label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Riport

« Vissza a főoldalra


TALÁLKOZTAM SIKERES ERDÉLYI MAGYAROKKAL

Poénvadászok, -szakácsok és -pincérek
Létrehozva: 2008. január 18. 06:28

ÖRDÖG I. BÉLA

Műsoraikkal részt vettek a Szabadság több rendezvényén, sűrűn tartanak előadásokat rádióban, tévében, színházban, diákesteken és táborokban, rendszeresen szerveznek vetélkedőket (náluk is fiatalabb) hasonszőrű szárnybontogatók számára. Egyszóval néhány év alatt a szemünk láttára nőtték ki magukat az erdélyi magyar humoristatársadalom élenjáróivá. A fentiekből már sejthető: ma a Szomszédnéni Produkciós Iroda humortársulat kétszemélyes legénysége, „művésznevükön” BéFé (Bálint Ferenc) és TéEsz (Tóth Szabolcs) került célkeresztbe. Ők azok, akik nagy űrt igyekeznek pótolni az erdélyi magyarság életében: a többszörös megmaradási nehézségeink leküzdésében nélkülözhetetlen humort, a kedélyes életszemlélet ápolását, általános terjesztését. „Szerencséjükre” munkájukhoz nyersanyagban sosincs hiány, hiszen ismerjük a poént: Ha Japán a mosoly országa, akkor Románia kész röhej.


Főpróba – este hétkor, a konyhában
– Pályafutásotok legelejéről festek nektek egy fantomképet. Mindenekelőtt meg kellett születnetek, Zilahon, illetve Csíkszeredában. Az oviban izgága, örökmozgó, csínytevésre mindig kész lurkók voltatok. A suliban pedig kifogyhatatlanul ömlött belőletek a vicc, előbb csak az ártatlanok, később a szaftosabbak is, persze mindig alkalmi közönség előtt. Majd a funári Kolozsvár Műszaki Egyetemére kellett beiratkoznotok ahhoz, hogy törvényszerűen összejöjjetek, és ráébredjetek: közvetlen és tágabb környezetetek visszásságait csak közös, nyilvánosság előtti humorizálással tudjátok elviselni. Mennyire valós ez a kép?

BéFé: – Egészen ferde. Én nem jártam óvodába, mert amikor a szüleim elvittek oda, végigbőgtem az egész napot, és utána ahányszor szóba jött, sosem volt kedvem hozzá. Amire a szüleim végül igent mondtak. Úgyhogy én most sokat elérek a nevetéssel, de régen a sírással is hasonló sikereket értem el. Ugyanezt megpróbáltam az iskolával, majd az egyetemmel is, de akkor már nem hatott. A suliban nekem nagyobb volt a szájam, mint órán. Az egyetemen úgy találkoztunk, hogy volt egy közös barátnőnk, ő mutatott be egymásnak. Ez olyan jellegű történet, mintha egy bulvármagazinból lépne elő, ennek már hat-hét éve.

TéEsz: – Ez a fantomkép nagyon sántít, mert én az óvodában a legszerencsétlenebb voltam. Az iskolában is sokáig a rangsor végén kullogtam. A kirándulásokon a lehetetlen pulóverem miatt általában én voltam a viccek alanya. De én ezeket jól eltettem magamnak, és utólag építkezve az emlékekből manapság a közönség nagyon jól szórakozik rajtuk. Az iskolában csak úgy a hatodik-nyolcadik osztály táján kezdtem felzárkózni a középmezőnyhöz: a szünetekben már nem félrehúzódva egyedül ettem a szendvicsemet, hanem hívtak a társak, hogy mondjak nekik valami jót. Akkor már versengtek, hogy ki üljön mellém a padba, mert én vagyok a „vicces” fickó.

Mennyiben kellett egyeztetnetek életszemléletetekben, hogy kialakuljon a nagy páros?

 

„Tulajdonképpen egyforma a humorunk”

BéFé: – Legfeljebb a kedvenc sörmárkában. A közös évek alatt csak apró nézeteltéréseink adódtak, de vagyunk annyira intelligensek, hogy azokon túltegyük magunkat.

TéEsz: – A társam sokkal tudatosabban készült erre a humorista pályára, tulajdonképpen ő győzött meg engem, hogy ezt kell tennünk. Eredetileg háromszemélyes csapatra gondoltunk, de a harmadik személy menet közben vagy megkomolyodott, vagy az élet más vizeire evezett át. Három ilyen társunk is volt, összesen négy évig. Azóta nincs, de fel is gyűltek a három személyre írt jeleneteink, mert sosem tudtuk azokat előadni. Most szombaton, a nagy nyilvános kolozsvári bulinkon, végre Gáspárik Attilát bevonva fogunk ilyeneket is játszani.

– Milyen munkamegosztással működtök?

BéFé: – Általában, ha van egy rádiókabaré vagy egy nagyobb humorest, akkor azt meg kell, hogy írjuk. Együtt írjuk meg. Úgy is szokott lenni, hogy valamelyikünknek támad egy ötlete, azt elmondja a másiknak, és az megírja, majd a végén közösen kiegészítjük. De a legjobb anyagaink közösen születnek. Aztán következik a próbafolyamat, utána pedig a premier, amikor előadjuk.

Az egyetem tekintetében most hogy álltok?

BéFé: – A négyéves egyetemet hét év alatt szerencsésen befejeztük, már egy éve. Most nagyon sokféle állásunk van: a Kolozsvári Rádió havi rádiókabaréját csináljuk, különböző lapoknak írunk, tervrajzokat, designt, műsorlapokat stb. készítünk.

– Befejeztétek a Műszaki Egyetemet, ám továbbra is Kolozsváron laktok…

BéFé: – Igen, mert a részfeladataink ide kötnek. Ráadásul véletlenül közösen bérelt lakásban lakunk, és így könnyű megbeszélni, hogy mondjuk, este hétkor próbát tartunk a konyhában…

Az előadásaitokra való felkészüléshez van-e valami „aranytartalék ötlet- vagy szövegtékátok”, amihez szükség esetén nyúlhattok?

BéFé: – Sajnos ilyen nincs. Minden előadásra meg kell alkotni élményeinkből a műsort. Rengeteg lehetőség van a paródia, a poén megszületésére. Soha nem célirányosan ülünk le jelenetet írni, hanem csak elkezdünk írni, aztán lesz, ami lesz belőle… Olyan is szokott lenni, hogy valami nem jó, azt kidobjuk az ablakon. De az esetek nagy részében használható dolgokat írunk.

– Biztosan sokan kérdezték már tőletek, én csak csatlakozom hozzájuk a sorban: hogyan váltatok Szomszédnénivé?

BéFé: – Olyan nevet akartunk adni, a Produkciós Iroda előtagjaként, ami lelkileg közel áll az emberekhez. És ki áll közel mindenkihez, ha nem egy szomszéd néni?

Budapesten – akár Londonban egy indiai
– Profikként meg tudtok-e élni a humorból?

BéFé: – Mi most egyensúlyozunk ezen a mezsgyén. Vannak már humor témakörben szerződéseink, havonta Budapesten is fellépünk. Most azt mondhatom, nem jól, de megélünk belőle.

TéEsz: – Egyelőre párhuzamosan foglalkozunk azzal, amit végeztünk, és ezzel is, amit semmiképp sem szeretnénk abbahagyni. Szóval a humor nálunk mindenképpen prioritásnak örvend.

Nagy-e a különbség az erdélyi és a magyarországi közönség között?

BéFé: – Pestre olyan műsorral megyünk, amelyből hiányoznak az itteni helyi specifikumok. Például a román jövevényszavakat ott nem ismerhetik. Kicsit olyan az a műsor, mintha buta gyerekeknek adnánk elő. Egyszer még Bécsbe is meghívtak, ott is ugyanazt a szájbarágós programot adtuk elő. Persze magyarul, mert németül olyan jól tudunk, mint franciául, és egyik nyelvet sem beszéljük…

– Mitől más az anyaországi közönség?

BéFé: – Magyarországon sokkal erősebb a humorpiac, sokkal több a humorista is. Mi oda általánosabb témákkal megyünk, mert nem élünk abban a légkörben. Bennünket jól fogadnak, bár érezhető egy kis leereszkedő vállveregetős stílus is irántunk. Olyanok vagyunk, mintha Nagy-Britanniában egy humorfesztiválra egzotikum gyanánt, indiai humoristákat hívnának meg.

– Az a tény, hogy egyiketek góbé, a másik meg szilágysági, hogy az egyik hozta magával a székely szellemességet, ötletességet, a másik pedig a szélesebb, „felvilágosultabb” látókört, vagy meglehet, éppenséggel fordítva, ez hasznos-e a munkátokban?

BéFé: – Szerintem mindkettőnkben megtalálhatók a másik morál specifikumai. TéEszre sem jellemzők annyira a székely humorelemek. Tulajdonképpen egyforma a humorunk. A Román Televízió magyar adásában volt egy műsor, komoly kérdésekre komolytalan válaszok témával, és – előre meg nem beszélve – külön-külön mindketten ugyanazokat a poénokat mondtuk el. Hét év alatt saját egyéni hangvételünk alakult ki.

– Milyennek látjátok az erdélyi magyar humormozgalmat? Miért volt eddig ennyire szegényes?

BéFé: – Szerintem az volt a baj, hogy eddig nem építkezett. Mi, amikor színpadra kerültünk, láttuk, hogy az embereknek tetszik, amit csinálunk, és akkor elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi hiányzik még a felhozatalból. Így született meg a Humorfesztivál ötlete. Senki más nem mert belevágni ebbe. Azt akartuk, hogy a humorjelenetek ne töltelékként szerepeljenek, mondjuk, két politikus vitaestjén, hanem saját lábukon álljanak meg. Így jutottunk el a Szomszédnéni XL sorozathoz, amelyet három városban önálló és teljes humorműsorként rendezünk meg. Kolozsváron szombaton a Román Színházban lesz az előadás. Vissza akarjuk hozni azt a humort, amely nem szerény költségvetésű, hanem legyen annak hozzávaló körítése. Mások nem merik ezt csinálni, mert félnek a kockázattól, hogy mi lesz, ha nem jönnek el az emberek az előadásra. A visszajelzésekből kiderült, hogy holnapra sokan el fognak jönni. Az erdélyi magyar humor még nincs a magyarországinak a szintjén, de már jobban áll, mint öt éve volt. Építkezési folyamat, lassan ki kell termelnünk a magunk humorista sztárjait.

TéEsz: – Szerintem az erdélyi magyar humormozgalom nagyon fejlődik. Gondolom, nem szerénytelenség azt állítani, hogy az Erdélyi Humorfesztivál generálja, ambicionálja az embereket. Évről évre sok új név jelenik meg, akiket támogatni kell a fejlődésben.

– Miért nincsenek Erdélyben karikaturistáink? Könczey Eleméren kívül én alig láttam mások munkáit.

BéFé: – Én ismerek négyet-ötöt, és nem is gyengék, de velük az a baj, hogy megvannak a maguk kis lapjánál, és nincsenek kellőképpen népszerűsítve. Nem hívják meg őket a tévébe, nincsenek kiállítások. A Fakutya megszűnése óta egyáltalán nincs humorlapunk.

Szomszédnéniből könyörtelen jegyellenőr?
– Volt-e részetek nevezetesebb színpadi élményben?

BéFé: – A hecces történetek általában azon alapulnak, hogy valamelyikünk elfelejti a szövegét, vagy éppen izgul. Izgalom pedig akkor van, ha új dolgot adunk elő, mert sosem tudhatjuk előre, hogy a közönség miképpen fog reagálni rá. A régebbi számoknál mindig tudjuk, melyik poénnál lesz nevetés, mikor lesz taps. Persze, ez függ a közönség összetételétől is, de csak annyiban, hogy kisebb vagy nagyobb lesz az a taps.

– Hogyan lehetne megfogalmazni az ars poeticátokat?

BéFé: – Mi szeretünk olyant csinálni, ami leköti az embereket. Ha a szatíra fegyverével boldoggá tudjuk tenni azokat az embereket, akik oda leültek, és másfél órát áldoznak az életükből ránk, akkor távozzanak valamivel. Mi nem akarjuk megváltani a világot, ahogyan azt például a popénekesek, festők vagy más művészek szeretnék, akik azt hiszik magukról, hogy az örök igazság várományosai. Mi csak annyit akarunk, hogy közönségünk jól érezze magát, amíg lát-hall bennünket. De ha távozás után marad benne valami, az ráadás.

– Humorista pályafutásotok jövőjét, tetszik, nem tetszik, meghatározza a pénz. De meddig?

BéFé: – Addig csináljuk, amíg a pénz tart. Utána? Utána elmegyünk jegyellenőrnek. Azért kell az előadásainkra járni, hogy ez ne fordulhasson elő. Mert akkor a buszon mindenkit megbüntetünk…






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap