Nem hajszolta a népszerűséget, és éppen ezért volt népszerű. Mindenki szerette egyenes jelleméért, őszinteségéért, mindig a lényegre tapintó, olykor karikírozó, de sohasem sértő magatartásáért, bátorító baráti gesztusaiért, jó humoráért. Mindez, immár önálló életre kelt alkotásaiban, felbecsülhetetlen értékű életművében is tetten érhető. (...)

Gergely István 1939-ben született Csíkkozmáson. A Marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja. 1964-ben végez a főiskola szobrászati szakán Vetró Artúr és Kós András tanítványaként. 1968-tól tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, 1994-től pedig az újjáalakult Barabás Miklós Céhnek. 1964-től rendszeresen szerepel szobraival a legrangosabb hazai és külföldi tárlatokon és számos egyéni kiállítást rendez. Munkásságát több jelentős országos elismeréssel is jutalmazzák, 1996-ban elnyeri az EMKE Szolnai Sándor-díját, 2002-ben pedig Fadrusz János-emlékéremmel tüntetik ki. (...)

A térszobrászati adott ságokkal gazdagon megáldott művész számos alkotása található az országban Csernátontól Galacig és Nagyváradig. Tehetsége kibontakozását az egykori sanyarú társadalmi-politikai körülmények sem tudták megfékezni, a rendszerváltás pedig újabb lendületet adott a művésznek. Egyre-másra születtek történelmünk nagyjainak, erdélyi múltunk jeles személyiségeinek emléket állító alkotásai. Kolozsváron többek között az Apáczai Csere János Líceum és a Báthory István Elméleti Líceum dicsekedhet névadóik Gergely István készítette szobraival, Nagyváradon, a Körös-parti sétányon pedig Lorántffy Zsuzsanna egészalakos bronzszobra alakítja maga körül a teret. Nemes egyszerűségével, tömbszerűségével mintapéldánya lehet a nézőre erőteljes hatást gyakoroló, sikeres köztéri szobornak. (...)

Életművének jelentős részét képezik a grafika és a szobrászat kontaminációjából született, patinázott gipszplakettjei. Mintha a művész éppen ebben a kifejezési formában talált volna leginkább önmagára. Nemcsak műfajteremtőként, hanem az általa létrehozott művészi megjelenítési forma lehetőségeinek maximális kiaknázójaként is. Gondolok itt elsősorban a kompozíciós plakettekre. Esetükben a művész a műfaji határok feloldásával és a különböző megnyilatkozási módozatok sikeres egybeolvasztásával teremtett magának olyan önkifejezési lehetőséget, olyan egyedi, választékos, rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező nyelvezetet, amely nemcsak néhány évtizeddel ezelőtt, keletkezésének idején, de napjainkban is az újszerűség varázsával hat. S persze nemcsak azzal. Mert mi sem áll távolabb ettől a nagyon is megfontolt, nagyon is megalapozott, természetesen érzelmi felhangokat sem nélkülöző, de gondolatiságában rendkívül mély művészettől, mint a meghökkentés, az újszerűség varázsával való hazardírozás.

Gergely István úgy alakította ki merőben újszerű művészi világát, hogy abba belefoglalta mindazt az értéket, amit az emberi kultúra az évszázadok folyamán teremtett. Nyomokat hagyott, jeleket közvetített a múltból és jelenünkből az utókornak. Tette pedig mindezt úgy, hogy a témát előzőleg magában már tökéletesen kiérlelte. A pontos művészi megfogalmazás legalábbis ezt az érzést kelti a szemlélőben. A precizitás azonban korántsem jár együtt az értelmezési lehetőségek korlátozásával, határok közé szorításával. A művész úgy fogalmaz, úgy önti formába, jeleníti meg plasztikusan gondolatait, hogy a néző számára nem csak vizuális élményt nyújt, hanem a továbbgondolás, az elmélyülés, a sajátos interpretáció korlátlan lehetőségét is megteremti. S talán éppen ebben áll művészetének örökérvényűsége, időkön, korokon túlmutató jellege.(...)

Plasztikai megjelenítésein egyfajta kettősség, a párba állítás tematikai és formai megnyilvánulásai, a párhuzam és az ellentét sajátos látványt nyújtó stílusalakzatai is nyomon követhetők. A művészi elvonatkoztatás elmélyültebb fokozatai pedig már a Jelek az idő témára sorozat darabjait eredményezték, amelynek látszólag könnyed formajátékai rendkívül tömény művészi mondanivaló hordozói. Mintha alkotójuk 30x40 centiméteres felületekbe akarta volna süríteni mindazt, amit századára jellemzőnek tartott. A Nyomokkal pedig még tovább megy a jelzésszerű megfogalmazásban. Ennek a gondolatiságában különösképpen tartalmas életműnek elsődleges érdeme azonban mégiscsak a látvány: az éppen visszafogottságukban tündöklő dekoratív felületek, amelyek jellegzetes vonalhálóikkal, egymásba hajló, körkörös íveikkel, vagy szögletes idomaikkal a lehető legkorszerűbb művészi megfogalmazás mintapéldái. (...)

Újabb Gergely István-munka már nem születik. Az életmű időnap előtt lezárult, de így is teljes. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje pedig méltó elismerése ennek a kimagasló művészi tevékenységnek.