label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Számvetés félidőben

Hogyan lehetünk sikeres nemzet?
Létrehozva: 2012. július 24. 00:20

Gémesi Ferenc

Az Országház egyik ólomüvegablaka
Az Országház egyik ólomüvegablaka
Mintegy keretbe foglalja a magyar kormány nemzetpolitikájának félidejét két választás: a 2010-es szlovákiai parlamenti és az idei romániai önkormányzati. Ezek szükségképpen más és más feltételek között zajlottak, de egy vonás közös volt bennük: a Budapest részéről megfogalmazódó egyértelmű preferencia az egyes magyar szervezeteket illetően. Az akaratérvényesítés totális kudarca talán elgondolkodásra készteti a nemzetpolitika alakítóit. Ám addig is, amíg ez megtörténik, érdemes mindannyiunknak, magyarországi és külhoni magyaroknak (lám-lám, ehhez a terminushoz magam is ragaszkodtam 2006-tól kezdve, és talán bevetté válik) számvetést készíteni arról, hogyan lehetne kiszabadítani a magyar ügyet a pártpolitika fogságából, és a jövőre nézve a realitásokkal számot vető, egyfajta „közös minimumot” magában foglaló koncepciót megfogalmazni. [Szóljon hozzá!]


A mára kialakult helyzetet ugyanis nem pusztán szakmai vagy diplomáciai ügyetlenkedéseknek, személyes ellen- és rokonszenveknek vagy valamely idegen erők mesterkedésének tudhatjuk be, hanem a rossz valóságértelmezésen alapuló és a kihívásokra hamis válaszokat adó politikának. Az elhúzódó gazdasági válság és a nyomában járó, a demokrácia alapintézményeivel és alapértékeivel is gyakran vitába gabalyodó térségbeli politika közegében Magyarország abban segíthetné a magyar közösségeket, hogy intézményeik és az önazonosságot megtartó programjaik bővüljenek, megtarthassák vagy növelhessék az őket megillető helyet szülőföldjük politikai életében az országos szinttől a helyiig, használhassák kormányzati-politikai tapasztalatukat, befolyásukat Magyarország és szomszédjai együttműködésének előmozdításában. De ma annak lehetünk tanúi, hogy Budapest mindent a hozzá való politikai lojalitás mérlegén mér. Ez alapjaiban rendíti meg a magyar közösségeket, és a kívülről nyíltan támogatott pártok felhasználásával szétveri az oly fontos belső szolidaritást, aminek eredményeképpen gyengülnek a közösségek érdekérvényesítő lehetőségei. A realitásokat figyelmen kívül hagyó politika nem számol azzal, hogy a külhoni magyar közösségek belsőleg tagolt és sokszínű entitások, amelyek tagjai a sorsfordító történelmi események okán ma a magyarországitól eltérő politikai mezőben élnek. Éppen ezért érdekeik és terveik nem föltétlenül esnek egybe a magyarországi, illetve az adott országbeli pártok céljaival, politikájával.

A „magyarság közjogi egyesítésének” programja – a közösségek politikai alárendelése

A politikai nyilatkozatok és a magyarországi támogatásokban manifesztálódó gyakorlat valójában ellehetetleníti a deklaráció szintjén kiemelt célnak mondott autonómiát. A magyar közösségek önrendelkezése nemcsak a lakóhely szerinti állam által biztosított jogok vonatkozásában kell hogy fontos hivatkozás legyen, de a magyar–magyar viszonyban is. Úgy nem épülhet ugyanis autonómia, ha közben a közösség szuverenitása, az a joga, hogy saját belátása szerint válassza meg képviselőit – éppen a budapesti politikai akarat révén – csorbát szenved.

A különböző államokban élő magyarság közjogi egyesítésének minduntalan hangoztatott ígérete egy régmúlt, de ma már életre nem kelthető térségbeli politikai konstrukció hamis illúziója. Nem a revízió vágyában tartom felelősnek a mai magyar kormánypolitikusokat, sokkal inkább abban, hogy visszaélnek a külhonban élő magyarok érzelmeivel, és olyan képzetet keltnek, mintha hatalmukban állna visszafordítani a történelmet és egy csapással orvosolni az elszenvedett sérelmeket. Ennek az illúziónak azonban óriási ára van.

A „magyarság közjogi egyesítésének” programja együtt jár a magyarországi politikumnak, annak szokásrendszerének és technikáinak külhoni exportjával, a magyar politikai életre jellemző végzetes és végtelenül káros megosztottság alapvetéssé tételével, a külhoni magyar szervezetek, pártok táborokba sorolásával és ennek alapján történő kezelésével. Mindennek betetőzése a külhonban élő magyar állampolgároknak a választójog – egyébként felemás és az állampolgári egyenlőséggel ellentétes konstrukcióban történő – „odaajándékozása”. A cél nyilvánvalóan az, hogy a magyar közösségeket mintegy kiszakítsák annak az államnak a politikai közegéből, ahol élnek, és részesévé tegyék a magyarországinak. De miért is? Mert Budapesten dől el, hogy melyik partiumi város mellett épül repülőtér, vagy mikor lesz autópálya-fejlesztés Dél-Szlovákiában, vagy az, hogy mikor épül meg a szennyvíztisztító Beregszászon? És még csak nem is ez a legkiáltóbb ellenmondás. A valódi veszélye ennek a koncepciónak, hogy a magyarországi belpolitikának rendeli alá a magyar–magyar kapcsolatokat, és arra kényszeríti a jelenlegi kormánnyal lojális szervezeteket, hogy feladva saját autonómiájukat, osztozzanak a mai kormánypártok politikai sorsában – nemcsak a győzelemben, de szükségképpen a vereségben is. Miközben ezeknek a szervezeteknek az a hivatása, hogy az őket megválasztókat képviseljék a magyar–magyar kapcsolatrendszerben és odahaza, ami ezzel a szerepkijelöléssel és annak elfogadásával lehetetlenné válik. Ez a helyzet a külhoni magyarok számára váratlan módon új típusú problémát is eredményezett: megjelent a szülőhely szerinti állammal szembeni lojalitásválság, ami elbizonytalanítja a magyar közösség tagjait, csökkenti közéleti szerepvállalásukat, választási hajlandóságukat és a többség-kisebbség viszonyrendszerében olyan kérdéseket nyit meg, amelyek rendezése, lezárása újból komoly energiákat követel a közösségektől és az egyes személyektől egyaránt.

Mielőtt összemosódnának egyes fogalmak, tisztázzunk egy kardinális kérdést: a magyar állampolgárság külhoni magyarok általi megszerezhetősége még nem kellett volna hogy automatikusan elvezessen a „közjogi nemzetegyesítésnek” mondott programhoz. Az 1990-es évek óta meglévő – a néha gyengének és hiányosnak értékelt, de mégis hivatkozásul szolgáló alapszerződések létrehozását segítő – politikai konszenzus, amelynek lényege a realitások belátásán alapuló kulturális nemzet koncepció volt, szemben a Trianon előtt közjogi-politikai értelemben is fennállott, de vissza már nem hozható konstrukcióval, 2010-ben felmondásra került. Az állampolgársági törvény 2005-ös módosításával valójában minden akadály elhárult azok elől, akik magyar állampolgárokká akartak válni, és egyben vállalták az azzal járó kötelezettségeket is. A 2010-es törvénymódosítás az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetőségét megteremtve nem csupán felborította az állampolgári jogok és kötelezettségek kényes egyensúlyát, de utat nyitott a magyar–magyar kapcsolatok totális átpolitizálása felé. Ezt akkor is érdemes rögzíteni, ha a magyar állampolgárságot megszerzők ezt a helyzetet – érthető módon – érzelmi és nem politikai szempontokból közelítik meg. De nekik is látniuk kell, hogy akaratuk ellenére egy belpolitikai játszma részeseivé lettek.

Kétségtelen, hogy ez a helyzet nem egyik napról a másikra alakult így. Előjeleit már láthattuk az 1998. és 2002. közötti ciklusban, de az akkori választásokat követően még sokan azt gondolhatták, hogy a „kisiklás” helyrehozható, és a magyar–magyar viszony a pártpolitikától távol tartható. Gyorsan csalódniuk kellett a reménykedőknek. A Magyar Állandó Értekezlet működésének a magyarországi legnagyobb ellenzéki párt általi paralizálása és napi érdekek szerinti felhasználása természetesen nem lett volna megvalósítható külhoni szövetségesek nélkül, de a valódi felelőse ennek a helyzetnek mégiscsak az a politikai erő volt, amely a külhoniakat képviselő szereplőket mindenáron be kívánta terelni a maga táborába. Elegendő mindehhez végiglapozni a MÁÉRT 2002–2006. közötti jegyzőkönyveit és állásfoglalásait, visszaemlékezni a késhegyre menő vitákra, hogy milyen deklarációt mely szervezet és miért írt vagy nem írt alá. Vagy csak felidézni azt a már-már anekdotikus történetet, amikor az egyik külhoni magyar szervezet vezetője egy kérdés kapcsán minden skrupulus nélkül kijelentette: megvárják, mit mond a Fidesz képviselője, és majd ők is úgy szavaznak.

És itt érdemes egy kis kitérőt tenni. Mindig is azt az álláspontot vallottam, hogy tiszteletben kell tartani a külhoni magyar szervezetek politikai önmeghatározását és azt, hogy melyik nagy európai politikai irányhoz, pártcsaládhoz tartoznak – lévén ez része az ő autonómiájuknak. Még akkor is, ha mást gondolnak Magyarország belső történéseiről, a magyar kormány belpolitikájáról. És azt is természetesnek gondolom, hogy a magyarországi politikai pártok kapcsolatot tartanak a külhoni magyarság szervezeteivel, de azt már nem, ha a pártpolitikai szimpátia szerepet kap az állam nemzetpolitikai gyakorlatában. Az, hogy a budapesti kormányzó erőknek és a magyar szervezeteknek az élet berendezéséről vallott politikai-ideológiai preferenciái egybeesnek-e, nem tükröződhet a nemzetpolitikában, a magyar–magyar viszonyban, mert abban a keretben nem pártpolitikusok, hanem egyszerűen „csak” magyarok vagyunk.

A „közjogi nemzetegyesítés” koncepciójának hozadékai közül kettővel foglalkoznék itt, az etnikai vagy nem etnikai pártok kérdésével és a magyarlakta régiók számára is fontos térségfejlesztéssel, mert mindkettő jól mutatja ennek a koncepciónak a veszélyeit és az eredménytelenségét is.

A két évvel ezelőtti szlovákiai választás óta kommunikációs elemből elvinek mondott jelentőségűvé lépett elő – bár néha mintha elcsöndesedne – az az álvita, amely az etnikai kontra nem etnikai (ún. vegyes) pártokról szól. Érdemes látni, hogy ez kezdetben jó eszköznek tűnhetett a magyar kormánynak vagy kormánypárt(ok)nak lojálisan alárendelődni nem akaró külhoni magyar szervezetek megbélyegzésére. De ha részletesen megvizsgáljuk a magyar pártok, politikai szervezetek programját, abban természetszerűleg együtt szerepelnek a magyar identitás megőrzésére vonatkozó (ha úgy tetszik, kizárólagosan etnikai) és a közösségnek az adott állam többségi nemzetével, politikai szereplőivel való viszonyára, a magyarok által is lakott régiók fejlesztésére, az adott állam jövőjére vonatkozó (ha úgy tetszik, nem kizárólagosan etnikai) kérdések. Az elmúlt két évtized térségbeli fejleményei azt mutatják, hogy akkor tud sikeres lenni egy magyar szervezet, ha a saját állama realitásaiból indul ki, ott keres és talál szövetségeseket a magyar közösséget védő és fejlődését célul kitűző programja végrehajtásához. Ez ugye csak nem nemzetellenes politika? Budapestről önkényesen kategóriákba sorolni és elvenni az erkölcsi jogot a magyarság képviseletére azoktól, akik ezt célul tűzik, és akiket erre meg is választanak – ez valóban elvezethet a magyar képviselet szétzilálódásához az adott országokban, és akkor majd lehet azon merengeni, jó ötlet volt-e a magyar–magyar viszonyt ezzel az újabb álvitával megterhelni.

Térségünk államainak uniós tagságával olyan források nyíltak meg az itt élők előtt, amelyek megszerzésére korábban a magyarországi támogatásokból vagy a nemzeti költségvetéseikből esély sem volt. Ezt a lehetőséget felhasználva, a magyar kormány 2006-tól arra törekedett, hogy a szomszédos országokkal olyan közös fejlesztésekben állapodjon meg, amelyek az ott élő magyar közösségeket is szolgálják, közösségi megerősödésüket, gazdasági-szociális céljaik elérését segítsék. Látszólag 2010 után is folytatódott ez a koncepció, a „Varratmentes Európa” és az „Egymás felé forduló régiók” program helyett a hangzatos „Kárpát-medencei Gazdasági Övezet” elnevezéssel, de immár alapvetően más percepcióval. Annak elhitetése, hogy – akár külhoni szakértőket is bevonva – Budapesten eldöntik, milyen fejlesztések induljanak a térségben, és azt majd az érintett államok ellenvetés nélkül végrehajtják, annak teljes meg nem értéséről tanúskodik, hogy a Kárpát-medencében együttműködés nélkül semmilyen fejlesztés nem képzelhető el. Mindezek okán nem tartom meglepőnek, hogy ez a projekt az elképzeléseket, szándékokat bemutató prezentációknál nem jutott tovább. Pedig a rendelkezésre álló források ésszerű és koncepciózus felhasználása nélkül a magyarság modernizációja, európai léptékű versenyképessége csak elképzelés marad.

A magyar politikai osztálynak éppen ezért tudnia kell, hogy a „magyarság közjogi egyesítésének” programját elfogadva nem jóvátesz valamely történelmi sérelmet, hanem hamis illúziókat keltve a külhoni magyarság önállóságának megtörését és a magyarországi politikai rendszerbe történő bedarálását támogatja. Ennek a politikának a jegyében a más országokkal, népekkel fenntartott kapcsolatokon továbbra is ott uralkodik majd a térségbeli magyar szupremácia bizalmatlanságot keltő gondolatvilága.

FOLYTATJUK

---------------------

* A szerző 2006. és 2010. között a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalánakszakállamtitkára volt.






Hozzászólások


Kovács Attila - 24/07/2012 11:59
Brávó Szabadság! Látom már odajutottak, hogy az országot romba döntő balliberális kormány egykori államtitkára osztja itt az észt! Olyan témában amelyben ahol csak lehetett keresztbetettek a külhoni magyarságnak. Viszont előszeretettel működtek együtt azokkal a maygyar pártokkal amelyek hozzájuk hasonló eszmerendszer alapján működnek (RMDSZ, Most-Hid,a Gajdos-féle szocdemek, stb.). Van képük osztani az észt a mostani helyzetről, vádolva diszkriminációval a mostani magyar kormányt! Tessék már elolvasni Márai örökbecsű megállapitását a kommunistákról, mert ez a banda az: kommunistába oltott vadkapitalista! No perrsze, zsák a foltáját is megtalálja, nem véletlen a nagy szerelem Markóékkal, Bugárrral, Gajdossal. No meg Nastaseval és társaival. december elsején vajon a Jilavaban koccintanak az ex miniszterelnökkel Markó elvtársék s vajon eljön Medgyessy elvtárs is? Vagy addigra már szabad lesz Ponta elvtársék jóvoltából.
Látom folytatás is készül....nem lehetne elhagyni? Ennyi is elég.

Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap