label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Kolozsvár egykori színfoltja: az örök bohém „felelő hely”

Létrehozva: 2012. január 04. 00:29

SAS PÉTER

„karakteres alakja egyik szeretetre méltó színfoltja volt az egyre jobban a múlt ködébe vesző régi kolozsvári társadalomnak.”
„karakteres alakja egyik szeretetre méltó színfoltja volt az egyre jobban a múlt ködébe vesző régi kolozsvári társadalomnak.”
„Köpeczi Sebestyén József (Szék, 1878. november 12. – 1964. december 27., Kolozsvár) – művészettörténész, heraldikus, festőművész. A középiskolát Besztercén végezte, festészetet a budapesti Országos Mintarajziskolában, majd Párizsban és Münchenben tanult. 1903-ban Kolozsvárra költözött, ahol egy fél évig Sándor Imrével a Genealógiai Füzetek c. családtörténeti folyóirat szerkesztője és munkatársa. Felkérésre 1915-ben ő kivitelezi az összetett magyar birodalmi, 1921-ben pedig a román állami címert.” – kezdődik a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon III. kötetének szócikke. A továbbiakban is tájékoztat a legkiemelkedőbb magyar heraldikus munkásságának fontosabb adatairól. Életének és munkásságának teljességre törekvő megismerése, majd befogadása érdekében próbáljuk meg személyiségéből, lelki habitusából kiindulva megközelíteni életművét.


Köpeczi Sebestyén József a 20. század kiemelkedő magyar heraldikusaként él a személyiségét, munkásságát ismerő szakemberek, a címertan és a családtörténet iránt érdeklődők emlékezetében. Kétméteres, hórihorgas alakjával, jellegzetes testtartásával, meglehetősen egyéni beszédstílusával és modorával, sajátos életvitelével karakteres alakja, egyik szeretetre méltó színfoltja volt az egyre jobban a múlt ködébe vesző régi kolozsvári társadalomnak.

Nem volt szobatudós. Ahogyan mondogatta, nem iskolákban tanítják az ő mesterségét. Életével példázta, hogy különféle helyszíneken – templomokban, kastélyokban, kúriákban, kriptákban – lehet tanulmányozni igazán Siebmacher nagy erdélyi heraldikai albumát és kis falusi parókiák poros, pókhálós levéltáraiban, a használaton kívüli régi klenódiumokon lehet csak jól megtanulni a középkori latinságot.

Foglalatossága számára sacrum volt. Munkáiban nyoma sincs az egyéb téren jelenlevő szertelenségének, nagy gonddal, hitelesen, szinte mérnöki pontossággal rajzolt. Szemtanúk ma is csodálkozva emlegetik, hogyan tudta az a magas ember hatalmas kezeivel olyan gyengéden fogni a ceruzát, hogy leheletfinom, a legapróbb részletekre kiterjedő alkotások születhessenek. Ráadásul mindezt a Székely Hadosztály harcai közben szerzett testi fogyatékossággal - egyik szemével nem látott.

Emberi gyengeségét láttassuk egyik jó barátja, Kelemen Lajosszemével: „Sebestyén a pénzzel bánni nem tudó 77 éves javíthatatlan bohém. Akárhányszor a télen is, egy-két almát ebédelt egy drb száraz kenyérrel, máskor 3 hónap alatt elköltötte (beosztás helyett) egyszerre kapott 7000 lei keresetét s utána éhezett.” Jó társalgó volt – a társalgásról is tudott volna társalogni – az arisztokraták mindig szívesen látták. Férfiemberhez méltóan gyengéje egy pohár jó bor volt. Ha emiatt korholták, megértést várva csak annyit mondott: „Nagy fény, nagy árnyék.” Nem sokkal halála előtt Jakó Zsigmond látogatta meg Monostori úti otthonában. Jófajta gyulafehérvári borocskával kedveskedett a nagybetegnek, aki azért annyira mégsem volt nagy beteg, hogy szokásához híven, ne minősítse azt.

Köpeczi Sebestyén Józsefnek, a magas, erőteljes testalkatú, az asszonytársaságot kedvelő, a bort sem megvető férfinak volt egy még nagyobb gyengéje, melynek munkásságában is döntő szerepe volt: a virágok szeretete. A sepsiszentgyörgyi Székely-Mikó Kollégium és a kolozsvári Protestáns Teológia folyosóján függő tablók szépséges díszítőmotívumairól híresültek el, melyek a virágos erdélyi reneszánsz itáliai azúrkékét lopták a komor falak közé.

Erdővidéki, köpeci otthonában virágerdő vette körül. Hatalmas mennyiségű, több száz tő különféle színű és árnyalatú „palántokat”: rózsát, violát, ibolyát, szegfűt rendelt és ültetett el kertjében. Az egyik virágrendelése ismeretében elgondolhatjuk, milyen csodálatos kertje lehetett. Az egyik oldalon bíbor lila és sötétkék ibolyaszálak hajladoztak, a másik szegletben a monarchiabeli Bécset idézték fel az egymás mellett katonásan álló fekete és sárga rózsafejek. Nem festőpalettáján kellett kikísérleteznie, kikevernie a megfelelő színárnyalatot, elég volt kisétálnia, kiülnie virágágyásai mellé, ahol nem az illat-, hanem a színorgia hatására szempillantás alatt a tekintete előtt lehetett a megfelelő tónus. Ezért élnek ma is annyira, soha el nem hervadó színkompozíciói, mert a kiválasztásuknál maga a Természet súgta neki a megfelelő árnyalatú színeket. Ez fogta meg Szabó T. Attilát is, és késztette elragadtatásra: „Munkásságod legkiemelkedőbb sajátsága: címerfestményeidnek az a csodálatos, káprázatos, összhangos színpompája, amelyhez foghatót sehol nem találhatni. Csak a rajz, a tervezés művészete egyszínű képben szinte-szinte olyan, mintha a páváról leszegjük a csillogó tollakat.” Világnézetének, esztétikumának, képzőművészeti ars poeticájának az állhatott a középpontjában, hogy a szép uralma mindenek felett.

Sajátos világában élt. Termete, testtartása, öltözéke és szenvedélyei olykor olcsó viccek tréfás alanyává silányították. Lelki szemmel figyelve, a lélektől lélekig terjedő kapcsolat hatókörében elő-elősejlett rejtekező, igazi belső énje. Egy páncélos vitéz, akit csak nemes asszonyok hevítettek, akit lelke mélyén a lovagi erények éltettek. Az Isteni Kegyelem felhatalmazásából olyan lehetőséget kapott, amivel Erdélyben senki más nem rendelkezett: címert festhetett, nemességet adományozhatott, és családtörténetet szerkeszthetett. A feleségek kutyabőrösök lehettek, az építőmesterek megcímeresedhettek, és az órás-dinasztia századokig rejtekező családtörténete napvilágra juthatott. Kelemen Lajospontosan tudta, miért mondta barátja tevékenységének jellemzőjéül: „Józsi, itt Erdélyben Te gyakorlod a magyar királyi címeradományozás jogát.”

„nagy gonddal, hitelesen, szinte mérnöki pontossággal rajzolt”

Ez nem ügyeskedés és nem ravaszság, ez varázslat, mágia, a legkatolikusabb székelyben is ott mocorgó pogány kori bűbájos emléke. Szemüvege nagyításában láthatóan huncutul csillogott a szeme, jól megviccelte társaságát, de az nem fájt senkinek, csak örömet szerzett mindenkinek. Beszélgetésük során Kőmíves Nagy Lajosújságíróból is előbújt igazi énje, a délszaki ősöket igazoló „Luigi”, mert egy szokványos interjúban a beszélgetőtársról nem írnak ilyen mondatokat: „Művész és heraldikus. Ez a két lélekbeli foglalkozás egyesült egy középkori keresztes-vitéz karakterbeli tulajdonságával. El is képzelem rajta a páncélvértet, s a felcsapott címeres sisakrostélyt.” Ha heraldikus mesterünk vallott volna egész életéről, szokása szerint – kissé hamiskásan – ezzel fejezte volna be: „Egészen nincs így, de valahogyan mégiscsak így van.”

Köpeczi Sebestyén József kutató és megörökítő tevékenysége során nem kevesebbet akart bebizonyítani, mint azt, hogy Erdély kultúrája és műveltsége a kereszténység honi megszületése óta része annak a kultúrkörnek, melyet nyugati műveltség fogalom alatt határoz meg és tart nyilván az egyetemes művelődéstörténet. Kiindulópontjaként az egyház szerepét, fontosságát határozta meg. „A műveltség hordozója a vallás. Ameddig a Nyugat vallása terjedt, addig terjedt Nyugat műveltsége.”

Írásaiban, leveleiben sokszor foglalkozott az egyház, a vallás jelentőségével, az erdélyi művelődéstörténetben játszott szerepével. Mindezeknek saját életében, lelki- és gondolatvilágában játszott szerepéről nem olvashatunk tőle sem megjegyzést, sem vallomást. Ha munkavégzése, főleg egy-egy templom történetét megörökítő tábla illusztrációjának, vagy szöveges részének festése közben megfigyelhettük volna, nem közkedvelt társasági emberként láthattuk volna viszont. Áhítat és ünnepélyesség tükröződhetett általában inkább derűs vonásain. Átvitt értelemben – jó beleérző készséggel – Szabó T. Attilameglátása igazolódott volna: „Az az érzésem mindig, mikor címereit látom, hogyha a középkorban élt volna, bizonnyal kódexdíszítő barát lett volna, és ma Sebastianus de Keöpec középkori kódexkészítőink leghíresebbje lenne.”

A Székelyföld középkori kincseinek feltárására és bemutatására törekedve fáradhatatlanul ment, s rendre lajstromba szedte mindazt a szakrális eredetű építészet- és művészettörténeti kultúrkincset, amelyek alapján ma is bizonyítható – ami egykoron földrajzilag, történelmileg és a műveltség szempontjából kialakult, – hogy nemcsak Róma, Bécs, Buda, Kolozsvár és Brassó, hanem Székelyföld, s benne a csíki Szentföld is ugyanabból a közös szellemi forrásból táplálkozott.

Reformátusnak született hitével, s katolikussá vált lelkével minden létezőben, az egész teremtett világban a szépség nagyszerűségét kereste és hirdette. Azért tudta munkájával mindkét egyházat egyforma odaadással szolgálni, mert a katolikus és a protestáns templomok egyaránt Isten dicsőségét hirdető díszítőművészetének esztétikai értékeit szembeállítás helyett egymás mellé helyezte, megörökítette és saját alkotásaival gazdagítva a jövendőre testálta.

Építészeti, kultúrtörténeti beszámolójának, ha úgy tetszik székelyföldi műtörténeti krónikájának befejezéseként levonta a végkövetkeztetést: „Emlékeink nemcsak ránk nézve fontosak, hanem általános művelődéstörténeti szempontból is, mert ezek Nyugat középkori műveltségterületének legkeletibb határkövei.” Kutatásai nyomán megszületett tanulmányaival, rajzaival – egész életművével – az európai műveltségű Erdély megörökítője lett, aki az elkövetkező korok számára átörökítő forrás marad.

Baráth Bélaprelátus-plébános nagyon bensőségesen búcsúztatta. „Boldog emlékű Kelemen Lajossal” együtt „felelő hely”-nek nevezte, akik a levéltári, családtörténeti és címertani kérdésekre mindig tudták a helyes válaszokat. A Prelátus úr nemcsak jól ismerte, bizonyára tisztelte és szerette is, mert Szent Pál víziója nyomán így láttatta a transzcendens világba érkezőt: „Úgy látjuk őt, ahogy a lovagi torna végén megjelenik az örök Isten trónusa előtt. Derekára csatolja a tisztesség övét, magára ölti az igazság páncélját, lábára húzza a békesség hirdetésére a készség saruját. Keményen fogja a hit címeres pajzsát… Reméljük, hogy Általa fog részesülni ő is a világosság áldásában, ő, aki egész életén át a fényt szomjazta, a több világosságot kereste és kutatta a maga küldetésének területén.”

Közhelyszerű, ismert mondás: „Senki sem lehet próféta a saját hazájában.” Szabályt erősítő ritka kivételek mindig lehetnek, a kolozsvári profán szentek legendáriumában, újabb csillogó honi planétaként – valahol Kelemen Lajos és Herepei Jánosközött – Köpeczi/Keöpeczi Sebestyén Józsefet a munkásságával megörökített régió csillaghímes égboltján kereshetjük.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap