label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Szabó Sámuel – Gábor Áron tüzére

Létrehozva: 2008. március 15. 06:28

Olosz Katalin

Kimagasló egyéniségek szerepének vizsgálata a történelmi események alakításában fontos és jól kimunkált része a történelemkutatásnak. Gábor Áron, Bem József vagy Gál Sándor szerepe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc erdélyi eseménysorozatában aprólékos elemzés tárgya. A történetírást viszont kevésbé érdekli a nagy idők kihatása az egyén életútjára, gondolat- és érzelemvilágának alakulására. Különösen, ha az az egyén, mint akit most megidézünk, nem vitt véghez rendkívüli cselekedeteket. Csupán egy volt a háromszéki harcok résztvevői közül. Szabó Sámuelnek, az egyénnek viszont életre szóló elkötelezettséget jelentett az a szűk esztendő, melyet a szabadságharc katonájaként élt át. Olyan élményt, mely élete végéig féltve őrzött lelki tartalékot jelentett, s meghatározója lett szemléletmódjának, magatartásformájának mindhalálig.


Szabó Sámuel (Székelyföldvár, 1829.–Kolozsvár, 1905.) a forradalom kitörésének idején még diák volt, a nagyenyedi Bethlen Kollégium „jogtani” osztályában tanult. 1848 őszén életútjának új irányt szabtak a forradalmi események: a pesti egyetemen rendezett hadtudományi előadásokat hallgatta, majd a nagyváradi tüzérképző iskolában katonai képesítést szerzett. Nagyszeben bevétele (1849. március 11.) után – mint maga írja – rendelet érkezett Nagyváradra a tüzérséghez: küldjenek egy szakasz tüzért Kézdivásárhelyre, hogy az ott készülő székely ágyúk mellett oktatói szolgálatot teljesítsenek. Így kerül tüzérségi kiképző tisztnek harmincegy társával március végén az ágyúöntő városkába. A fiatal tizedest hamarosan hadnaggyá, majd főhadnaggyá léptették elő, s Gábor Áron egy üteget bízott a kezére: az I. székely háromfontos üteg parancsnoka lett. „Nem tudom, miképp, Gábor Áron szeretetét nagy mértékben megnyertem – írja szüleinek 1849. június 28-i levelében az alig húsz éves tüzértiszt. – Segédjének akart választani, amit el is fogadtam volna, de az irodai életet borzasztólag unom, s azért megkértem, hogy hagyjon meg századomnál, amit meg is tett.” Négy nappal e levél keltezése után, július 2-án Szabó Sámuel részt vett a kökösi ütközetben, melynek főhőse Gábor Áron tüzérsége volt, s hol csata közben érte Gábor Áront az ellenség végzetes ágyúgolyója. Levélben számolt be szüleinek az ütközetről, Gábor Áron elestéről, a szentgyörgyi csatavesztésről, majd a visszavonulásról Gál Sándor csapataival, Tusnád felé.

A szabadságharc leverése után asztaloslegényként bujkált az osztrák hatóságok elől a Teleki grófok gernyeszegi jószágán, később főúri családoknál nevelősködött. Csak 1853-tól zökkent vissza élete folyása az általánosan megszokott mederbe: folytatta tanulmányait hazai és külföldi egyetemeken, majd 1858 szeptemberében elfoglalta tanári székét Marosvásárhelyen, ahonnan tíz év múlva a kolozsvári református kollégiumba távozott. Előbb természettudományokat, később kizárólag magyar nyelvet és irodalmat tanított 1897-ig, nyugalomba vonulásáig.

Marosvásárhelyi tanárkodása idején, különösen az első esztendőkben nem sok jelét adta negyvennyolcas elkötelezettségének. Személyes élményeiről mélyen hallgatott, annál is inkább, mert akkoriban még igen friss lehetett a város rettenete az önkénytől, mellyel a Makk-féle összeesküvés székelyföldi szervezőire 1854-ben lesújtott. Népköltészeti gyűjtőmunkát szervezett a kollégium önképzőkörének diákjaival, kéziratos diáklapban „közöltette” a gyűjtés legjobb eredményeit, s csak sejteni lehet, hogy a népi hagyományok iránti érdeklődése ugyanúgy politikai tartalmat hordozott, mint a forradalmat előkészítő nemzedék plebejus népiessége. A népköltészet gyűjtése az új körülmények között a nemzeti öntudat ébrentartásának lehetett egyik eszköze. Ilyen összefüggésben talán azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy a diáklap 1864-es évfolyamában „megjelent” egy, a szabadságharc leverésén kesergő népdal, mely, tudomásunk szerint, a szabadságharc költészetének egyik legkorábbi, Erdélyben feljegyzett darabja.

A kiegyezés után másképpen is megnyílvánult Szabó Sámuel negyvennyolcas elkötelezettsége. Utolsó vásárhelyi évei alatt, 1867–68-ban társszerkesztője, majd szerkesztője volt a helyi hetilapnak, a Székely Közlönynek. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az induló lap szerkesztője, Székely Ádám s főmunkatársai, Szabó Sámuel és Mentovitch Ferenc, valamennyien tevékeny résztvevői voltak a forradalmi eseményeknek, s lapjuk – ha nem is ők idézték fel emlékeiket 1848–49-ről, – több ízben közölt naplórészleteket, korabeli feljegyzéseket a szabadságharc egyes mozzanatairól, szemtanúk, résztvevők visszaemlékezéseit. Ezek az írások többnyire névtelenül vagy álnévvel jelentek meg, mint ahogy a székely vértanúkról való megemlékezés is, de végtére kiállás és hittétel volt – a szerkesztők részéről – a forradalom és szabadságharc eszméi mellett.

Kolozsvári évei alatt aztán Szabó Sámuel megírta saját emlékeit is a háromszéki harcokról korabeli, családjához írott levelei és feljegyzései alapján. E visszaemlékezése külön fejezetként illeszkedett be Nagy Sándor Háromszék önvédelmi harca. 1848–49. (Kolozsvár, 1896) című művébe A székely tüzérség első tanítói cím alatt. (Innen idéztük mi is a levélrészletet.) Ugyanennek a műnek okmánytári részét csaknem teljes egészében Szabó Sámuel rendezte sajtó alá. Ebben Bem tábori levéltárából közölt sok, igen fontos okiratot, egyebek között a napiparancsok jegyzőkönyveit.

Az egykori szabadságharcos ifjúkori eszményeihez való ragaszkodásának még egy érdekes dokumentumát ismerjük a századvégről. Szabó Dezső idézi fel idős magyartanára alakját Életeim című önéletrajzi írásában. A kolozsvári református kollégium egykori kisdiákját 1895-ben poétikára tanította az „öreg Szabó Sámuel”. Az író így emlékszik mesterére: „Ő volt a »dicső hajdankor« a kollégyom életében. Testi valóságában olyan volt az öregúr, mint egy vert csata után szélbe kapott fehér zászlófoszlány. Ragyogóan ősz fejecskéje volt, és mert negyvennyolcban honvéd volt: szemünkben olyan Bem apánk féle volt. Az öregúr életnyilvánulása voltaképpen már csak a hazafias csapadék előállítására (…) szorítkozott… Elég volt, ha valaki Kossuth, az aradi vértanúk nevét említette, vagy csak a »haza« vagy »negyvennyolc« szavakat mondotta ki előtte:megtáskásodott könnyzacskóiból már ömlöttek a könnyek ….

Tanítási módszere is meglehetős antik jellegű volt. Szerinte a poétika tanításának az volt a célja: hogy minden egyes tanulót költővé mozgósítson. Vagy legalábbis: olyan mennyiségű hazafias lelkesedést raktározzon el a fiúkba, mely az élet minden alkalmában készen álljon a kezük, illetőleg a szívük ügyében. Ezért aztán csupán kétféle feladatot osztogatott ki nekünk egész éven át. Rengeteg verset kellett megtanulnunk könyv nélkül. És rengetegebb verset kellett írnunk különböző témákra és versformákra.” (I. kötet, 326.I.)

Szabó Dezső kissé csúfondáros portrévázlatát nemcsak az öreg tanár szellemi habitusának, de az erdélyi társadalom századvégi szemléletének és megtartásának jellemzésére is találónak érezzük: egyrészt jelzi a negyvennyolcas eszmékhez való ragaszkodás intenzitását és érzelmi töltetét, másrészt pedig éles fényt vet arra is, hogy fél évszázad múltán anakronikussá, az ifjúság szemében egyenesen nevetségessé vált az a pátosz, hazafias lelkesedés, mely egykor a legnagyobb áldozatok vállalására mozgósította az ország népét. Szabó Dezső soraiból egyben kimondatlanul is felsejlenek a századvégi kíméletlen – a népnemzeti iskola költői magatartása elleni – irodalmi csatározások szellemi-emberi hátterének körvonalai. (Forrás: Az Ige)






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap