Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése (részlet)

Földes György fontos könyvét olvasva (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989), benne sok ismerős névvel – köztük a sajátunkkal – és ismerős történettel találkozva, másokét, másokat hiányolva, lehetetlen nem gondolkodni el ezen a harmincnégy, felnőttként megélt éven meg az előzményeken, no és azon, hogy mi következik mindebből. Merthogy felejtve nem tudunk, talán nem is lehet a jövőre gondolni. Földes a magyar külpolitika és a Kádár-rendszer kutatójaként, elkötelezettként is kiegyensúlyozottságra törekvő történészként ezeknek az évtizedeknek a diplomáciatörténetét tárta fel elsősorban, de sűrűn kitér belpolitikai vonatkozásokra (mind magyarországi, mind romániai eseményekre), és természetesen nem kerülheti meg a korabeli kultúra, az irodalom szereplőit, szerepvállalóit sem. Ha itt (előlegül) két nevet emelek ki, az Illyés Gyuláét és a Balogh Edgárét, ezzel jelezni kívánom, hogy a korszakhoz, a kádári politikához kívülről való viszonyulásnak kétféle – egymással részben érintkező, mert a hasznos kiegyezést kereső – típusáról van szó; olyan személyiségekről, akiket nemegyszer hallhattam véleményt nyilvánítani bizalmas körben vagy a (politikai) nyilvánosságot feltételezve. Balogh Edgár például bizonyára másképp olvasná ezt a Földes-tanulmányt is, mint ahogy én teszem – hiszen ő egyértelmű bizalommal fordult (egyszer, tudom, közvetlenül is, mondhatni örökséghagyóan) Kádár Jánoshoz, akit aztán messze túlélt. Nekem viszont az egyetlen személyes élményem a Kádár vezette hivatalos küldöttség 1958. februári kolozsvári gyorslátogatásához fűződik, amikor is az ún. Munkás-Paraszt Kormány miniszterelnöke beszédet mondott – vonatuk továbbindulása előtt – az állomástéren, valahogy így kezdve a beszédét: Itt, Kolozsvár főterén… E sajátos tájékozottságról tanúskodó szavakat számosan hallhattuk, ünneplésre kirendeltek. (Én mint a Bolyai Egyetem negyedéves magyar szakos hallgatója, az egyetemi diákszövetség tanulmányi felelőse, székelyharisnyába öltöztetve – életemben először és utoljára – hallgattam élőben Kádár Jánost.)

A kádári időkből egy másfajta emlék is feltolul most, amely csak közvetve, mégis lényegileg kapcsolódik a magyar–román kérdéshez, illetve a magyar nemzetpolitikához. A Bibó-emlékkönyvre gondolok – nem az 1991-től olvasható két kötetre, hanem a szamizdatban maradt, gépelt, illetve mikrofilmre tett szöveggyűjteményre, 1981-ből. Molnár Gusztávval és Szász Jánossal hárman szerepeltünk benne Romániából (engem M. G. „szervezett be”). A „harmadikutas” Szabédi Lászlóról szóló tanulmányt ajánlottam fel az általam akkor nem ismert szerkesztőknek, egy Bibó-idézetet választva mottóként, 1947-ből: „E pillanatban az a helyzet, hogy szerte az országban vannak jó magyarok, akiknek mind zavarosabbá válik a demokráciához való viszonyuk, és jó demokraták, akiket egy nyíltan ki nem mondott, de annál érzékenyebben érezhető vélekedés rossz magyarokként tart számon. Életbe vágó, hogy az, amit a Márciusi Front képvisel, ne essék áldozatul ennek a kettészakadásnak…” Ismert a Nagy Imre 1956-os államminisztere, a Kelet-Közép-Európa szakértő, annyi fontos politológiai-történelmi tanulmány szerzője előtt tisztelgő gyűjtemény magyarországi idegenkedő-ellenséges pártfogadtatása (az itthoniról nincs tudomásom); egyszer kint járva Budapesten, engem is behívattak a pártközpontba, lényegében szelíden megfeddtek az akcióban való részvételért (amelyben olyanok vállaltak szerepet, mint Donáth Ferenc, Halda Aliz, Csoóri Sándor, Göncz Árpád, Duray Miklós, Csurka István, Kiss János, Konrád György, Bence György, Mészöly Miklós, Réz Pál, Weöres Sándor); és egy piros-fekete szűrrátétes díszpárnával a hónom alatt bocsátottak el…

Ezzel részben már a kultúra területére érkezem (vissza), vagyis a saját területemre, de még mindig a Kádár-rendszerbe. Persze, eleve nehéz elválasztani – abban a korban nem is engedték, nem is lehetett – a kultúrát, a lapszerkesztést a politikától. Három újabb példa hát a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiből. Személyes érintettségem okán emelem ki őket az emlékek halmazából. Az egyikről csak mostanában olvashattam egyértelmű bizonyítékokat, azóta, hogy Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész barátom hatalmas dossziéja („sok száz oldalas borzalom”) az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából (Budapestről) az érintett(ek) kezébe kerülhetett. A Tiszatáj, illetve a „Subások” név alá gyűjtött megfigyeltek (Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Für Lajos, Ilia Mihály) ügyéről van szó. Ilia írja (a Korunk 2007. szeptemberi, titkosszolgálatokkal, besúgással foglalkozó számában elolvasható): „A fő vád az volt, hogy a külföldi magyarság sorsával, irodalmával foglalkoztam, egyetemen erről előadásokat tartottam, tanítványaimat erre oktattam, őket hasonló munkára neveltem, végzésük után segítettem elhelyezkedésükben, nem szűnő levelezéssel próbáltam a különböző országokban létező magyar irodalom egymásról való tudását segíteni. Külön bűnöm volt, hogy a Tiszatáj című folyóiratot ennek a törekvésnek a szolgálatába állítottam. (Ebbe a törekvésembe bele is buktam 1975-ben, amikor meg kellett válnom a laptól.) A megkapott iratokban mindez le van öntve a nacionalizmus szószával, az is nacionalizmus, ha könyvet küldök kinti magyar íróknak, előadást tartok Kányádi Sándorról, és az is, ha Marin Sorescutól közlök fordítást a Tiszatájban vagy tanulmányt N. Tertulliantól.” Nos, én is az Ilia-küldemények (levelek, új könyvek) kedvezményezettje voltam (és mindmáig maradtam), s a Mikes Kelemen utcáig, családunkig elért az odaát jelentéstevők figyelme. Most olvasom Ilia Mihály emlékeztetését-figyelmeztetését (Elszigetelni, lejáratni): „Azok a kolozsvári barátaim, akiket »K« ellenőrzés útján tartottak számon, a levelezésünk ellenőrzésével kerültek a szervek szeme elé, mindközönségesen fölbontották, elolvasták, lemásolták leveleinket.” (Még jó – teszem én hozzá, a gyanútól nem szabadulva –, ha nem küldtek ideátra, a „testvérszervezetnek”, információt a kétes erdélyi szövetségesekről; akik egyébként, romániai hivatalosan, nem számítottak ellenségnek.)

Ilia Mihály neve nem szerepel Földes György könyvében – utóvégre a tanulmány tárgya nem a kultúrpolitika, a médiatörténet, az irodalomtörténet. Száraz Györgyről, a Kortárs volt főszerkesztőjéről viszont szó van, a hírhedett Lăncrănjan-könyv, róla a pesti Valóságban írt kritikai elemzése kapcsán, valamint a Népszabadságban 1983 karácsonyán közölt Erdély múltjáról – jelenidőben említésével. Ehhez, Száraz György publicisztikai vállalásával összhangban lévő szerkesztői magatartásának jellemzésére, hozzátehetem, hogy valamikor 1987-ben vagy 1988 legelején írást kért tőlem az egyre szaporodó magyarellenes, gyűlöletet szító román regényekről. Teljesítettem a kérését, Fodor István álnevet választva megírtam a Magyarok – mai román regényekben című hosszú ismertetést (egy újabb Lăncrănjan-könyv és Romulus Zaharia meg Mircea Vaida s a kellemetlen meglepetésül szolgáló legfrissebb D. R. Popescu-kötet a főszereplői az elemzésnek); megjelent a Kortárs 1988. júliusi számában, majd dekonspirálva szerzőségemet – amiről mindvégig csupán feleségem és Száraz György tudott –, a Függőhíd címmel Pécsett kiadott „közérzetkrónikámban”, 1993-ban.

És az újabb, harmadiknak mondott, szintén irodalommal és most már közvetlenül a Korunkkal is összefüggő kiegészítés az adott korszakból: az 1980. június eleji gyergyószárhegyi tanácskozás. Való igaz, hogy a három napra tervezett alkotótábor „Román–magyar és magyar–román fordítói napok” címmel hirdettetett meg; Földes György egy ilyen jellegű párbeszédre és a bukaresti lapban, A Hétben közölt jegyzőkönyvre hivatkozik. Csakhogy ennél nagyobb súlyú volt az a nap, amikor a jelen lévő romániai magyar írók, szerkesztők az ellehetetlenülő, egyre elviselhetetlenebb romániai valóságról, a magyarok „elcsángósodásáról” cseréltek tapasztalatokat. Ez a jegyzőkönyv is megjelent nyomtatásban, a Korunk 1980. szeptemberi lapszámában – zengett is bele az ég, Bukarestben és Kolozsvárt –, majdnem belebukott Gáll Ernő főszerkesztő és a jegyzőkönyv rögzítette szövegek elé vezéresszét író irodalmi szerkesztő…

E néhány jelzett (és akár tovább sorolható) hiány ellenére, Földes György összefoglalásáról-elemzéséről el kell mondani, hogy hangsúlyos érdeme a Kádár-korszakbeli ellenzék (egy részének) figyelemmel követése, a korai (ám sajnos elég hosszan érvényesülő) kádári nemzetpolitika, annak valójában a proletár internacionalizmussal való helyettesítése ellen fellépő írók megnyilatkozásainak, állásfoglalásaik visszhangjának beépítése az 1956 és 1989 közti történetbe. A legtekintélyesebb, a legnagyobb hatású megszólaló – akire Magyarországtól keletre és nyugatra egyaránt figyeltek – kétségtelenül Illyés Gyula volt; és az ő határokat bontani hivatott megnyilatkozásai a nemzeti kérdésben, a trianoni–párizsi országhatárokon kívül rekedt magyarság érdekében elhangzott-leírt szövegei jelen vannak érdemben e könyv lapjain; és a korabeli magyar pártvezetés reagálását sem hallgatja el Földes. Ha több teret szentelhetett volna a szerző a közvetlen előzményeknek, az 1945 és 1956 közti bő évtizednek, talán még nyilvánvalóbbá vált volna, hogy Illyés már a háború utáni első években erőteljesen próbálta szolgálni a magyar–román kiegyezés ügyét, amire eleinte volt valamelyes pozitív visszhang, aztán a „barátkozás” már-már végzetesen elzárkózásba, eltávolodásba, ellenségeskedésbe fordult. (Kádár külpolitikájának változását, Ceauşescu magyarellenes belpolitikájának felismerését egyébként jól érzékelteti Földes György könyve, nem utolsósorban a diplomáciai mozzanatok értelmezésével.) Hasonló tanulságokkal járna Szabédi László negyvenes és ötvenes évekbeli szerepének elemzése, romániai vonatkozásban. (Valószínűleg többet érdemelt volna Szabédi, a magyar–román viszony tárgyalásakor, mint az 1959-es öngyilkosságára utaló egy mondat.)

És ha már a Földes-könyvben fölvetett kérdések, így a romániai magyarság sorsának alakulása apropóján személyes emlékeket elevenítettem fel, még eggyel megtoldom őket. Csoóri Sándor – Illyés Gyula örökségét magára vállalva (ám ezzel Illyésnél is többször különféle konfliktusokba keveredve) – számos alkalommal foglalt állást az úgymond határon túli magyarok érdekében, a szomszédos országok nemzeti kisebbségeket elnyomó politikája ellen, kárhoztatva a magyar hivatalosság közönyét. Duray Miklós kötetéhez, az 1983-as Kutyaszorítóhoz írt Csoóri-előszót és a nyomában kialakult vitát, illetve a pártvezetés szájíze szerint készült durva újságírói cáfolatot-támadást Földes részletesen körüljárja, megemlítve azt is, hogy Csoóri nem kapta meg a válaszadás jogát. Én most egy hat évvel későbbi (szerintem vitathatóbb) Csoóri-szövegre is szeretnék emlékeztetni, amelyre Földes György könyvének egyik lábjegyzetében találok közvetett utalást. Holott – azt gondolom – Csoóri Sándornak ez az 1989 nyarán a Kossuth rádióban, a Vasárnapi újság műsorában elhangzott szövege alapvető kérdéseket érintett, és kérdésfelvetése „a szörnyeteg türelemről” máig sem vált időszerűtlenné. Csoóri ezúttal minket, kisebbségben élő magyar értelmiségieket szólított meg, marasztalt el a hallgatásért, a végtelen türelmünk miatt. Lehetetlen volt, hogy ne érezze magát találva az ember. Nevem elhallgatásával (mint korábban a Kortársban) választ írtam, és az el is hangzott a rádió egyik következő adásában. Hallgatásunk okát, a maradás vagy menekülés értelmét, a felelősség mibenlétét próbáltam a magam számára is megfejteni. Zárásként, a Földes-tanulmány kritikája helyett (ami nyilván a történészek dolga), amolyan széljegyzetként, ebből a régi levelemből idézek:

„Túl sok már a veszteségünk ahhoz, hogy a megtörhetetlenség érzete valamennyiszer átjárjon, ahányszor érveink gyengülni látszanak, s a kivárás már-már végtelen távolba tűnik. Az otthont könnyen vagy könnyel feladók, a távozni kényszerültek vagy kényszerítettek olyan űrt hagynak maguk helyett, amelyet kitölteni – mivel is lehet? És mégis, és újra csak azt vallom, »maradiként«,: a talajt termővé tenni, visszahódítani az eróziótól csak türelemmel lehet. Székelykaput kifaragni sem sikerülhet egyetlen odaütéssel. Hát a holnapi erdélyi magyar iskola tanítóit, tanárait biztosítani? És akkor, érvelés közben, megjelenik az újabb de: mindig csak ugyanarra, a maradásra vagy elmenésre koncentrálva, nem válunk-e végzetesen leredukált emberekké? Tanítványaink, utódaink vajon nem maradnak le rettenetesen a világ dolgairól? Mert, utóvégre, más dilemmákat is tartogat még és megválaszolni sürget ez a századvég. Tudunk-e majd, ha eljön az idő (románoknak és romániai magyaroknak), méltó versenytársak lenni az európai válaszkeresésekben – úgy legalább, ahogy azok tudtunk lenni a hetvenes években?”

Változnak az idők. És a kérdések mégis visszatérnek.