label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Multidezo

« Vissza a főoldalra


Zsidó mártírjaira emlékezik Kolozsvár

Létrehozva: 2011. május 28. 02:03

TIBORI SZABÓ ZOLTÁN

ARCHÍV– Megérkezés Auschwitzba
ARCHÍV– Megérkezés Auschwitzba
A magyar parlament által rendre elfogadott zsidótörvények, a zsidóellenes kormányrendeletek 1944-re Észak-Erdély zsidóságát is másodrendű állampolgárrá tették, de a „végleges megoldás”, a zsidóság fizikai elpusztítása még hátra volt. A sátáni terv a zsidók teljes kifosztását, elkülönítését (gettózását), deportálását és meggyilkolását írta elő. 67 évvel ezelőtt, 1944. május 25-én, az első deportáló vonat elhagyta Kolozsvárt, elindult Auschwitz felé. Az utolsó auschwitzi szállítmány június 7-én hagyta el a várost. A haláltáborokban a deportáltak 80–90 százaléka pusztult el. Ezekben a napokban a mára 200 körüli lélekszámúvá zsugorodott kolozsvári zsidóság az áldozatokra emlékezik. Írásunk a kegyeletteljes emlékezést-emlékeztetést kívánja szolgálni.


Kolozsváron a gettózás 1944. május 3-án, hajnali 5 órakor kezdődött, stílusosan a Horthy Miklós (ma Horea) úton, és mintegy tíz nap múlva ért véget. A zsidók nem tanúsítottak ellenállást, mert a helyi Zsidó Tanács útján a hatóságok elhitették velük, hogy a nem létező „Kenyérmezőre” viszik őket, ahol mezőgazdasági munkát kell majd végezniük. Az akció végrehajtói teherautókon, szemétszállító gépkocsikon, szekerekkel és gyalogszerrel hurcolták be a város zsidóságát a gettóba.

A gettósítást a keresztény lakosság oroszlánrésze passzívan figyelte, s az akció ellen a kolozsvári magyar értelmiség soraiból nyilvánosan szinte senki nem tiltakozott. Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök a legnehezebb időszakban is bátran emelte fel szavát: először május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály-templomban mondott prédikációjában – amikor rendkívüli bátorsággal elítélte a zsidók gettósítását, figyelmeztetve a magyarságot, hogy zsidó testvéreiket ne szolgáltassák ki a megsemmisítésnek –, majd ennél is erélyesebben, a magyar hatóságoknak a következő napokban írt elítélő hangú leveleiben, amelyekben a deportálások azonnali leállítását követelte. A kiállása miatt a magyar hatóságokkal súlyos konfliktusba keveredett püspöknek kevés követője akadt. Rejőd Tiborc hittantanár és Boga Alajos katolikus pap is a kivételekhez tartoztak: órákon, előadásokon szóltak a deportálások ellen. Zsidókat mentett hamis keresztlevelekkel és rejtegetéssel Járosi Andor evangélikus esperes is. A többi kolozsvári felekezet vezetője sajnos néma maradt. Sem Józan Miklós unitárius, sem Vásárhelyi János református püspök nem szólt a bajbajutott zsidók érdekében.

A kolozsvári téglagyári gettóba zsúfoltak számát a helyi sajtó május 10-én 12 ezerre, 16-án 14 300-ra tette, miután a szamosújvári gettóba gyűjtött zsidókat is behozták, számuk csaknem 18 ezerre emelkedett. A deportálás rendkívül gyorsan zajlott, május 25. és június 9. között a gettó legtöbb lakója Auschwitzba került. Túlélők szerint a halálvonatok május 25-én, 27-én, 29-én, 31-én, június 5-én és június 7-én indultak. A kassai vasúti nyilvántartás szerint a kolozsvári transzportok május 25-én, 29-én, 31-én, június 2-án, 8-án és 9-én lépték át az országhatárt. A szerelvényeken a fenti időpontokban 3130, 3417, 3270, 3100, 1784, illetve 1447 személyt (összesen 16 148-at).

A gettóban embertelen körülmények uralkodtak. Az oldalfal nélküli téglagyári szárítócsűrök alatt egy személynek elméletileg is négyzetméternyi helynél alig valamivel több jutott, így a helyzet rövidesen elviselhetetlenné vált. Egyesek pokrócokat akasztottak a szárító gerendáira, s így próbáltak kis helyet „elkeríteni” maguknak és családtagjaiknak, illetve a májusi hűvös éjszakákon a megfázástól óvakodni. Sokan a hideg és a legelemibb higiéniai feltételek mellőzése miatt megbetegedtek, többen meghaltak. A gettó mellett ún. pénzverde is működött, ahova a tehetősebb zsidókat rendre beszállították, hogy át nem adott értékeik rejtekhelyét belőlük kiverjék. Az asszonyokat és a lányokat bábaasszonyok a legintimebb helyeken is ellenőrizték, hogy nem rejtettek-e el valamilyen értékeket. Sok esetben verést alkalmaztak, vagy villamos árammal kínozták a jómódú személyeket, akik közül nem egyet öngyilkosságba, őrületbe kergettek.

A gettózottaknak gondoskodniuk kellett saját élelmezésükről, a főzés többnyire közösen történt. Néhány nyitott latrina és mintegy 10–15 vízcsap egészítette ki a „gettói kényelmet”. Voltak azonban a kolozsvári magyarok közül olyanok, akik az őrök megvesztegetésével barátaiknak élelmiszert juttattak. A gettóba zsúfoltak közül igen keveseknek sikerült kiszökniük.

A gettó parancsnoka Urbán László Ferenc kolozsvári rendőrfőnök volt, aki ebben az időszakban a gettó melletti egyik házban rendezett be magának lakást, s a gettó lakói közül többet személyesen is bántalmazott. A gettót kezdetben helyi magyar rendőrök őrizték, de mivel ezeket nem találták eléggé megbízhatónak, őket később kutyákkal is ellátott magyarországi csendőrökkel helyettesítették.

Útban a gázkamrák felé

A gettólakókat a téglagyári gettóból gyalog vitték a kolozsvári állomás közelében lévő rakodóra, illetve a Dermata-művek melletti szárnyvasúthoz, a bevagonírozásra. Az egyes transzportokkal deportáltaknak azt mondták, csomagjaik egy részét megcímezve hagyják a gettóban, majd utánuk küldik. A mintegy 3–4 kilométeres gyalogút alatt a csendőrök több személyt ütlegeltek, s a csomagjaikat tovább cipelni képtelenek közül sokan ezen az úton elhajították azokat. A kolozsvári állomáson dolgozók pontosan tudták, hogy a vonatok nem Nyugat-Magyarországra, hanem Lengyelország felé indulnak, s ezt egyes deportáltakkal közölték is. A bevagonírozás mégis minden egyes alkalommal rendbontás nélkül zajlott.

Egy-egy marhavagonba 70-96 személyt zsúfoltak, így a vagonokban a légkör rövidesen elviselhetetlenné vált. A rémtörténetbe illő többnapos utazások egyes részleteiről a túlélők beszámolóiból van tudomásunk. Miután az embereket a vagonokba préselték, azok ajtaját bezárták, lepecsételték. A vagonok ablakait szögesdróttal zárták el, hogy elejét vegyék az esetleges menekülési próbálkozásoknak. Ilyen kísérletek egyébként a 6 transzport egyikében sem történtek. Elemi szükségleteik elvégzésére a szállítottak vagononként két vedret vagy hordót használhattak. Útravalónak egyesek családonként fél kenyeret és kevés sót kaptak. Az embertelen körülmények, a levegő- és vízhiány, a meleg sok idős vagy beteg ember életét követelte, mások öngyilkosok lettek. Mivel a halottakat a vagonokból kitenni nem lehetett, a deportáltak a holttesteket útközben rendszerint a vasúti kocsi valamelyik végébe helyezték el.

Auschwitzban az időseket, betegeket és gyermekeket a rámpáról egyenesen a gázkamrákba vitték. A többieket tetoválták, megkopasztották, kényszermunkára fogták. Egyeseknek sikerült bejutniuk a más lágerekbe induló transzportokba.

A rekordidő alatt „zsidótlanított” Kolozsváron azonnal beindult a zsidó javak szétosztása az „őskeresztények között”. A zsidó lakásokra, üzletekre és műhelyekre pályázó sok száz magyar polgár a polgármesteri hivatalhoz fordult kérvénnyel a zsidó javak megszerzése végett. Mások egyszerűen feltörték az elhagyott és lepecsételt zsidó lakásokat, boltokat, és kifosztották azokat. További zsidó vagyonok jutottak a hatóságok kezébe annak a hajtóvadászatnak a során, amely július első napjaiban „a zsidó értékeket rejtegető” keresztények ellen indult.

A Kolozsvárról deportáltak töredéke tért vissza a haláltáborokból. A szovjetek bevonulásakor, 1944. október 11-én a városban mindössze 50–60 zsidó volt, a lágerek túlélői csak 1945 nyarán kezdtek visszatérni, de olyan is akadt köztük, aki 1946-ban jutott el Kolozsvárra. Mivel a hazautazás rendkívüli nehézségekbe ütközött, a helyi zsidó szervezetek kérésére a román kormány 1945. március végétől több héten keresztül vonatszerelvényeket indított Kolozsvár–Prága, illetve Nagyvárad–Krakkó útvonalon, hogy a túlélők hazatérhessenek. Ezekkel a vonatokkal erdélyi – főképpen munkaszolgálatból hazaszökött – túlélők is kiutaztak, hogy a német lágerek poklából megmenekülteken már a helyszínen segíthessenek. Mások az amerikaiak figyelmeztetése ellenére döntöttek úgy, hogy hazatérnek, és egyéni úton szervezték meg visszaútjukat. Ennek dacára, 1945 júliusáig az elhurcolt zsidóságnak kevesebb, mint 10–15 százaléka tért vissza Kolozsvárra. Tudjuk azt is, hogy 1945 márciusában mintegy száz taggal újraalakult a neológ hitközség, amelynek hét hónappal később, októberben, 320 tagja volt. A visszatértek száma pontosan nem állapítható meg. Az 1947-es népszámlálás Kolozsváron 6500 zsidó személyt talált, ezek egy része azonban korábban nem volt kolozsvári lakos. A városbeli visszatértek mellett ugyanis a háború után a vármegye településeiről elhurcoltak, illetve a dél-erdélyi (tordai, gyulafehérvári, marosújvári stb.) és romániai zsidók közül is sokan Kolozsvárra költöztek.

Mivel azonban a legtöbben hamarosan rájöttek, hogy megoldást a kommunizmus sem nyújt, egyre többen választották a Palesztinába (később Izraelbe) történő kivándorlást, az alijázást. Románia azonban 1950-től 1958-ig a kivándorlást leállította, később pedig a zsidókat „fejpénz” ellenében árusította ki Izraelnek. Romániából 1995-ig 274 ezer zsidó vándorolt ki az őshazába, köztük szinte mindazok is, akik a háború után Kolozsvárra visszatértek. Kolozsváron 1970-ben már csupán mintegy 1100, 1990-ben 460, 2002-ben 226, napjainkban pedig legfeljebb 200 zsidó él.

A zsidók elleni atrocitások fő bűnöseit a háború után Kolozsváron is népbíróság elé állították. A Kolozsvári Népbíróság 1945. június 9-én kezdte meg működését, s az első tárgyalásra 1946. május 22-én került sor. A túlélők ezen a napon népgyűlést rendeztek, és a vádlottak példás megbüntetését követelték. A népgyűlésen mások mellett Neumann Jenő, Elekes Miklós és Fischer Ernő szólalt fel. A Kolozsvári Népbíróságon nem csupán a helyi bűnösök ügyét, de az egész Erdély területén elkövetett bűnöket tárgyalták. Így összesen 481 személyt ítéltek el, a legtöbbjüket in contumaciam, azaz távollétükben. A legtöbb vádlott azzal védekezett, hogy feletteseinek parancsát teljesítette, s az alól nem lehetett kibújni.

A kolozsvári zsidóság az akkori város lakosságának csaknem 17 százalékát tette ki. A közösség, arányaiban, nagyjából megegyezett a város magyarságának jelenlegi arányával, bár a magyarság jelenlegi lélekszáma a zsidók akkori lélekszámának a többszöröse.

A zsidóság tragédiája a megkülönböztetés, a kirekesztés, az agresszió elleni örökös fellépésre kell hogy bátorítson minden becsületes embert. A sajnálatos események évfordulója az áldozatokra való együttérző emlékezésre, a kegyeletre, a túlélő hozzátartozóknak, az árván maradottaknak a megkövetésére ad ismét alkalmat.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap