„…Meggyőződésem, hogy nem könnyebb jó képet festeni,
mint gyémántot vagy igazgyöngyöt találni…”
Vincent van Gogh

Vannak művek, amelyekkel bármikor is hoz össze a sors életünk során, később, egy-egy váratlan pillanatban újra feltűnnek lelki képernyőnkre vetülve, akárcsak egy tisztán körülhatárolható, ámde soha meg nem érinthető hologram. Emlék-képekké válnak. És a különös vízió pillanatában a papír vagy vászon pórusai közül reánk tekint derengő fényével a múlt, amely a fátum zaklatott útvesztői között is képes megőrizni az emlékezetre méltó látvány legjellemzőbb kontúrjait, jobb esetben, az egymáshoz simuló részletek színgazdag spektrumát. Az ilyen alkotások tárlata, úgy vélem, a lehető legszebbek közül való, hisz képanyaga általunk kiválasztott, és belsőnk látványtereiben mindenkor újra meg újra felidézhető.

Hasonló tünemények villannak elém most is, ahogy – alkalomhoz illőn – Kancsura István munkásságáról ejtek néhány szót. Mert a bő félévszázad szinte észrevétlenül lepergett lapjai között bizony sorra testet öltenek a számomra mindmáig emlékezetes művek...

1960-ban ismerkedtünk össze; akkor lettem elsőéves a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, amikor ő, a festészeti szakon, már a másodikat taposta. Június havát írtuk, s míg fölöttünk magasba emelte törtfehér virágkokárdáit a Sétatér gesztenyefáinak összeölelkező zöldkoronája, az álmatag tavacska egykedvű loccsanással köszöntötte a nyári pavilon műtermeibe igyekvő felvételizőket. Majd az úton, odafelé, váratlanul mellénk szegődött egy lezser ifjú, Kancsura István, a Barabás Miklós Céh későbbi elnöke, Kolozsvár képzőművészetének immáron meghatározó egyénisége. „Csuri” pillanatok alatt a legszebb életreményeket oltotta belénk a feltárulkozó művész-jövendőt illetően. Most már tudom, Kádár Tibor tanítványaként nem is nyilatkozhatott másként, hiszen a kitűnő (és hamarosan pótolhatatlan) tanár osztályaiban igencsak friss szellemi fuvallatokat fogadtak be a legszebb kék színre kitárulkozó ablakok. „…A művészet belső kényszer, a művészet életpótlék, a művészet önkifejezés, hit, moralitás, a művészet az emberi lény ön-érzete…”¹. Valami efféle nagyszerű fogalmak röppentek menten a magasba, ahogy útközben meg-megállva, lelkes gondolatait megosztotta velünk. Már akkor sem – amiként ma sem – „nyugodott” Kancsura körül a levegő. Igaz, abban az időben a főiskola langyos hétköznapjai nem nagyon kavartak fel túl sok vihart. Talán épp ez lehetett az oka, hogy a grafikai tanszék fent említett professzora és szellemi mentora körében egyre gyakrabban volt észlelhető a minden újra nyitni képes hallgatók kis csoportja.

Ez az az időszak, amikor Kancsura lapjain feltűnik a gesztenyefák szép formájú termése a héj gömbölyded íveit átkaroló tűkoronák rajzolatával, hol lágy, hol kemény, ám igencsak érzékeny vonalak összhangzatában. Egyéb képtereiben Vivaldi örök-dallamait szivárványszínű kagylók burkaiba zárja. És a papír lágyfehérjére csillagszemű galambok szállnak alá, virágszemű lányok klasszikus profilja villan meg, máskor durva tekintetű kentaurok terpeszkednek el közöttük, valahogy akként, ahogy Matisse és Picasso tanították rajzolni a nagyvilágot. Aztán váratlanul, a kor sötét díszletei közt, Rembrandt és Van Gogh szellemiségének jótékony fénysugarai egycsapásra elárasztották egész műtermét. Attól kezdve a sárgaarany gazdag színárnyalatainak leheletfinom patinájával vonta be művészi tisztaságtól fényesen csillogó képfelületeit. Ilyenképpen idézem fel Az ígéret földje című négyzetes formájú festményét is, a káprázat illúziójának bravúros ecsetével megfestve. (Mindig kedvelte a nem mindennapi tartalommal felruházott képcímeket. Pld.: Az idő kőarca, Difrakció, Méhkaptárak öröme, Vivaldi ablakai, Zümmögés, stb.). A tékozló fiú apja és más, ebben az időszakban formát öltött alkotásai már tisztán demonstrálták a Kancsura-művek jellemző sajátosságait. Ezek egyik fontos ismérve, hogy a művész, vérbeli festő létére, a kezdetektől fogva jelentős szerephez juttatta a rajzot, amely az irányított vonal jelenlétében képes kordában tartani a teljes pikturális felületet. Nála a színek alkalmazása többnyire barokkosan mértéktartó, igencsak céltudatosan alkalmazott, és biztos rajzi alapokra építve mindenkor szilárd talapzaton áll a kromatikus látvány egyensúlya. (Köztudott: nem sok festő erénye ez!)

Kancsura István: In memoriam Vincent van Gogh (olaj, hársfalemez, 77 x 70 cm, 1993)

A múlt távlatából szívesen idézem fel azt az időt is, amikor közös folyosón, egymás mellett voltak műtermeink. Szépen össze is hozott olykor a gondolatok megnyilvánulásainak türtőztethetetlen szenvedélye, míg máskor, csupán a falon átszüremlő barokk dallamokból értesültem arról, hogy jelen van. Felidézem: Csuri műtermében mindig „történt” valami. Az ajtaján túl, a némileg zsúfolt teret valamiféle megfoghatatlan „reneszánsz lét” hangulata lengte be, a kotyvasztott anyagok illatával, a kiismerhetetlen eszközök rejtélyeivel, a munkahangulat pattanó feszültségével. „…Ma leginkább az érdekel, hogyan lesz valamiből valami más…”² nyilatkozta a művész. Igen, hisz bizonyára egyszer arra járhatott akár még maga Leonardo da Vinci is, tán emiatt formálódott titokban a nagymester sugallatára évek során az a „kinetikus szerkezet”, amelyről annyi mindent rebesgettek akkoriban. Tán örökmozgót épít? Úgy értesültem: ez a sejtelmes mű máig sem készült el. De vajon Leonardónak hány terve lépett ki a jegyzetfüzet sárguló lapjairól, hogy valóra váljék? Tudjuk, a számtalan közül alig egypár. Viszont a nagy firenzeivel egyszerre vallhatják: „…Sajátos módon a képzőművészet két nagy lehetőséggel bír: a képi reprodukálás és a képi invenció lehetőségeivel…”³. És kijelenthetjük: voltaképpen e kettősségben rejtezik Kancsura István művészetének sajátos arculata. Életműve azért telítődött oly sokszínű tartalommal, mert mindenkor párbeszédben állt képein a valóságábrázolás magasztos szeretete és az intelligens művész elvonatkoztató készsége, valamint autonóm teremtés-vágya. Reszketeg virágszirmok és magasröptű kinetikus konceptek közé sorakozik fel a látványos életmű számtalan darabja.

Kancsura István: Molnár háza (olaj, vászon, 50 x 50 cm, 2008)

Sokat illusztrált. Borítólapokat tervezett. Részt vett a könyvteremtésben. „…Kancsura István grafikái egyszerű vonalvezetésű, ám bonyolult, többértelmű alkotások…”⁴ – írja róla nemrégiben egyik kritikusa. Való igaz ez, mivel első pillantásra akár egyszerűnek is tűnhet az a fekete vonal, amely immár végletekig letisztult, amely mögött láthatatlanul sorakozik fel a segédvonalak teljes arzenálja, az évtizedes alkotói tapasztalat, és amelynek hófehér környezete igazolja leghitelesebben indokolt és helyes mentét.

2003 tavaszán gyűjteményes kiállítása nyílt a Kolozsvári Művészeti Múzeum patinás termeiben, In memoriam Vincent van Gogh címmel. Sajnos, ezt a tárlatot nem láthattam valóságában. Csupán „lelki kivetítőmön” idézhetem fel némely alkotását, amelyekkel valahol, az idők során már találkoztam. De az összkép – jól ismerve az alkotót –, látatlanban is tisztán bontakozik ki előttem. Mármint: a változatos képek sora; az átgondolt, értelmes kompozíciók; a nemes színvilág; az érzelmek és a ráció párhuzamos kisugárzása; a képformálás biztonsága; a művész papíron, fatáblán vagy vásznon keresztül történő, kiolvasható filozofikus üzenete. És mint hallom, nemrég a Quadro Galéria 2011-es, immár nagyhírűvé lett tavaszi aukcióján is parádézott egy reprezentatív Kancsura-mű, az Éden.

Ám rendszerint művek tömkelegében is létezik egy, amely valami folytán más, nagyon más, mint a többi. Halkan feltűnik, aztán újra, meg újra, mígnem kitörölhetetlenné válik emlékezetünkben. Magam is így tekintek egy kisméretű Kancsura-vászonra, noha csak felvételről ismerem. A Gyerőmonostori domb címet viseli ez a visszafogott, tavaszi fuvallatillatú alkotás, amelynek rajzolata és kromatikus visszafogottsága páratlan alkotói érzékenységgel készült. A művészi „tömörítés” iskolapéldája; az „egy a vonal” kifejezőerejének mintaszerű demonstrációja. Halványkéket simogató violaszínű felhők tekintenek róla felém, alattuk magabiztos kontúr dominál: a lágyhullámzású domb metsző sziluettje, amely elkülöníti a felhőket a párát lélegző talajtól. Akárha a Bibliában idézett pillanatot látnám szemeim előtt megtestesülni: az Ég elválik a Földtől. És e megkapó Kancsura-kép hosszantartó szemlélése közben – mintegy a felemelő látvány kísérőjeként – Rembrandt és Claude Lorrain, Turner és Van Gogh, Matisse és Szinyei Merse „zümmögő kórusának” tiszta csengését vélem meghallani.

Kancsura István: Gyerőmonostori domb (olaj, vászon, 40 x 55 cm)

Kívánom Csuri, hadd áradjon még sokáig képeidből az effajta, nemes hangzású világzene.

Papírra vetettem mindezt a 2011. év Kisasszony havában, Budapesten, Kancsura István szülővárosában.

¹– Kancsura István: Önarckép az életről (Tóth László festménye kapcsán). A Hét, 1981. november.

²– Kancsura István: Le a szépet a falról! Korunk, 1972/6

³– Kancsura István: Gondolatok a művészetről. Korunk, 1974/2

⁴– Gajdó Ágnes: Ex libris. Élet és Irodalom, 2011. július 8