A csengettyű az Értelmező Kéziszótár szerint ’csilingelő hangot adó kisebb csengő’, a csengő viszont ugyanitt ’harang alakú, csengő hangot adó kis eszköz’. Ebből a „körülírásból” természetesen kitűnik, hogy mind a csengő, mind a csengettyű származékszó, mindkettő a hangutánzó cseng ige tovább képzett alakja. (Ez utóbbi szó egy tőről fakad a csendül családjával, továbbá összefügg a csilingel meg a csingilingi szavakkal.) A csengő a cseng ige melléknévi igeneve (pl. kellemesen csengő hang), de főnévként használjuk a szót, mikor csengőt teszünk a gidó nyakába. Aki viszont megszólaltat egy csengő hangot adó kis tárgyat, az csenget, ebből alakult továbbképzéssel a csengető, valamint a főnévi forma, a csengettyű. A két alak ugyanúgy függ össze, mint pl. a billentő mellett a billentyű.

A kolomp a ’legelésző szarvasmarha, juh nyakába akasztott, a csengőhöz hasonló, de nagyobb és nem csengő, hanem tompa hangú eszköz’. A kolomp szintén hangutánzó eredetű szó. Igei alak a kolompol. Ez utóbbi azonban nem a kolomp igei származékszava, hanem éppen fordítva: a kolomp valószínűleg másodlagos alakulat, a kolompol igéből való elvonás.

Végül a mai harang ’bronzból öntött, rendszerint templomtoronyban felfüggesztett, sok esetben több mázsa súlyú jeladó eszköz, melyet többnyire kötéllel lengetnek meg’. A harang szavunk igen régi, a török–magyar érintkezés legkorábbi korszakából való, a törökből még az uráli őshazában került át a magyarba. Már 1211-ből van rá írásos adatunk. Kezdetben a harang szó csak funkciójában jelentette azt, amit ma: a nomád népek jeladó üstjének volt a neve, s csak később, a kereszténység felvétele után vonódott át az imára hívó, bronzból öntött vallási jellegű eszközre. A harang tehát nem hangutánzó szó, miként a cseng, csengő, csengettyű meg a kolomp, de nagyon valószínű, hogy az átadó törökségi nyelvben szintén a hangutánzás síkján keletkezett.