Ijesztő volt, fokozatosan, egyre ijesztőbb. Az még hagyján, hogy a stadion felé menet a CFR szurkolói csendben gyalogoltak, mert a hangoskodó U-s drukker-csoportok miatt nem lett volna okos húzás a kedvenceket dicsőíteni… Az már rossz érzéssel töltött el, hogy a vendégcsapatként érkező fekete-fehérek rajongói a hazai egyesület szurkolói közé keveredtek, az pedig egyenesen rémisztő volt, hogy az egyenlítő gól után a lelátók nagyobb része talpra ugorva ünnepelte a találatot.
Az elkeveredésre mindenki számított: félelemkeltés gyanánt elhintették szándékukat a köztudatban, napokkal a rangadó előtt, a CFR vezetősége pedig beengedte őket egyes szektorokba. Időközben azonban kiderült, hogy ez több volt holmi „elkeveredésnél”: több volt az U-s, mint a CFR-es. Hosszas lenne arról értekezni, hogy ez hiba-e vagy sem, és amennyiben igen, akkor ki felel érte. Lehetetlen megszervezni, hogy egyazon városban alaposan szétválasszák a közönséget. Az alapvető gond nem is ez, hanem a viszonyulás, valamint a viselkedést generáló entitás.
A Kolozsvári U FC vezetőedzője, Ionuţ Badea – aki Argeş megyeiként nyilván szakértője a kolozsvári viszonyoknak – végig vendégcsapatnak nevezte a CFR-t; az U FC játékosai a vendégcsapat öltözőjébe matricákat ragasztottak és szórtak el, amelyek CFR-emblémát levizelő U-játékost ábrázolnak. S ha ilyen a csapat, akkor még ilyenebb a szurkolótábora, természetesen.
Néhány mondat erejéig hadd értekezzem a két csapatról, a két klubról, szurkolóikról – csupán a felszínen lépegetve.
A Kolozsvári CFR 1907-ben alakult KVSC (Kolozsvári Vasutas Sport Club) néven. Nem mondhatjuk, hogy sok vizet zavart volna a csapat a kétezres évekig. Aztán jött egy ember, aki felvásárolta volna az U-t, de a korabeli városvezetés – azaz Funar – elintézte, hogy ez ne történjen meg. Maradt lehetőségként a CFR. Az új tulajdonosával elindult a vasutascsapat a diadalútján: élvonalbeli szereplés, majd bajnoki cím, kupagyőzelem, európai kupaszereplések. A soványka szurkolói magra – amelynek jelentős részét magyar focikedvelők képezték – felépült egy egész csinos rajongói tábor magyarokból, románokból, kolozsváriakból, erdélyiekből. Új stadion épült, benne konferenciaterem, ahol sajtótájékoztatók alkalmával emelvényen foglalnak helyet a „tájékoztatók”, és emelvényen helyezik el a tévékamerákat is. A szóvivő személye barátságos, megjelenése szerény.
Az U 1919-ben jött létre – mondják ők. Somodi István az 1905-ben alakult Egyetem színeiben 1908-ban már olimpiai ezüstérmes volt magasugrásban, akkor még fehér alapon fekete E betű volt a mellkasán. 1919-ben Somodi klubja testületileg megszűnt, és rövid időn belül U betű került a fehér mezre. Román diákok lepték el a csapatot, amely a II. Bécsi döntést követően Nagyszebenbe költözött, ahol megőrizhette a nevét. 1944-ben „hazaérkezett”. Generációk nőttek fel rajta Kolozsváron, 1965-ben kupát nyert, és évtizedeken át a város első számú labdarúgó klubjaként tartották számon. A Funar-korszak és a növekvő focihuliganizmus ötvözése új távlatokat nyitott, és manapság minden U-mérkőzésen elküldik a magyarokat az országból. Fontos megemlíteni, hogy időközben kiváltak az U Sportklubból, az ország egyik legerősebb, legszínvonalasabb sportegyesületéből. Az új székhelyükön a konferenciateremben cigifüst terjeng az előtérben, hátul pedig aprócska helyen zsúfolódnak az újságírók, hangosítás és emelvény hiányában pedig hajlongnak a szájról olvasás érdekében, közben figyelnek, hogy ne lógjon be a fejük a tévékamerák felvételeibe. A szóvivő megjelenik úgy ahogy, bevegyül egy-egy cigi erejéig az újságírók közé, a rangadót pedig végigkáromkodta mögöttem. Az U-s szurkolók trágár és nacionalista rigmusok közepette kifeszítettek egy transzparenst, amelyen tudatják a CFR-rel, hogy ők voltak az elsők Erdélyben. Most akkor mi van? Elismerik, hogy magyar múltba gyökerezik a csapatuk? És ugyanezeket a magyarokat sepernék ki az országból? Ugyanakkor a szurkolói honlapjukon ***-gal jelölik a CFR-t (akkor is, ha Temesvári CFR-ről van szó), a derbi színhelyeként pedig nem a Gépész utcai stadion nevét közölték, hanem annyit, hogy „a dombon”.
Ezen a vonalon nem is érdemes tovább lovagolni, csupán „illusztrálni” szándékoztam, hogy mi a különbség a profizmus és az idiótaság között, CFR és U viszonylatban.
Az U FC – elég nyilvánvalónak tartom – a gyűlöletről szól. Gyűlölni a riválist, emellett pedig gyűlölni a magyart. Ez is benne van, és ez is nyilvánvaló. Úgy, ahogy az is, hogy CFR-féle Bajnokok Ligája-szereplés ide vagy oda, Kolozsvárnak még mindig az U FC az első számú csapata. Látványosan több a fekete-fehérek szurkolója, mint a vasutasoké. Olyannyira, hogy ezt ijesztő méretekben bizonyíthatja a Dr. Constantin Rădulescu Stadionban is.
Az ellenfél szurkálását nem is érdemes megemlíteni: józan ésszel megvetendő magatartás, de már megszokott tény, hogy mindenki szidja az aktuális ellenfelet. A CFR is, más is. És anyázások, és káromkodások és minden egyéb. A CFR-rel összevetve, az U esetében azonban lényegesen eltérő a helyzet: mi lesz azokból a gyermekekből, akik az U FC istenítésén nőnek fel, és magyarellenes rigmusok, rendbontások jelentik nekik a mérkőzést?
Bármilyen mérkőzésen a magát szurkolónak tartó ember tenyeret formál azáltal, hogy kinyújtja az öt-öt ujját, és tapsol. Az U-szurkolók jelentős hányada 45 percben csak a középső ujját nyújtja ki, 45 percben pedig az öklét rázza.
30 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy logó beleívódjon a köztudatba – mondta nemrég egy svájci szakember. Kicsit sokalltam, de a rangadó óta kaphatóbb vagyok az elismerésére. Szurkolok azért, hogy a CFR logója ennél hamarabb megszerettesse magát, vagy szülessen egy másik jelvény, amely a lehető legrövidebb időn belül az U FC betűje fölé kerekedik.
Mert az U FC a játékosaival, a szurkolóival, a teljes üzenetével nemcsak nem követendő példa, hanem – mondjuk ki –: Kolozsvár szégyene! Ráadásul olyan szégyenfolt, amely kiszállásai alkalmával körbejárja az egész országot!