– A marosvásárhelyi Színiakadémián végzett sepsiszentgyörgyi lány hogy került a kolozsvári színházhoz annak idején?

– 1941-ben születtem Sepsiszentgyörgyön, ahonnan 1956-ban költöztünk Kolozsvárra és ott fejeztem be 1959-ben a gimnáziumot. Ugyanebben az évben felvettek a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémiára, amely akkor még főiskola volt. Édesanyám rendkívül ellenezte, hogy a lányából „komédiás” legyen, ezért a felvételire titokban mentem el.

Tanárom volt Kovács György, „a nép művésze”, azt hiszem, akkor ez volt a legnagyobb kitüntetés. Hihetetlen lehetőséget kaptam a szakma megtanulására, a fortélyok elsajátítására. Később Harag György lett a tanárom, Tarr Lászlóval egyetemben, akitől színészmesterséget tanultam, Lantos Béla pedig a beszédtechnikát tanította. 1963-ban nyitotta meg kapuit a főiskola melletti kis stúdiószínház, amely tulajdonképpen a főiskolások előadásainak a bemutatására adott lehetőséget. A megnyitó Molière Tartuffe című darabja volt, amelyben Kovács György tanárként együtt játszott diákjaival. Én Elmirát alakítottam, hihetetlen nagy élmény volt!

– Hogyan emlékszik az akkori kolozsvári társulatra? Kik voltak az idősebb pályatársak, és hogyan viszonyultak a fiatalokhoz? Milyen volt pályakezdőnek lenni?

– 1963-ban végeztem a főiskolán hetedmagammal, és az eredményeimre való tekintettel elsőként választhattam színházat, így kerültem kezdő színésznőként Kolozsvárra. A társulat kedvesen fogadott, már vártak egy fiatal színésznőt. Dorián Ilona és Bisztrai Mária érett, akkorra már sok szerepben bizonyított művésznők voltak és hiányzott egy lány a fiatalabb szerepekre. A kollégák kedvesen, szeretettel fordultak felém, rengeteget tanulhattam tőlük, itt sajátítottam el a szakmát. Bőven jutott lehetőség nekem is, hogy megmutassam magamat Krasznai Paula, Török Kati, Vitályos Ildikó, Szalay Ilona, Koós Zsófia, Felszeghi Mária mellett. A társulat férfi művészei is figyelemre méltó színészek voltak: László Gerő, Horváth Béla, Senkálszky Endre, Bencze Ferenc, Nagy Dezső, Péterffy Gyula, Imrédi Géza, Márton János, Szabó Lajos és még sokan mások.

– Kikkel játszott a legszívesebben? Mely előadásokra emlékszik a legjobb szívvel és miért?

– 1964-ben mutattuk be Lovinescu Egy művész halála című darabját, ami nagyon kedves emlék. Ebben a fiatal, üde, bájosan naiv fiatal lányt, Cristinát játszottam, a rendező Rappaport Ottó volt. A darabbal 1968-ban vendégszerepeltünk Budapesten is, ahol szintén nagy sikert aratott és a címlapra kerültem vele. Akkoriban még nem volt ennyiféle újság, csupán néhány napilap és szaklap, de azokat sokan olvasták. A címlapfotóról mindenki megismert az utcán is!

Jelenet a Sárga liliom című előadásból

– Mit érez élete legnagyobb szerepének?

– Nehéz kérdés, hiszen életem, pályám minden korszakának megvolt a meghatározó előadása, szerepe. A főiskola elvégzése után a bemutatkozó előadásom, amivel ismert lettem, Lovinescu Egy művész halála volt. Ezt követte a Pillantás a hídról Catherine-je, a Libikóka Gittel Moscája, A bolond lány Jozefája, amit több évben szilveszterkor is játszottuk. Kiruccantam az operett világába is, a Csárdáskirálynőben Stázit alakítottam Szabó Gyula oldalán, Trenka Éva primadonna foglalkozott velem, hogy képezzem a hangomat. Ezekre a szerepekre mindig szeretettel gondolok vissza. Nem életem legnagyobb szerepe, de különösen jó érzéssel tölt el Illyés Gyula Kegyenc című darabjára emlékezni, mert a Nemzeti Színházban együtt játszhattam benne Kohut Magdával, Sinkovits Imrével. A Pécsett töltött évek legszebb szerepe – az előadás mindig telt házzal ment – A néma levente Ziliája volt, mert akkor szívem alatt hordtam a lányomat és sugárzott rólam a boldogság. A zalaegerszegi évek során már érettebb alakokat formáltam meg, Halasi Imre és Merő Béla rendezőknek köszönhetően vérbeli, kalapos dámákat játszottam: Szép Ernő Lila akác Bizonyosnéját, Feydeau Fel is út, le is út című vígjátékában Duverger bárónőt, illetve Bolha a fülbe című darabjában Raymonde-ot, vagy Shaw My fair lady Mrs. Higginsét.

– Volt-e legkedvesebb rendezője? Miért volt jó vele együttdolgozni?

– Nem volt kimondottan egy kedvenc rendezőm, ahogy visszaemlékezem, nem tudnék kiemelni egy nevet sem. Sok rendezővel dolgoztam szívesen és szerencsére ez kölcsönös volt, ők is szívesen dolgoztak velem. Fegyelmezett és pontos voltam, könnyen tanultam. Minden rendező más volt: Rappaport Ottó és Harag György inkább drámai darabokat szeretett rendezni, Taub János a helyzetkomikumot kedvelte és a mozgás pontos kidolgozását sugallta a színészeinek, Bereczky Péter vígjátékokat, mesedarabokat rendezett, de sok színészrendező is volt, például Márton János vagy Horváth Béla.

Teljesen más volt akkoriban egy próbafolyamat is. A rendező határozott elképzelésekkel érkezett már az első próbára, de a színészeitől is elvárta, hogy tökéletesen tudják a szöveget. Régen, a trianoni határokon túl, így Erdélyben is különösen nagy volt a hangsúly a kiejtésen, a nyelvi szépségen. A nyelv ápolása volt a leglényegesebb, a színészeknek szépen, artikuláltan kellett beszélniük, nem voltak elharapott szavak, a motyogást egyik rendező sem tűrte, trágár szó a színpadon elképzelhetetlen volt!

– Milyen volt akkor a kolozsvári magyar színház imidzse?

– A kolozsvári színház mint az erdélyi színjátszás bölcsője és egyben a kolozsvári nézőközönség nevelője, az anyanyelvi kultúra fellegvára, igen fontos szerepet játszott a magyarságtudat megőrzésében. Büszke vagyok rá, hogy ennek a törekvésnek, korszaknak részese lehettem.

– Milyen volt a közönség?

– Az „én időmben”, az 1960-as években fantasztikus közönség volt Kolozsváron, rajongott a színházért, a színészekért! A kolozsvári színház előadásait látogatni közösségi program, egyben társadalmi elvárás volt. Nagyon sokan jártak színházba, diákok, felnőttek, mindenféle korú és rangú emberek. Nagy repertoárja volt a színháznak, de volt olyan előadás is, ami évekig műsoron volt és a közönség nem unta meg!

A legnagyobb elismerések egyike azonban mégiscsak az volt, amikor a takarásból a „műszak” (díszletezők, technikai személyzet, szerk.megj.) visszafojtott lélegzettel nézte, századjára is, az előadást. Ez leggyakrabban a néhány szereplős daraboknál fordult elő, ahol nem volt sok színpadi változás és a „műszak” ahelyett, hogy a büfébe vagy műszaki szobákba visszament volna, figyelt minket.

– Miért döntött a Magyarországra való távozás mellett?

– Nem mondhatnám előre megfontolt döntésnek! Budapestről megkerestek egy filmszerep miatt és a próbafelvétel során megismerkedtem Fazekas Lajos filmrendezővel. Szerep nem lett belőle, de házasság igen! Miatta kerültem Magyarországra és próbáltam meg Budapesten folytatni illetve újrakezdeni az életemet, a színészi pályafutásomat. Nem volt könnyű!

– Mi volt életében a legfontosabb?

– A legfontosabb és a legmerészebb momentuma életemnek a főiskolára való jelentkezés és bejutás volt. Ott dőlt el, hogy színésznő leszek, hogy van hozzá tehetségem. A sikert nem adták ingyen persze, a tehetségem kiteljesedéséhez sokat és keményen dolgoztam. Pályám szempontjából ezt követően a kolozsvári színháznál töltött évek voltak a legfontosabbak, a legszebb szerepek és emlékek oda kötnek. Magánéletemben a legfontosabb egyértelműen a lányom születése volt, az ő érkezése alapjaiban megváltoztatta nemcsak a mindennapjaimat, de a fontossági sorrendeket is. Onnantól kezdve elsősorban anya vagyok. És mondhatom, hogy ez az élet legnagyobb és legnehezebb szerepe, amiben nincs próba, se szünet! Soha nem gondoltam volna.

– Milyen viszony fűzi ma Kolozsvárhoz, Erdélyhez?

– Erdély a hazám, és bár rengeteg dolog változott, az utcák, a házak, az emberek, mindig is a hazám marad, itt érzem igazán otthon magam. Látom, hogy már nem olyan, mint régen, az álmaimban, az emlékeimben, mégis mindig jó érzés „hazajönni”. A kommunizmus alatt nem engedték nagyon hazalátogatni azokat, akik elmentek, áttelepültek. Akkoriban ez nagyon megviselt, hiszen csak később értettem meg milyen visszavonhatatlan döntést hoztam a Budapestre költözéssel. Nehéz volt tartani a kapcsolatot a rokonokkal, barátokkal. Az egyik legjobb barátnőm most is Kolozsváron él, és szerencsésnek mondhatom magam, mert az évek során a barátságunk mit sem változott, ha találkozunk, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk! Persze Budapesten is összejárunk, a régi kolozsvári színészek: Sebők Klári, Széles Anikó, Török Kati, Mihály Pál, Borbáth Ottília, minden héten a szokott kis kávézónkban, ugyanabban az időben. Nosztalgiával emlegetjük fel a régi szép időket!

Kedves Réka, kívánom, hogy még sok önfeledt nosztalgiázásban legyen részük!
Közelgő születésnapja alkalmából pedig erőt, egészséget és sok boldogságot kívánok, az egykori kolozsvári nézők nevében is!
                                                            Zakariás Erzsébet.