label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Muvelodes

« Vissza a főoldalra


Csipikéről, első találkozásról, szakmáról, életről

Vendégségben Fodor Sándor írónál és Fodor Nagy Éva festőművésznél
Létrehozva: 2011. február 09. 03:16

FERENCZ ZSOLT

FOTÓ: SNELLEMPERG ENIKŐ – Jó hangulatban meséltek az életüket meghatározó eseményekről
FOTÓ: SNELLEMPERG ENIKŐ – Jó hangulatban meséltek az életüket meghatározó eseményekről
Jóleső érzés tölt el bennünket, ha időnként lehetőségünk nyílik találkozni olyan emberekkel, akik az átlagnál jóval többet tettek le a kultúra képzeletbeli asztalára. Életük és tevékenységük bennünket is arra ösztönöz, hogy a nehézségek és a megpróbáltatások ellenére is van értelme dolgozni, azon a területen, ahová éppen sodort az élet. Ha őket hallgatjuk, ideig-óráig megfeledkezünk a jelenről, s valamiképpen különlegessé válnak az egyszerű pillanatok, történeteik magukkal ragadnak, együtt nevetünk, és ha úgy alakul, együtt is búslakodunk a múlt dolgain. Több ez, mint puszta beszélgetés, egyfajta hallgatás és csendben figyelés, alkalomadtán kíváncsiskodás és kérdezés. Ilyen élményekben volt részünk, amikor egyik délelőtt – kedves kolléganőmmel, Snellemperg Enikővel – felkerestük Erzsébet úti otthonában a Fodor házaspárt: Fodor Sándort, az írót, gyermekkorunk kedvencének, Csipikének a szülőatyját, valamint feleségét, Fodor Nagy Évát, a festőművészt, aki csodálatos csendéletekkel és portrékkal örvendezteti meg a szép iránt érdeklődőket.


„Azt kérdi tőlem a minap Kukucsi, mitől vagyok olyan büszke. Hát büszkének büszke vagyok, ebadtája – mondtam neki, – de nem mitől, hanem kikre, mert sokan vannak. Annyian, hogy ha itt most valamennyit felsorolnám, akkor egyéb se férne a papírra, csak nevek. Elsőosztályos sólymok nevei, akik levelet írtak nekem, olyan szépen, hibátlanul, hogy még a harmadikosok is megirigyelhetnék. Válaszoltam is mindeniknek külön-külön, ahogy a becsület és a tisztesség megkívánja”, írta a Szivárvány 1980. júniusi számában Csipike, akit a meseregényben és legkedvesebb gyermeklapunk hasábjain is Fodor Sándor keltett életre. És teszi ezt mind a mai napig, már ami a Csipike postáját illeti. Egy idő óta már nem küldik el neki a leveleket, azt mondja, képtelenség lenne annyi irományt megválaszolni. – A januári postában írtam, hogy Tipetupa meg van sértődve és féltékeny Csipikére, amiért neki senki nem ír. Jelezték is azóta a szerkesztőségből, hogy Tipetupa is rengeteg levelet kapott, így nincs már oka búsulni. A gyerekek leveleit én élveztem a legjobban, egyszer például azt írta valaki: „Csipike, kár hogy nem jöttél el a legutóbbi rendezvényünkre, de gyere el ekkor és ekkor, s nem bánod meg!” – emlékezik vissza mosolyogva Sándor bácsi, Éva néni pedig kiegészíti: a gyerekek Csipike feleségét, Tipetupát is nagyon szeretik, a levelek mellett egyszer még egy gyönyörű pici kalapot is küldtek neki.

Évike „az ablak felé mutatva annyit mondott: milyen csodálatos” – ez ihlette a festmény születését

A Fodor házaspár több alkalommal kifejtette már, hogy nagyon szép életük volt együtt: mindig ott voltak egymásnak, örömökben és gondokban egyaránt, az alkotás folyamatában azonban nem zavarták a másikat. Így volt ez Éva néninek az Erdélyi Híradó Kiadónál tavaly megjelent Nagy Lajosék fényképalbuma című kötete esetében is. Közben Sándor bácsi elárulja, hogy feleségének jelenleg is készül egy könyve, amely ugyancsak hasonló humoros történetekkel lesz tele. Csak éppen azt fájlalja, hogy túlságosan szűkszavúan ír le olyan dolgokat, amelyek méltók lennének, hogy az ember bővebben mesélje el. – Nem is annyira a történetek, mint inkább az alakok, a jellemek az érdekesek. Erre fel is hívtam már a figyelmét, de csak diszkréten, hiszen nincs is annál iszonyúbb, mint amikor – hozzáértők vagy hozzá nem értők – beleszólnak az ember dolgába – mondja Sándor bácsi, s közben Éva néni is helyet foglal mellettünk, a dolgozószobában lévő teázóasztal mellett.

Feleségül veszem ezt a lányt!

Festményeket és fényképeket látunk a falakon, amelyek az író és a festőművésznő házassága alatt, az elmúlt hatvan évben készültek. 1951-ben kötötték össze az életüket, Sándor bácsi 24, Éva néni pedig 23 éves volt. A csíksomlyói születésű fiatalember a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem román–német szakának volt a hallgatója, s valamikor másodéves egyetemista korában ismerte meg a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanuló petrozsényi lányt. – Év vége felé volt, egyik barátommal épp a magyar színház környékén sétáltunk, amikor egyszer csak megpillantottam német szakos kolléganőmet, Kövesdi Mártát. Egy kislánnyal volt. Kicsikét megnéztem magamnak, aztán azt mondtam, no én ezt a lányt elveszem feleségül. Amikor elhaladtak mellettünk, kimentem az út közepére, utánuk néztem és megkértem Mártát, hogy hozza el nekem ezt a kislányt a német órára – meséli Sándor bácsi. Milyen volt ez a kislány?, kíváncsiskodunk. Nagyon csinos, jön a válasz. Márta pedig napokig biztatta a csinos kislányt, mire az rászánta magát, teszi hozzá Éva néni.

– Bementünk a terembe és leültünk, éppen Nagy Jenő tartott órát. Sanyi bácsi szép szőke fiatalember volt, s le nem vette rólam a szemét. Óra után, és attól kezdve minden áldott nap hazakísért. Mártának éppen akkor Náhlik Zoltán udvarolt, s a két fiú minden délután feljött hozzánk. Jópofák, vidámak voltak, rengeteget nevettünk – emlékezik vissza Éva néni. Akkor még a 49-es szám alatt laktak, albérletben, s a szobából jól hallották, amint Sándor fölfelé szaladt a lépcsőn. Május elseje éjszakáján gyönyörű éjjeli zenében volt részük, Éva néni szerint ez is olyan élmény, amit soha nem felejt el.

FOTÓ: NAPSUGÁR.RO – Gyermekek társaságában: Csipike, Fodor Sándor, Rusz Lívia és Tipetupa a Napsugár 50. születésnapján

Aztán telt-múlt az idő, s a Roosevelt utca környékén, az egyik vendéglőben Mártát bemutatta tanársegéd ismerősének, Schneider Robinak. Amikor legközelebb meglátogatta a lányt, már kézenfogva találta a fiúval. – Kiderült, hogy Robi megkérte a Márta kezét. Ez tulajdonképpen úgy volt, hogy Robit én szereztem Mártának, s Márta szerezte nekem Sanyi bácsit – meséli csillogó szemekkel Éva néni.

A magyar színháznál való találkozásuk után három évvel, 1951-ben házasodtak össze. A szőke fiatalember egy évvel korábban fejezte be az egyetemet, és az Irodalmi Könyvkiadónál kezdett el dolgozni. Az ’50-es években két gyermekük született, Éva és Eszter. A családi szerepkörök mellett szakmai téren is összefonódott az életük: a bukaresti Ifjúsági Kiadónál 1954-ben jelent meg Fodor Sándor első kötete, a Fehérfenyő, amelynek illusztrációit – a szerző kérésére – felesége, Fodor Nagy Éva készítette. Később több alkalommal dolgoztak még együtt.

Mindenki letette a maga garasát

A legszebb élmények a Napsugár gyermeklaphoz kötik Sándor bácsit, ahol annak megalapításától – 1956-tól – egészen 1988-ig dolgozott szerkesztőként. – Olyan jó légkör sehol máshol nem volt, mint a Napsugárnál: Kányádival, Bajor Andorral, Bálint Tiborral, s eleinte Méhes Györggyel dolgoztunk együtt, nagyszerű hangulatban. Egyikünk sem volt párttag, s ily módon arra sem pályázhattunk, hogy vezető pozícióba kerüljünk, ilyen ambíciónk nem is volt. A gyerekek és a felnőttek irányába viszont mindenki letette a maga garasát – teszi hozzá Sándor bácsi.

Fodor Nagy Éva Tavasz Borgó-Prundon című festménye

Sorra jelentek meg eközben műfordításai (Ion Agârbiceanu: Gyermekvilág, 1963; George Topârceanu: Vidám és szomorú balladák, 1963; Dumitru Radu Popescu: Oltyánok nyara, 1965; Felhők császára, 1979 stb.), kötetei (Táborozók, 1959; Új barátok, 1960; Jóska meg sóska, 1962; Krónika, 1966; Mosóteknőben a világ körül, 1976; Az ígéret földje, 1984 stb.), s a Csipike-sorozat meséi: Csipike, a gonosz törpe 1966-ban, Csipike és Kukucsi 1968-ban, Csipike, a boldog óriás 1970-ben, Csipike, az óriás törpe 1974-ben, Csipike és Tipetupa 1976-ban, valamint a Csipike és a gonosz ostoba az 1980-as évek végén. Hónapról hónapra írta ezalatt Csipike postáját a Szivárványban, s válaszolta meg azt a többezer levelet, amit hozzá intéztek a legfiatalabbak. Otthon, a családban viszont soha nem beszéltek munkáról vagy Csipikéről. – Emlékszem, nagyon aranyos volt Évike lányom, amikor egy napon azt kérdezte tőlem: „Fodor úr, miket írtál te össze-vissza? Már csak azért, mert egyik-másik tanárom érdeklődik, hogy ugye édesapám ezt meg azt írta, én viszont csak mosolygok szépen, de nem tudok ezekről a dolgokról”. A kislányunk nagyon sokat tanult és nem volt ideje minden könyvemet nyomon követni. Parancsolj, nézd meg, mondtam hát neki – emlékezik vissza Fodor Sándor, külön kiemelve: Csipikét viszont nagyon szerette Évike is.

S hogy miként sikerült összeegyeztetnie a rengeteg munkát a családdal? Erre már Éva néni adja meg a választ: „nagyon el volt foglalva, egész nap bent ült a szerkesztőségben, s itthon is írt, ugyanakkor rengeteget fordított. Én mindig azon igyekeztem, hogy legyen meg a nyugalma, amit csak lehetett, átvállaltam, a háztartás vezetése és a gyerekek nevelése terén egyaránt. Nekem mindig első volt a család, soha nem vágytam hírnévre”. Adódik a kérdés, hogy honnan ered Éva néninek a festészet iránti elhivatottsága.

Címlapok, utazások, emberek

Édesapja vette észre, hogy van érzéke a festéshez: a magánórák, a nagyszebeni ferences nővérek iskolájában eltöltött időszak, valamint egy kéthónapos előkészítő tanfolyam után fel is vették a képzőművészeti főiskolára. A családi tűzhely melegének őrzése és a gyermeknevelés mellett a szakmai téren való bizonyításra is maradt ideje: Csendélet című képével az 1953-as kolozsvári tartományi tárlaton mutatkozott be, és ugyanabban az évben egy kislányt ábrázoló portréját a bukaresti Nemzetközi Ifjúsági Fesztiválon is kiállították. Címlapokat és illusztrációkat készített könyvek, valamint az Utunk, a Napsugár, a Dolgozó nő és a Művelődési útmutató számára, s alkotásait Kolozsvár mellett Petrozsényben, Temesváron, Bukarestben, Székelyudvarhelyen Csíkszeredában és Marosvásárhelyen állították ki. Többek mellett Izraelbe, Franciaországba, Hollandiába, Svájcba, Németországba és Magyarországra látogatott, és volt jelen munkáival a különböző tárlatokon (csak Budapesten összesen nyolc alkalommal volt önálló kiállítása).

1974-ben jelent meg a Csipike, az óriás törpe

Festeni hívtak Németországba – ez lesz a most készülő könyvem első fejezetének a címe. Ebben részletesen kitérek majd azokra az emlékezetes pillanatokra, amelyekben akkoriban részem volt – ehhez az úthoz jónéhány olyan személy is kötődik, aki „nagyon kiviselte magát”, róluk is szót ejtek. Évikénk egy iskolai kiránduláson volt az osztállyal, azt hiszem éppen Vásárhelyről jöttek hazafelé a vonattal, és a fülkéjükbe beült egy idős úr. Szeretett volna beszélgetni a lányokkal: barátságos idős úr volt, előbb németül és angolul próbálkozott, de mivel senkivel nem tudott szót érteni, megpróbálta hát franciául. Évikénk akkor már nagyon ügyesen beszélt franciául, szóba elegyedtek, majd amikor megérkeztek Kolozsvárra, bennünket is meglátogatott. Elmesélte, hogy keres valakit, de mivel nem igazán tudott tájékozódni a városban, Évike elkísérte, és együtt jöttek-mentek. Tartottuk a kapcsolatot azután is, hogy hazautazott, majd amikor bekövetkezett a szomorú esemény, és Évike lányunk örökre itthagyott bennünket, hosszú hónapokig nem válaszoltam neki. Aztán egy napon meghívott magához Erlangenbe. Megírtam neki, hogy mi történt. Nagyon megdöbbent, a meghívást azonban továbbra is fenntartotta, és négy évvel később meglátogattuk. Ott-tartózkodásom során megismerkedtem egy hölggyel, aki mindenből pénzt akart csinálni, s amint megtudta, hogy festek, felajánlotta, hogy lakjunk nála – meséli Éva néni. A Lilivel folytatott együttműködésről és kisebb-nagyobb bonyodalmakról is olvashatunk majd a kötetben, amelyből az is kiderül, hogy miként sikerült megfestenie az alapjában véve nem túl szép üzletasszonyt.

Éva néni legutóbb tavaly ősszel festett: lánya, Eszter egy csokor lila őszirózsát vitt, egyik kolléganője pedig három napraforgót ajándékozott neki. Vázába tette, egymás mellé, és mivel nagyon tetszettek, készített is róluk egy csendéletet. A jelenlegi szűkös anyagi helyzet közepette, amikor az emberek többsége megélhetési gondokkal küszködik, a festményeket sem sikerül értékesíteni, fűzi hozzá. Mi pedig, kissé bátortalanul ugyan, de továbbmerészkedünk: van azonban egy kép, amit soha, semmilyen körülmények között nem adnának el, ami szimbolikus helyen, a Sanyi bácsi íróasztala fölött van kiállítva, és Évike lányukat ábrázolja, karján egy fehér galambbal. Életének utolsóelőtti napján, a kórházban arra kérte édesapját, hogy kergesse el az ablakba gyűlt fekete madarakat, ez ihlette a festmény születését. – Elhessegettem a két hollót, s amikor visszamentem az ágyához, olyan édesen mosolygott, az ablak felé mutatva annyit mondott: milyen csodálatos. Hátranéztem, hát egy fehér galamb volt ott – mondja Sándor bácsi, s szemébe könny szalad hirtelen.

Kolozsvár – Petrozsény – Csíksomlyó

Fodor Sándor legutóbb tavaly ősszel járt Csíksomlyón, s bár elmondása szerint sok minden megváltozott arrafelé azóta, az alapvető dolgok még mindig ugyanolyanok, akárcsak gyermekkorában: a ferences kolostor, mögötte pedig a szülőháza. – Ha megkérdezték, hogy hol születtem, mindig azt válaszoltam: Csíksomolyón, Mária lábánál. Ezt daráltam folyton, amíg valaki egyszer arról érdeklődött, hogy hát mégis mit csinált Mária. Mosott, mondtam. Aztán az egyik könyvemben meg is írtam, hogy Mária mosott, varrt és gyönyörűen énekelt. Hát ő volt az édesanyám – fűzi hozzá. A csíksomlyói búcsúra négy évvel ezelőtt utazott haza, meglátogatta szülei sírját a temetőben, a Nyeregbe viszont már nem tudott kimenni.

Éva néni 35 évvel ezelőtt volt Petrozsényben, azután a szülei Kolozsvárra költöztek. – Igazából nem is kívánkoztam. A gyönyörű hegyeket és a kirándulóhelyeket sajnálom ugyan, de az ottani emberekkel nincs kapcsolatom. Hallottam, hogy a főutcát azóta teljesen lebontották, és mind ilyen szörnyű blokkokat építettek oda. A Zsil-völgyében nem olyanok a tömbházak, mint errefelé, nagyon nyomasztóak, csúnyák, kisszerűek – mondja. Kolozsvár tehát a kedvenc?, érdeklődünk tovább, mire ő igenlően bólogat, s hozzáteszi: gyermekkorában, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy hol szeretne élni, mindig azt válaszolta: Kolozsváron.

Itt alapítottak családot és teremtettek maguknak egzisztenciát, Sándor bácsi szavaival élve úgy, hogy „a Jóisten, a végtelen bölcsesség, igazságosság és irgalom megkímélte őket a hiúságtól”. – Istenben és a hitemben soha nem csalódtam. Emberekben igen, Istenben viszont nem. Ennek ellenére azok az emberek, akikben csalódtam, sem különbek, mint amilyen én vagyok vagy lehetek, vagy éppen amilyennek mások láttak engem – mondja Sándor bácsi.

Kolozsvár az a város, ahová Magyarországon élő unokáikat is várják haza: a nagyon ügyesen sportoló – úszó, kerékpározó és síző – Dávidot és a tájépítészmérnökként dolgozó Krisztinát, akikre kimondhatatlanul büszkék. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy szívesen mesélnek róluk. Felemlegetik az anatómia vizsgát, amely rendkívül nehéz próbatétel volt, Dávid azonban sikerrel vette az akadályokat, s négyessel (megfelel az itteni kilences osztályzatnak, szerk.megj.) ment át. – Gyermekkorában nem lehetett neki hátat fordítani, hiszen abban a pillanatban valami csínyt követett el – jegyzi meg Éva néni. – Franciaországi tartózkodásuk során egyik kis barátját, akit az édesanyja tiltott is tőle, besodorta a dagály a tengerbe. Az édesanyja nem tudott úszni, kétségbeesetten sikítozott. Ekkor Dávid beugrott, hóna alá vette és kiúszott vele. Itthon pedig egy szót sem szólt az egészről, a szülei a hálás mamától tudták meg, hogy tulajdonképpen mi történt. Különösen büszke vagyok rá emiatt – mondja közben Sándor bácsi.

Előkelő helyen őrzik az egyik magyarországi női magazin, a Joy 2010. októberi számát, amelyben Krisztina a függőkertekről mesél. „Egy kert megtervezése elég komoly munka. Eleinte csak kézzel skiccelgetünk, majd pontos rajzot készítünk, bevisszük a számítógépbe, ’megdizájnoljuk’. A legtöbb megrendelő ennek ellenére úgy van a tervekkel, hogy annak költségét inkább építsük bele a kivitelezésbe. Néha nehéz elfogadtatni, hogy a tervezés is külön munkafázis – talán az egyik legfontosabb, amire ugyanúgy komoly hangsúlyt kell fektetni, mint a későbbi kivitelezésre. Akadnak buktatók, de hamar belejön az ember abba, hogyan vezesse jól saját vállalkozását”, olvashatók unokájuk, Krisztina szavai a magazinban.

A múlt nosztalgiája és a jelennel való szembenézés öröme hatotta át beszélgetésünket, amelyből csak néhány gondolatot, élményt, történetet sikerült belefoglalni ebbe az írásba. Ha valami kimaradt, az nekünk is élmény marad, talán majd egyszer, valamikor, valahol ezekről is szólunk. Álljon itt végül Fodor Sándor jótanácsa, amelyet arra a kérdésünkre fogalmazott meg, hogy mit üzen a gyermekeknek, s egyúttal a mindenkori gyermekeknek is: „Van egy borvízforrás Hargitafürdőn, amelyet tőlem teljesen függetlenül Csipike-forrásnak neveztek el. Ha arrafelé járnak, és isznak a Csipike-forrásból, jussak eszükbe én is...”.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap