label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Riport

« Vissza a főoldalra


Interjú – „Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”

Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Létrehozva: 2012. február 15. 01:21

ZAY ÉVA

„Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket” – NEMES RÓBERT
„Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket” – NEMES RÓBERT
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.


– Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?

– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.

A gyulafehérvári fejedelmi palota a 17. században. Elméleti rekonstrukció – Emődi Tamás rajza
 

Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.

Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.

1625 körüli stukkódíszes reneszánsz boltozat
 

– Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?

– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.

– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?

– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.

A gyulafehérvári fejedelmi palota reneszánsz kapuja 1626-ból
 

– Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?

– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.

– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...

– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.

Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.

A „középső udvar” déli homlokzatának reneszánsz ablaksora (1624 utáni)
 

– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?

– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.

A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.

Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.

– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?

– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.

Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.

Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.

– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?

– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.

– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?

– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.

Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.

– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?

– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap