Az új esztendő fehérbe öltözve érkezett a gyergyói medencébe. Bár a hó mennyisége nem egészen kielégítő az idénysportok számára, a táj hamisítatlanul téli. És a hideg, ha nem is mindig, de olyan jó székelyes. Két hónap is eltelt, mióta landolt a gép, amely hazaszállított a lutoni reptérről. Volt már alkalmam járni az itthoni késő őszi avarban, mészkősziklák között, a lombhullató fenyő, a „lárics” fakóbarna tűleveleivel fedett ösvényeken, a Keleti-Kárpátok rejtettebb, keskeny útjain, amelyek a szülőföldemet övezik. Kisebb-nagyobb társasággal túrázva jobban telik az idő, a természetjárás szeretete szerencsés módon összetart ilyen csoportosulásokat. Az a legjobb, ha csak úgy, spontánul megfogalmazódik valakiben: el kellene menni valami jó helyre. A telefon azonnal kézbe kerül, egyik hívja a másikat, és a csapat összeáll. Léteznek állandó társaságok is, minden hétvégén tervezetten és szervezetten járnak. Én mindkét formát szeretem.

Az év első hétvégéjén valamilyen hosszabb és „lehetetlen” kószálásra vágytam. Nem voltam ezzel egyedül. Némi telefonálgatás után jött a viszonthívás: megyünk a Várkövére. Illik megvallani, hogy bár sok helyen jártam, de a különböző helyek elnevezései között néha nem könnyű eligazodni. Minden völgynek, pataknak, dűlőnek, hegyhátnak, csúcsnak van neve, mindezekből pedig bőven van, ahol a terep változatos. Annyit tudtam, hogy a megnevezés egy sziklát illet, valahol Gyergyócsomafalva felett, a „Lok” felé. Az odavalósi számára nem gond a beazonosítás, de én csak egy „gyergyói files” vagyok, ahogyan azt a csomafalvi mondja a szentmiklósiról. Megnyugtató volt az is, hogy helybéli lesz a túravezetőnk, sőt ő maga festette fel a turistajelzéseket azon a szakaszon, amelyet vasárnap bejárunk. Megtörtént az időpont-, találkozó- és helyszínegyeztetés is. Másnap reggel indultunk gépkocsikkal a helységbe, majd számbelileg kiegészülve felhajtottunk addig, ameddig a havas, jeges út megengedte. Réteges öltözet, hátizsák belevalókkal, fényképezőgép a szokásos útravaló, de lábszárvédő is szükséges, ha havas tájakon járunk. Vagy hosszú szárú túrabakancs, mert az olvadó hóból víz lesz, átázott zokni és megfagyott láb.

A megnevezés egy sziklát illet, valahol Gyergyócsomafalva felett

Az első, enyhébb kaptatók barátságos utakon vezetnek, járművek nyomdokain haladunk, de mindig csak felfelé. Az éjszaka szitált szűz havat taposva érjük el a sípályát. Elhagyatottan búslakodott: a több részletben is lehullott takaró nem elégséges a meredek pályák befedésére. Az út további része nem a kényelmes sétálásról szól. Fel-fel, egyre feljebb haladunk, az erdei szűk utak vájataiban a szélhordta hótakaró helyenként jóval meghaladja a fél métert. Hol napsütötte, hol árnyékos a hely, így a térdig érő, tapadós, kérges vagy porhóban nem leányálom felfelé haladni, egymást cserélgetik a nyomtörők. Bokrok, arasznyi fenyők állnak vigyázzba az út két oldalán, megfagyott csipkebogyó, „hecsedli” díszeleg, borókabogyófürtök lógnak. A pihenők alkalmával visszatekintve, lassanként kibontakozik a Maros felső folyása menti medence szépsége. Felvételek készülnek, régi és még nem hallott történetekkel traktáljuk egymást. Tulajdonképpen a Görgényi-havasokban küszködünk a hóval, és az alattunk sötétlő fenyveseken túl, a messzeségben, a medence túlsó szélén, a Gyergyói-havasok hihetetlenül kék gerincén mélabús felhők könyökölnek. Nem mindennapi látvány. Ez lentről, a házak fűtött biztonságának közeléből csak részben látható, a felsőbb régiók nyújtotta panorámáért meg kell dolgozni.

A havas fenyvesek látványa fentről nézve akárhányadszorra is csodálatos

A célhoz közeledve az erőnk is fogytán, az utolsó pihenőnél már falunk is egy párat, iszunk rá kevés bort a szilveszteri maradékból. A friss havon szélmester munkálkodott, buckák domborulnak, szeszélyes kanyarulatok pásztázzák az arasznyi csemeték tövét. De vannak itt másféle jelek is a hóban, leghamarabb néhány őz patanyomait fedezzük fel. Majd az utunkat keresztezi egy olyan „egy-kettő” típusú vadnyom, ami nyilván nyúlé lehet. Alig haladunk néhány percet, amikor terebélyesebb nyomok kandikálnak ki a sűrű felől, és épp arra mutatnak, amerre mi is tartunk. A mancs mintázata mellett, a hosszú körmök lenyomata is tisztán látszik. Medve, szép példány lehetett. Előfordul az még a tél derekán is, hogy felébredve az álmából, kószál egyet a mackó. Végre elérjük azt az útszakaszt, amely az erdő között halad, ott a hó már csak lábszárközépig ér, lehet szaporábban lépegetni. Egy fenyő törzsén, furcsa összevisszaságban, szabályosnak tűnő likak éktelenkednek. Doktor fakopács ügyködhetett azon, távolról nézve mintázatnak tűnik a gyantával körített furatok váltakozása. Lihegős emelkedőt leküzdve, elérjük az óhajtott szikladarabot, ahová néhány szerényebb alpinistamozdulat árán feljutunk, és végre hosszabban pihenhetünk. Nem nagy a hely, éppen hogy elférünk rajta. Van, aki azonnal lecseréli a bőrhöz közeli, alaposan átnedvesedett ruhadarabokat, ez biztos megelőzése az esetleges megfázásnak. Szemlélődünk, mondhatni csodálkozunk, mert a havas fenyvesek látványa fentről nézve akárhányadszorra is csodálatos. Panorámakép, csoportkép készül, lent a mélyből óriások sóhajtása-szerűnek hangzik a rengeteg zúgása. Közel 1450 méter magasan vagyunk, a Várköve tetején. Megpihenve és feltöltődve, visszafelé indulunk, más úton haladva, térden felüli hótakaróval küzdve. De senki sem bánja már, haladunk, lépkedünk, támaszkodunk, meg-megcsúszunk. Repülnek a percek és a negyedórák. Mikor mindenki farkaséhes lesz, letáborozunk egy erdőszélen, előkerül a komolyabb harapnivaló, füst is száll a magasba, hiszen a száraz tűzrevaló kéznél van, a butykos körbejár. Jóllakva elidőzünk a tűz mellett. Az újraindulás nehezebb most, de erőt veszünk magunkon, és elérjük a megfagyott, traktornyomokkal barázdált szélesebb erdei utat. A téli este dermesztően veszi át az uralmat a kitisztult ég alatt, a havas táj kéklően sejlik, a villanyfények szinte bántóan égnek a civilizációt jelentő távolban. Szinte bánom, hogy vége van a napnak, a lábamban settenkedő izomláz ellenére is. Hócsikorogtató télben, az abszolút csend hazájában jártunk. A havason.