lehetett kapni ezt a „kapitalista terméket”, és nagyon drága volt (Gyurinak a tisztelői szerezték be). Általában azt mondják, „akármilyen kedves vendég, három napig untig elég”, de ők ketten Icukával soha nem zavartak. Icuka éppúgy megfogta a fakanál nyelét, mint én, és szigorúan próbálta nevelni keresztfiát, Gábrist. Egy alkalommal engem is megintett, hogy adjak egy pofont a rosszalkodó Gábornak, majd amikor rálegyintettem, Ő sírta el magát. Ilyen szigorú volt. Egyszer Gyurira hagytuk Gábort, és amikor hazaértünk, kétségbeesetten fogadott. Gábrist kellett tisztába tennie. Gyurinak ez volt az első „tisztábarakós” premierje. Berakta Gábrist a kádba, ő meg, mint egy műtős orvos, kétes tisztaságú kezeit felemelve, kétségbeesetten járt fel s alá. Nagy nevetéssel ünnepeltük Gyuri premierjét, majd Ady figyelő tekintete alatt tisztába raktuk Gábort.

A tisztábatevés „művészete” Ady Endre figyelő tekintete alatt

Gábris fiunkat Csíkszeredában, a szüleim házában kereszteltük. Gyuri és Icuka voltak a keresztszülők. Icuka tartotta keresztvíz alá Gábort. Amikor a keresztszülők vallási hovatartozását kellett beírni, Icuka halkan a pap fülébe súgta: „Gyuri zsidó”… A kispap természetesen, szó nélkül beírta, majd amikor nyílt az ajtó és belépett Kányádi Sándor, bejelentvén, hogy neki itt a helye, mert ő a „szentlélek”, a kispap… teljesen meghatódott ennyi nagy ember jelenlététől. Sándor, aki író-olvasó találkozón hallotta meg a keresztelő hírét, elmagyarázta neki, hogy egy találkozásunkkor, amikor ő a kolozsvári Napsugár szerkesztőségébe ment, én meg a színházba próbára, megpirongatott, hogy miért nincs még gyermekem, mondván, hogy most kell szülni. „Nem sikerült teherbe esnem”, mondtam. Mire ő: „eljössz Magdihoz, a feleségemhez, olyan orvoshoz fog elvinni, aki már sok hasonló helyzetben lévő színésznőn és énekesnőn segített”. Épp bemutató előtt voltam, A kőszívű ember fiai Alfonzine-ját próbáltam, és megígértem, ha túlleszek ezen, mindent megpróbálok. A bemutató estéjén rosszul lettem. Kiderült, hogy gyermeket várok. Hát, innen a szentlélek-eredet. Gyuri halála után Sándor lett a „mostohakeresztapa”, ahogyan ő mondta.

Gábris imádta Gyurit. „Miért ilyen kegyetlen a Nagy Természet”, zokogta hatévesen, amikor Gyuri meghalt.

„Végreotthon”

Sokat látogattuk Gyurit a halála előtti időszakban Marosvásárhelyen, az Icuka által teremtett „végreotthonban”. Kolozsvárról „repültünk” Marosvásárhelyre, ami 110 kilométeres távolság, autóval körülbelül két óra, vonattal viszont 5-6 óra, kocsárdi (Războieni) átszállással. Czikéli Laci – férjem jó barátja, kedves kollégám, színpadi partnerem, legjobb barátnőm, színésznő kolléganőm, Kakuts Ági férje (Ágibági, Gábor fiam pótmamája) – volt a „pilóta”. Sokszor „átrepített” minket Daciájával a ludasi göröngyös, „európai útvonalon” Marosvásárhelyre, hogy minél többször láthassuk Gyurit. A kocsárdi állomásról jut eszembe – Taub Jancsi mesélte –, hogy egyszer, a többórás várakozás alatt az éhes Gyuri szemrebbenés nélkül megette az állomás büféjében „zöldellő” fasírtokat. Mi volt ez ahhoz képest, amit a lágerben megevett.

Kakuts Ágnes (Ágibági) Gábrissal

Körülültük Gyurit, hogy minél tovább ihassuk szavait. Icuka kiültette őt a gyönyörű antik asztalhoz, az Ő helyére; kávéztunk, beszélgettünk „sziesztáztunk”, ahogy mondtuk. Gyuri úgy tett, mintha cigarettázna, fogta a semmit, mintha kávézna, néha gondolatban már eltávozott valahová. Egy ilyen alkalommal kérdezte meg tőlem: „Maga cseh vagy szlovák?”. Fájdalmasak és mégis szépek voltak ezek a pillanatok. Amikor Ágival visszasegítettük az ágyába, még tudott évődni, humorizálni velünk. Kicsit leejtettük az ágy szélére; „Maguk ezt is rosszul csinálják, mint a színházat” – mondta.

A színpadon nagyon szigorú volt hozzánk. Sokszor mondtam neki: „Szigorú vagy, de igazságtalan”. Amikor 60 éves születésnapjára hatvan szál virággal, ugyancsak Czikéliékkel, „átrepültünk” Marosvásárhelyre, odaszólt Icukának: „Holnap reggel piacra visszük és eladjuk”. Jellemző, hogyan élt (anyagilag) Nagymesterünk kis kék Trabantjával, – mi a sárga Trabantunkkal – és az őt körülvevő színészeivel, de szerettük egymást, fantasztikusan dolgoztunk együtt, minden apróságnak tudtunk örülni, és mindent tudtunk értékelni. Ahogy Ionesco írja a Király halódik című darabjában: „Az apró örömökből tevődnek össze a nagy örömök” – mi ezt így is éreztük, és így is éltük meg.

Erdélyben mindenkinek Trabantja volt. Köszönhető az áldott emlékű Fazekas János bácsinak (és titkárának, Blénesinek), aki ugyan központi bizottsági tag volt, de minden erdélyinek segített, aki hozzáfordult. Bukarestben, egy filmforgatás szünetében, úgy sétáltam be hozzá a minisztériumba, olyan magabiztosan, hogy a portás tátott szájjal állt, nem mert megállítani. Ekkor intéztem el a Trabant-kiutalást, majd ugyanúgy később azt a Déva utcai kolozsvári házat, amit az ő segítségével kaptunk meg, amikor a gyermekünk megszületett.

Czikéli László és Sebők Klára a Műtét című előadásban

Gyuri nagyon szerette Icukát, aki szép, meleg otthont teremtett az addig egy bőrönddel élő, egyik színháztól a másik színházig nyugtalanul kóválygó Gyurinak. Ekkor történt Gyuri művészi megújulása is. Így írt Icukának, egyéves házassági évfordulójukra Jugoszláviából, ahova Icuka nem mehetett vele, mert csak kétévenként kaptunk útlevelet: „Az ember életében elég kevés az öröm és a boldogság. Hogy rád találtam, ez talán életem legszerencsésebb momentuma volt, és az, hogy létezel, akár együtt vagyunk, akár távol egymástól, számomra mindig a biztonságot jelenti. A munkám mellett te vagy az életem értelme, remélem, hogy ez így lesz még hosszú éveken keresztül.”

Barátságunk ellenére sohasem tudtuk előre, hogy mit fogunk játszani a következő rendezésében, erről mindig a próbatáblára kifüggesztett szereposztásból értesültünk. Soha nem dicsért meg, de éreztem, hogy büszke rám, ha jó vagyok. Ezért volt furcsa, hogy utolsó kolozsvári, halála előtti rendezésében a Csongor és Tündében – amiben Ilmát játszottam –, a színpad melletti pici ügyelőszobában, a „gázkamrában”, (a főügyelő, Moldván Potyó cigarettafüstös irodájában) megdicsért engem. Nagy szomorúság fogott el, ebből éreztem, hogy nagy baj van. Az, hogy még nagyobb a baj, akkor éreztem, amikor halála előtt pár héttel felhívott telefonon, hogy a Ványa bácsiban a Jelenát fogom játszani, de készüljek fel lelkileg a nagy „meggyötrésekre”. Mi azonban tudtuk, hogy erre már nem kerül sor.

Folytatjuk


(A felhasznált fotók Sebők Klára tulajdonát képezik)


 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap