label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku

Létrehozva: 2011. október 17. 03:24

ASZTALOS LAJOS

A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.” [Szóljon hozzá!]


Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.

Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.

Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik,

a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.

A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.

Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.

A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.

Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.

A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel.

Futótűzként

terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.

Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört.

A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.

Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is

bementünk az elhagyatott épület udvarára.

Senki sem őrizte.

Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].

1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.

De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?

Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.

Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.

Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.

A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán

kitelepítették a szomszédos házak lakóit,

ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.

2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.

Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap