Kiderült: apró szőrmókok a monyók, a napfény, a meleg és az éltető eső kedvelői, viszont olyannyira rámenősek, hogy lehetetlen nekik ellenállni. – Eleinte csupán megfoghatatlan, kicsi figurák voltak, aztán Samu, a vízimonyó érkezésével váltak megfoghatóvá, aki gyakorlatilag bepottyant hozzánk a csatornából. Ekkor már nem volt mese, mesét kellett írni Samuról, ha már ilyen bizalommal fordult hozzánk – magyarázta Gergely Edó. Hozzáfűzte: fiával, Márkussal folyamatosan beszélgetnek ezekről a különleges lényekről. – Mivel Márkus sokat mesélt nekünk süsüékről, én cserébe a monyókról meséltem neki. Természetes volt, hogy őt is beleírom a mesékbe – Vágottszemű néven –, hiszen közösen írjuk, alakítjuk a történetet. Mindannyian benne vagyunk, mint ahogyan azok a személyek is megjelennek valamilyen módon, akikkel kapcsolatba kerültem a hétközna-pokban, s bizonyos helyzetek a mesékben is visszaköszönnek – mondta a szerző.

Igazából nem esti mesék ezek, folytatta Gergely Edó, hanem reggeltől estig mesék: „nem úgy, hogy este mesélünk, és közben egész nap számolunk, hanem egész nap mesélünk, és közben néha számolunk, óvodába menet vagy hazafelé, otthon, az udvaron, már amikor kedvünk van ehhez. Amikor egymásra hangolódunk a huncutkodásokban, a meseszövés is jön magától”. Öt évvel ezelőtt, rögtön azután írta meg első, Töklámpás című meséjét, hogy megtudta: kisbabát vár. Mint mondta, a szeretet és a kétségbeesés íratta vele, a bukaresti halloween-láz közepette, hiszen aggódott: képes lesz-e továbbadni mindazt, amit maga is megélt. Röviddel ezután ismerkedett meg Sándor Ildikóval, aki a Vasárnap című hetilap számára írt meséket, ettől kezdve itt jelentek meg az ő első meséi is, ezek fűződtek meseregénnyé később.

„Akkorák csak, mint a körmöd feketéje; na jó, talán mint a körmöd feketéje gyurmázás után”, olvasható az egyik mesében, felmerül tehát a kérdés: hogyan lehet egyáltalán megrajzolni ezeket a parányi lényeket. – Valójában nagyítót kellett volna csatolni a könyvhöz, hogy a monyók látsszanak – jegyezte meg viccesen Kürti Andrea illusztrátor, mint ahogyan arra is kitért, hogy pontos leírások álltak rendelkezésre a rajzok elkészítésekor (Samu testszőrzete például lila színű, Lackó, a monyófickó smaragdszínű stb.). Az eredmény Gergely Edót is elbűvölte, hiszen, bár azelőtt nem volt látogatóban náluk az illusztrátor, sok tekintetben egész pontosan megrajzolta őket. A folytatás pedig, úgy tűnik, biztosított: bár egyelőre nem tudni, hogy mikor és milyen formában, vitathatatlan, hogy lesz folytatása a kolozsvári monyócsalád meseregényének. Hiszen Samu korábban még a szomszéd utcában sem járt, most pedig Olthévízre, a szerző szülőfalujába utazott a kisebb és a nagyobb család egyaránt, s amint Gergely Edó megerősítette: a bivalyoktól az árvízig mindenféle furcsa kalandokba keverednek az elkövetkezőkben.