label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Számvetés félidőben

Hogyan lehetünk sikeres nemzet?
Létrehozva: 2012. július 25. 00:45

Gémesi Ferenc

Az Országház kupolacsarnokának belső csillagmennyezete
Az Országház kupolacsarnokának belső csillagmennyezete
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 24-I SZÁMÁBÓL [Szóljon hozzá!]


„Új egyezség” – átléphetőek-e a mentális határok?

A félidős értékeléssel nem kerülhető meg azoknak a feladatoknak a számbavétele – még ha nem is egy részletes program bemutatásának igényével –, amelyek megoldása elengedhetetlen a magyar–magyar viszonyrendszernek a realitásokkal számot vető újrarendezéséhez.

A legfontosabb közös feladat a bizalom helyreállítása Magyarország és a külhoni közösségek között, és egy politikai kötőerővel bíró új egyezség létrehozása. Ez az új nemzeti egyezség alapozhatja meg a történelmi realitásokat számba vevő, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra, a pártpolitika-mentességre és az egyenlő közelség elvére építő, a magyar közösségek differenciált helyzetére figyelő nemzetpolitikát. Mindehhez az eddigi beidegződésekből, a politikai szatócskodásból, a személyes ellen- és rokonszenvekből épült, talán túlságosan is megszilárdult mentális határok átlépésére van szükség. Az új egyezség ugyanis önkorlátozást igényel, elsősorban a magyarországi pártok részéről, de bizonyos értelemben a külhoniaktól is.

Talán könnyebb vállalni a „kölcsönös be nem avatkozást” az egyes szervezetek és politikai erők belső életébe, ha minden szereplő biztos lehet benne, hogy a politikai megállapodás hosszú távú stabilitást hoz a magyar–magyar viszonyban. Ennek a stabilitásnak az alapja a közös történelmi múlt, a közös nyelv, a bennünket összekötő szálak sokasága és a közösen elképzelt jövő, amely ma már senki által el nem vitatott jog. Lehet, hogy túl sok a vélt vagy valós sérelem, amit a szereplők egymásnak okoztak, és éppen ezért nem könnyű vállalni az önkorlátozást. Lehet, hogy egyes szereplők azt gondolják, ha a politikai helyzet kényszere úgy hozza, szavakban majd mindent elvállalnak, de a gyakorlatban nem kívánnak elszakadni a „jól bevált” modellektől. Éppen ezért nem lehetetlen, hogy az új egyezség megszületése nem történik majd gyorsan, de addig is érdemes számításba venni, hogy minden önáltatással, cselvetéssel, az önkorlátozás és a racionalitás kijátszásával töltött idő a nemzet közös jövőjéből vesz el.

A „közjogi nemzetegyesítésnek” a történelmi igazságtalanságokat egy csapással helyrehozónak ígért, de valójában megvalósíthatatlan (és talán a sejtetett módon megvalósítani sem kívánt) programját hátrahagyva mi, magyarok nem veszítünk semmit. Sem a magyar–magyar viszonyban, sem az egyes közösségek vagy egyének vonatkozásában. Ugyanúgy közös marad a múltunk és a jövőnk, a nyelvünk és a kultúránk. Senki sem áll neki felfejteni az együttműködés sokszínű szövetét. És még csak annak lehetősége sem vész el, hogy véleménye legyen bárhol bármely magyarnak a magyarországi eseményekről, a mindenkori magyar kormányról és politikáról. A visszatérés a kulturális nemzet európai logikájú és léptékű koncepciójához egyszerre ad lehetőséget a magyar közösségek fejlődését szolgáló elképzelésekhez és járulhat hozzá a bizalom fenntartásához a szomszéd népekkel. A konfrontáció helyett a kooperáció politikája újrateremthetné a térségben hazánk külhoni közösségek által is joggal kívánatosnak tartott erkölcsi erejét és tekintélyét.

Nyilvánvaló botorság lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetpolitika nem légüres térben valósul meg, a magyar közösségek helyzetére alapvető hatást gyakorolnak az egyes térségbeli államok belpolitikai történései és nem utolsósorban Európa jövőjének alakulása. Mivel itt elsősorban a magyar–magyar kapcsolatok újrarendezésének belső követelményeit szerettem volna összefoglalni, csak vázlatosan térnék ki a külső tényezőkre. Bármennyire is felesleges ismételgetésnek tűnhet, de azért mégiscsak mondjuk el magunknak: a Kárpát-medencei magyarság kilencven százaléka egy politikai-gazdasági-kulturális térség, az Európai Unió polgára, immár nem választanak el bennünket fizikai értelemben határok, mint ahogyan ez évtizedeken keresztül volt. Az uniós tagság – de már annak ígérete is – komoly civilizációs változásokat indított el a térségünkben, és ennek is köszönhetően a magyar közösségeknek nem elhanyagolható eredményeket sikerült elérniük, kiharcolniuk. Ez óriási pozitív változás a húsz évvel ezelőtti állapothoz képest – nem is beszélve a kilencven évvel ezelőttiről. A kapcsolatrendszer kereteinek minőségi megváltozása – más formában ugyan, de – érvényes a Nyugat-Európában vagy Európán kívül élő magyarságra is.

Igaz, hogy a közel negyedik éve tartó válság közege kedvez az antidemokratikus és a nacionalista ötletekkel operáló politikai szereplőknek, és a kisebbségi jogkorlátozás támogatóinak a hangja időnként erősebbnek tűnhet. Mégis arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk azokat, akik a szomszédos országok többségi nemzeteiben a jogkiterjesztést tartják követendő politikának, közben világosan, határozottan érvelnünk kell a kisebbségi jogok és a már elért eredmények megőrzése és továbbfejlesztése mellett. Másra nem hárítható felelősségünk, hogy a saját jövőjét nem könnyű körülmények között újragondoló Európai Unió tagjaként Magyarországnak legyen elég ereje, tehetsége és elfogadottsága ahhoz, hogy a magyar közösségeket is alapvetően érintő kérdéseket napirenden tartsa és megszervezze azokhoz az értő európai hallgatóságot. Nem könnyű, de más járható út nemigen akad.

Érdemes ugyanakkor szem előtt tartani, hogy amíg nincs egyetértés a nemzetpolitikának a pártpolitikából történő kiszabadításáról, addig nem lehet hatékonyan működő szakpolitikákat megvalósítani, mert folyton zsákutcába jutnánk. Éppen ezért nem szólnék most intézményi kérdésekről és a mikromenedzsmentről, amelyről oly sokan és oly sokat írtak és nyilatkoztak már, de megemlítenék néhány koncepcionális jellegű kérdést, amely szorosan összefügg az előbbiekben vázolt „új egyezségről” írottakkal.

A magyar–magyar viszonyrendszer kiszámíthatóságának és egyértelműségének megteremtése mellett legalább ekkora jelentőséggel bír az egyes magyar közösségek – differenciált módon történő – konszolidálódásának elősegítése, elsősorban az önazonosságot szolgáló intézmények és programok stabilizálása révén. A konszolidáció azonban nem járhat egy pillanatnyi állapot hosszú távú befagyasztásával, sokkal inkább kiindulási pontnak kell lennie a magyar közösségek modernizációjához és versenyképességének erősítéséhez, elsősorban az oktatás, a tehetséggondozás és a szakképzés területén. Stratégiai szemlélettel, a kölcsönös érdekeltség fenntartása mellett kell összehangolni a szomszédos államokkal a magyarok által is lakott régiók fejlesztését, építve azokra az eredményekre és tapasztalatokra, amelyek 2005 óta halmozódnak ezen a területen.

Lehetővé kell tenni valamennyi külhoni magyar legitim szereplőnek, hogy részese legyen a magyar–magyar együttműködésnek, azt szem előtt tartva, hogy a szervezetek legitimitásukat a saját közösségüktől, választóiktól nyerik és nem valamely magyarországi politikai központtól kapják. Meg kell találni az egyensúlyt a különböző felhatalmazású külhoni szereplők igényei között, egyértelművé téve a stratégiai és a gyakorlati döntések meghozatalának rendszerét és ebben a politikai és a szakmai nézetek képviseletének helyét és formáit.

Az alkotmányos és közéleti szerepeknek megfelelően meg kell adni a lehetőséget arra, hogy a releváns magyarországi politikai és szakmai tényezők helyet kapjanak a nemzetpolitika intézményrendszerében, de világossá kell tenni a feladatok és hatáskörök elhatárolását, a döntésekért viselt felelősséget. A mindenkori magyar kormány esetében nem lehet elvitatni a jogot arra, hogy a nemzetpolitika kormányzati intézményrendszerét, a támogatási rendszer struktúráját kialakítsa és működtesse, de szigorú szabályokat kell alkotni annak nyilvánosságára és ellenőrizhetőségére vonatkozóan. És nem elhanyagolható az az igény sem, hogy korrekt, részrehajlástól mentes, partneri viszony álljon fenn a mindenkori magyar kormány és a külhoni magyar szervezetek között.

Ugyancsak meghatározó jelentőségű a realitásokkal számot vető stratégiaalkotás kérdése, amely egyrészt kellően érzékeny kell hogy legyen az egyes magyar közösségek differenciált helyzetére, így építenie kell az ilyen közösségekben született koncepciókra, ágazati stratégiákra, másrészt kormányzati oldalról arra is erőfeszítéseket kell tennie, hogy kevesebb látványosság mellett, nagyobb hatékonysággal kerüljön sor a nemzetpolitikai célkitűzések koordinált megvalósítására. Talán az is elérhető, hogy az 1990 óta a nemzetpolitika területén felhalmozott intézményi és szakmai tapasztalatok – természetesen ésszerű szelekció mellett – felhasználásra kerülnek, és az egyes kormányzati ciklusok értékei, eredményei egymást erősíteni fogják, így elkerülve a felesleges és időrabló kísérletezéseket és segítendő a stabilitáshoz szükséges szakpolitikai minimum megtalálását.

Egyeseknek mindaz, amit leírtam, már túl sok is lehet, mások meg hiányolhatnak számos kérdést. Ahogyan valóban fontos lenne szólni például arról, hogy hogyan tartható fenn a külhoni magyar közösségek szervezeti egysége a politikai-világnézeti sokszínűség mellett, vagy arról, hogy miképpen egyeztethető össze az önmegvalósítás közösségen, szülőföldön kívüli jogos egyéni igénye és a szülőföldön maradás programja, de akár arról is, hogy miért nem szerencsés összekeverni a szomszédságpolitikát az egyes európai pártcsaládokhoz kötődő politikai szimpátiával, és miért félrevezető minden fejleményt eszerint megítélni. És a bölcsebbek azt is hozzátehetik, hogy sok minden a megvalósításon és a napi ügymeneten múlhat. De legalább ennyi mindenképp szükséges ahhoz, hogy ne a múltbéli, gyakran fájdalmas eseményeket akarjuk most újrajátszani, hanem végre cselekvő, sikeres és a maga teljesítményével elégedett nemzet lehessünk.

---------------------

* A szerző 2006. és 2010. között a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának

szakállamtitkára volt.







Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap