Szép, nyárvégi délután az ebéd utáni szieszta közben csörrent meg a telefon. A vonal túlsó végén volt kolléganőm, Mostis Judit tanárnő (leánykori nevén Orosz) hangja csilingelt, vagy inkább süvöltött: „Zoli! Bontják a Tehnofrigot! Már az apu (Orosz Béla volt igazgató) irodáját rombolják! Csupa por, törmelék minden, teljes megsemmisülés! Vége! Vége a Tehnofrignak!”

A megdöbbenés hangja, nem is tudom, hogyan, miért, hirtelen Edward Munch norvég festő a Sikoly című képét juttatta eszembe: Jutka felkiáltása alapjában egyezett a Sikoly tömény iszonyatot kifejező érzéki benyomásával. Lebontották Kolozsvár egyik híres gyárát, amelynek termékeit fél világ ismerte és becsülte. Apja, Orosz Béla igazgató révén Judit szinte magáénak érezte a pingvin emblémás gyárat, amelynek gyakori vendége volt. Magam is emlékszem a nagy csinnadrattás, lobogós május 1-jei, augusztus 23-i felvonulásokon az elsők között vonultak fel a Tehnofrig dolgozói, és a tömött sorok előtt büszkén cipelték izmos fiatalemberek a hatalmas pingvines jelvényt, a gyár jelképét. Vége! A Tehnofrig is beállt, jobban mondva, belezuhant az enyészet gödrébe, ahol kutyakalangyában, mint valami kiszuperált, haszontalan selejt, nyomorognak a feltámadást soha meg nem érő Dohánygyár, a Városi Közvágóhíd, a Vajgyár, a Gépkocsijavító vállalat (IRA), a Szentpéteri malom, a Dermata meg annyi más kolozsvári gyár, kisüzem vagy csak egyszerű patinás, régi épületek, valamikor a város büszkeségei.

Mondhatnám, miért siránkozunk, hiszen a „Frig” is egy másik gyár romjain épült, nevezetesen a híres Gyufagyárén. Igen, de az 1895-ben Parajdról Kolozsvárra, a Nádas fürdő utcájába költözött Ritter József gyufagyárát az 1944. június 2-i szőnyegbombázás tette porrá. Megemlíthetném, mint érdekességet, hogy e gyárban dolgozott egy ideig Jékely Lajos, miután feleségével és a 12 éves Áprily Lajos fiával, egy, a Nádas menti szerény bérlakásba költözött.

A Tehnofrig nem dicsekedhetett volt alkalmazottai között Áprily nagyságú költővel, de annál inkább a városból verbuválódó kitűnő szakembergárdával, akik hallatlan ambícióval és odaadással emelték világszínvonalra termékeiket. Köszönhető volt a jól képzett és igényes vezetőségnek, Orosz Béla igazgatónak és Jenei Dezső főmérnöknek, valamint a mérnököknek, szakképzett mestereknek és munkásoknak.

A gyár labdarúgó csapata: jobbszélen Balogh János

A lebombázott gyufagyár szomszédságából rendre eltűntek a faraktár (másnéven a Csúszda), a nagy gabonaraktárak, sok ezer magot szedegető galambjával, a Repülő híd. A vaspályán túl állt még egy ideig elárvultan egy kis ház, akár csak egy vakvágány ott felejtett őrháza. Hoch Sándor mérnök, a technológia osztály vezetője emlékei közt kutatva sorolja a dátumokat. 1949 novemberében kormányrendelet alapján megkezdik a romeltakarítást és egy új gyár, az ipari hűtőgépgyár felépítését. Az építkezés kezdetén egy Csizmadia István nevezetű ácsmester volt az igazgató, akit Bukarestbe küldtek fejtágításra. Közben felépült a kis lakatosműhely, mellette az öntöde. Ezek vezetésével bízták meg Csizmadiát. Ekkor hívták a fővárosba Jeney Dezsőt, és megbízták az építkezés szervezésével, kinevezve a jövendő gyár első főmérnökévé. Ezt a tisztséget 1973-ig töltötte be. Főmérnöksége alatt vált a gyár Délkelet-Európa egyik legnagyobb élelmiszeripari gépgyárává. Jeney, a budapesti József Nádor Műegyetem végzettje szervező zseni volt. Óriási munkabírással hatalmas területet művelt, a magyar műszaki egyetem szervezésétől a felekezeti iskolák megvédéséig, mint az Unitárius Egyház főgondnoka az összes romániai magyar egyházak törvénytelenül elkobzott vagyonának visszaszolgáltatásáért is munkálkodott.

– Kitűnő mérnök volt – mondja Hoch Sándor, az egykori munkatárs, a nagyszéria gyártások technológiai osztályvezető mérnöke. – Nagyszerű szervező készséggel megáldott ember. Élete a gyár volt. Reggeltől estig bent dolgozott, szinte hajszolta magát a munkában. Foglalkozott a fejlesztéssel, új részlegek beindításával, a termelő kapacitás bővítésével, a termékek listájának versenyképessé tételével.

Bár Jeney figyelme szinte mindenre kiterjedt, szervezési kérdésekben is és az úgynevezett káderkérdésekben, a munkaerő alkalmazása terén, a munkafegyelem és morál bevezetése, állandó felügyeletében méltó partnere volt Orosz Béla igazgató. Szigorú, keménykezű, oroszlánszívű vezető benyomását keltette, de akik megismerték, tudták, hogy a dörgő hangú lekapások, a fegyelmivel történő fenyegetőzések mögött érző szívű, az adott helyzeteket még a kemény szidalmak közt is az emberek iránti empátiával és megértéssel mérlegelő és elemező vezető. Vitéz Szabó Károly nyugalmazott műszaki főtanácsos, élelmiszer és hűtőgép tervező tanúsítja, hogy akárcsak Jeney, Orosz igazgató is jelen volt az első lépéseknél, a volt gyufagyár romjainak eltakarításánál, biztosítva az emberi erőforrásokat a még megmaradt gépek, alkatrészek összegyűjtéséhez, becsomagolásához és Temesvárra való elszállításához újrahasznosítás céljából. Az igazgatóról valóságos legendák születtek és keringtek sokáig a gyárban. Tudták róla, hogy ő a pontosság megtestesítője. Reggel már hat óra előtt a kapunál állt, ellenőrizni a beléptetést. Pontban hatkor bezáratta a kaput, az irodájába ment, és várta a későket. Itt következett a lekapás, a fizetéslevonással való fenyegetőzés (amit soha nem tartott be), majd kirakta a későkásákat. Nem tűrte a lézengőket. Számára az udvar csak bejárat volt a kaputól a műhelyig, nem sétatér. Gyűlölte az iszákosságot, megdorgálta a dohányosokat is.

A gyár közben gyarapodott. Felépült a lakatosműhely, mellette egy kis öntöde, a megmunkáló részleg, a szerszámgép műhely. Az indulás kincsei egy hosszú gyalugép, két fogaskerékmaró, egy síkköszörű és egy véső gép. A fejlődés üteme az akkori viszonyokhoz képest szédületesnek mondható. Az új részlegekhez szakemberekre volt szükség. A város szakmunkásai közül sokan jelentkeztek a biztos jövőt ígérő gyárba felvételre. A két vezető, az igazgató és a főmérnök versenyszerűen alkalmazta a magas szakképzettségű munkásokat, de felsőbb utasításra néha alkalmazni kellett „megbízhatatlan elemeket” is, átnevelés céljából. Olyan személyek voltak ezek, akik maguk vagy hozzátartozóik megjárták a Szekuritáté poklait, netán lakói voltak Zsiláva, Nagyenyed, Szamosújvár hírhedt börtönei egyikének. Bűnül csak annyit róttak fel nekik, hogy lelkészek voltak, vagy tanárként nem az ideológia szellemében nevelték, oktatták diákjaikat. De az is előfordult, hogy az igazgató lelkére kötötték: néhány apácát is küldenek, úgymond átnevelésre. Meghagyták, hogy ezeket lehetőleg alantas munkakörbe osszák be, mintegy büntetésül vallásos meggyőződésük miatt. Őket aztán Orosz igazgató képzettségüknek megfelelő munkára osztotta be, a vezetőség hallgatólagos beleegyezésével. Így történt, hogy a laboratóriumban felelősségteljes munkát kapott Bereczky Anna, a Leány líceum volt igazgatója, akit azért menesztettek, mert a férje a Ludovikát végezte, és a „magyar világ” alatt Marosvásárhelyen tanított a tiszti iskolában. Erdő Klára, Erdő János, az internáló táborba száműzött unitárius püspök felesége szintén magas szakképzést igénylő kutatásokat és vizsgálatokat végzett ultrahangos öntvény vizsgálataival. De csak a szereldében dolgozott egy ügyész, két apáca, egy számtantanár és egy bőrgyó­gyász. Köztük volt Denderle János lelkész, valamint az én szép emlékű Heinrich László fizikatanárom is. Ezeknek az ártatlanoknak ráadásul még volt egy bűnük: magyarok voltak.

Hoch Sándor mérnök emlékei közt kutatva a 102. számról beszél. Ezzel a sorszámmal vették fel a gyárba 1957-ben. Az akkori összlétszámból 11 román és kb. négy zsidó volt. A többi magyar. Ez az arány általában a többi gyárban is hasonló volt. Még szembetűnőbb volt a vezetőség és a technikai testület összetétele. Néhány akkori, az 50-60-as évek gyárainak, üzemeinek élén szinte csak magyar emberek álltak. Tanúság ez arra nézve, hogy Kolozsvár termelő egységeit hosszú ideig, talán az indulás legnehezebb szakaszában magyarok igazgatták. A vezetők irányítása alatt elit műszaki gárda, mérnökök, technikusok, főkönyvelők, tervezési mérnökök és jól képzett munkáshad dolgozott. Nem csoda hát, hogy egy idő után a párt vezetői helyi szinten, de talán felsőbb sugallatra is, megelégelték, hogy mindenütt magyar nevekkel találkoznak a vezetői posztokon. A város akkori polgármestere habzó szájjal, dühödten adta ki a parancsot: leváltani mindet! Nem akarok ilyen nevekkel találkozni többé! És szép lassan beindult a tisztogatás, a cserebere. Nem nehéz kitalálni, kinek a hasznára, és kinek a kárára.