„Ó, az első hó! / tealevélre teszem / úgy nézem hosszan” – ötlik fel bennem a véletlenszerű hármas számdömping láttán a kedvelt hajku. Egyfajta első hóról, kapcsolatfelvételről, az első, ilyen nagyságrendű képzőművészeti rendezvényről van ugyanis szó, ami – igaz –, nem fér egy tealevélre, de amit hosszasan lehetett nézni, sőt hosszasan el is lehetett morfondírozni rajta. Hogy a különlegesség mindenkori varázsán kívül mit jelentett a kínai látogató számára ez a nyugati címkével illetett hungarikum nehéz lenne eldönteni. Az udvarias mosoly arrafelé a három marék rizs elengedhetetlen kísérője. A szakma pedig, mármint a kínai – fogadóként, meg aztán a jövő nyárra beígért budapesti viszont-látogatás-kiállítás reményében – szintén mosolyog.

Nem így a magyar. Legalábbis egy része. Amely erőteljesen, csípősen, kegyetlen-kíméletlenül és olykor pontatlanságokkal is tarkítva kérdőjelezi meg a reprezentatívnak szánt rendezvény rangját és a kiállítócsapat összetételét. Amelyben Kossuth-, Munkácsy- és egyéb zengzetes díjak birtokosai mellett a szakma és a nagyközönség számára kevésbé ismert, jobbára fiatal alkotók és erdélyi művészek is helyet kaptak. Íme a teljes névsor: Bátorfi Andrea, Elekes Gyula, Fehér László, Ferencz S. Apor, Geréb Krisztián, Gyulai Líviusz, Győrfy Sándor, Hauser Beáta, Incze Mózes, Jakobovits Miklós, Jankovics Marcell, Kelemen Károly, Kopacz Mária, Kós Ká­roly Egyesülés, Kő Pál, Kubinyi Anna, Kuti Dénes, Lajta Gábor, Lustig Valentin, Makovecz Imre, Mara Kinga, Orosz István, Papageorgiu Andrea, Párkányi Raab Péter, Péterfy László, Raffay Dávid, Rádóczy Gyarmathy Gábor, Rényi Krisztina, Sánta Csaba, Somogyi Győző, Sulyok Gabriella, Szabó Ákos, Tóth-Kovács József.

A Kínai Népköztársaság Kulturális Minisztériuma és a Magyar Köztársaság Nemzeti Erőforrás Minisztériuma közti csereprogram részeként a kiállításról Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár márciusi, pekingi látogatását követően jött létre megállapodás a Kínai Szépművészeti Múzeum, a Budapesti Szépművészeti Múzeum és a Forrás Galéria között. Utóbbi a rendezvény megvalósításában együttműködött a Magyar Művészeti Akadémiával és a Székelyudvarhely Alapítvánnyal.

A kiállítást nem láttam, 340 oldalas, háromnyelvű – kínai, magyar, angol – katalógusát is csak elektronikus formában élvezhettem, annyi azonban így is nyilvánvaló, hogy, mint általában a csoportos kiállítások, ez a reprezentatívnak szánt rendezvény sem mentesült némi szubjektivizmustól. Már ami a válogatást illeti.

Jakobovits Miklós: Mágikus forma

Tóth Norbert kurátor szerint a Magyar Művészet című kiállítás egy befogadó nép kéznyújtása, mely megőrizte ázsiai szívét, miközben az európai észjárást is megtanulta. A magyarság lényegéből épülő híd, mely összekapcsolja a Keletet és Nyugatot. A kortárs magyar művészet bemutatásán keresztül a szervezők igyekeztek utalni a közös gyökerekre, arra az útra, melyet a magyar kultúra bejárt az európaivá válás folyamatában – nyilatkozta a MTV-nek Tóth Norbert.

Elismerten a hagyományokból táplálkozó magyar művészetről van tehát szó – innen a hátrafelé nyilazó lovas, csodaszarvas, csodakecske, székelykapu és magyar motívum-szerepeltetés is. A kérdés csak az, hogy az identitáskereső folyamatba képesek voltak-e beépülni ezek az elemek, milyen művészi átlényegülésen, általánosításon, nemesülésen, egyediesített változatokon mentek keresztül, vagy esetenként megmaradtak a puszta átvétel, esetleg a szépítgetés szintjén. A világhálón nyilvánosságra került képi anyag tanúsága szerint ez utóbbira vajmi kevés példa akadt.

Ami pedig a hozzánk legközelebb álló erdélyi művészeket – többen közülük Barabás Miklós Céh-tagok – illeti, még véletlenül sem kell szégyenkeznünk miattuk. Szinte kivétel nélkül a kortárs művészet azon vonalához tartoznak, amely a legmodernebb művészi eszközökkel bizonyítja a szerteágazó gyökerekben rejlő életerőt. A művésznek azt a képességét, hogy a felszínen, a konkrétumokon túlmenően a lényeget jelenítse meg. Azt az évezredek mélyéről előtörő vitalitást, ami a legkorszerűbb, legeurópaibb művészi nyelven utal a gyökerekre, a nemes hagyományokra. Gondolok itt Jakobovits Miklós sejtelmesen kifinomult művészi lényeglátására, Kuti Dénes nagyvonalúan precíz, lírai hangvételű, mélységükben lélegző tájaira, Kopacz Mária szürrealisztikus mesevilágára, Ferencz S. Apor hiátusokkal megspékelt szarkasztikus fogalmazásmódjára, a fiatal Incze Mózes nagy horderejű, transzavantgárd munkáira – első sikerei éppen Kolozsvárhoz, az oly sok pályakezdő művészt elindító-támogató Gy. Szabó Béla Galériához kötődnek – valamint Sánta Csaba lényegre törő, térbeli megfogalmazásaira.

Végre az erdélyi művészek is egy levegőt fújhattak az anyaországiakkal. Magyarországot, a kortárs magyar művészetet képviselhették egyenrangú félként. Egyelőre ők néhányan, akikre rámosolygott a szerencse s a válogatói bizalom. S akik mellől immár elmaradt a megkülönböztető, határon túli, vagy a tudományos életben használatos „külső” minősítés.