label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Muvelodes

« Vissza a főoldalra


Sarkcsillag, papír bársonyán

Sorok hóhullásban, a nyolcvanéves Feszt László művészetéről
Létrehozva: 2011. január 12. 01:27

ÁRKOSSY ISTVÁN

Feszt László: Analízis (aquaforte/mezzotinta, 1972)
Feszt László: Analízis (aquaforte/mezzotinta, 1972)
Megvallom: az elmúlt huszonhárom év alatt, csupán két vagy három alkalommal, ha találkoztunk személyesen. Ennek ellenére gyakorta tűnik fel alakja a gyorsuló idő távolából élces mosolyával, iróniával színezett megfontolt mondataival, miközben zsebre tett kézzel épp mellettem áll, Kolozsvártól gondolatnyi távolságra található műtermem nyugalmában, a papírral, ceruzával, tollal, vagy nyomdafestékkel való találkozásom pillanataiban.


Feszt László hat évig tanárom volt a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán. Emlékszem, grafikus hallgatókként jócskán terjedelmesnek éreztük azt az időt egykoron, ám a mementótükrébe pillantva és a „megtanulható” elsajátításának ágas-bogas útvesztőit felidézve, ma már szánalmasan rövidnek tűnik az a hat esztendő. Talán pontosan ezért nem idegenkednék még attól sem, ha most, a fátum különös kegyessége folytán, váratlanul mindent elölről lehetne kezdeni. De jó is volna, ha kedvünkre üstökön ragadhatnánk és – grafikusokhoz illőn –, akár nyomóprésen sokszorosíthatnánk az arra érdemes, észrevétlenül távolba röppent szemesztereket.

Eközben azt sem feledem: mennyire megtisztelőnek éreztem (hatvanas éveket írunk!), amikor a Donát út környékén felhúzott csendes alkotóműhelyében, a mindenkor csillogó tölgyfalépcsők fölött, kagylók, csigák, feltűnően szép lepkegyűjtemények társaságában, a zsinóron száradó illatozó mesternyomatokkal megkoronázott műhelyvilágába baráti bepillantást engedett. Ilyen beszélgetések alkalmával rendszerint előbukkant a tanítvány számára oly titokzatos tárlók mélyéből egy-egy figyelemre méltó linómetszet vagy hidegtűről készült levonat, netán aquaforte, mezzotinta, esetleg vaknyomás. Majd újabb mappából, selyempapírral védett monotípiák, litográfiák fedték fel eladdig rejtett arcukat. S most azokra az évekre visszanézve, a Tőle tanultakat felidézve, pályatársként bizton állíthatom: hosszúra nyúlna itt arról szólni, milyen sokrétű mestertudás rejtezik Feszt László teremtő kezének ujjaiban. Ámde, a következetes munkával megszerzett látványos eredményektől mégis volt ereje egy csapásra megválni akkor, amikor az áporodott diktatúra szorítása ellenére, jelentős stílusváltás következett be mindegyre új utakat áhító művészetében. És napvilágot láttak a hozzáértő fortélyokkal példásan kivitelezett – akkoriban Kolozsváron meglepő technikai újdonságnak számító – kollográfiák.

FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN– Feszt László a születésnapi kiállításmegnyitón a kolozsvári Bánffy-palotában

Alig érezhetőn, Európa-illatú szellő rebbent át a nemigen moccanó művészet városán. Talán épp Kondor Béla angyalszárnyainak suhintása nyomán ért el mihozzánk is a frissítő fuvallat?

És a Perugiában, Padovában, Velencei Biennálén tett látogatásai nyomán, Feszt László grafikai lapjairól végérvényesen eltűnt a térábrázolás klasszikusnak nevezhető formája, a lineáris perspektíva minden fajta kötöttsége, hogy attól kezdve egy merőben új formarendszerbe álmodott – és megtestesített – szimbolikus képiség csak reá jellemző víziója hassa át külországokban is méltóképpen elismert művész-birodalmát. Azt a művész-birodalmat, amely fölött uralkodik, mind a mai napig. Igen, akkor ütött a perc, és a porlepte, egymásra dobált harsány élmunkás-pannók virágkorában, váratlanul megszülettek a képtérbe zárt mágikus erővel sugárzóhangtalan Feszt-Jelek. Tündöklőn, tisztán, síkra feszítve a papír bársonyán. És lebegtek magányosan a dicshimnuszokat zengő tárlatok álmosító légterében, mint Sarkcsillag, hűvös, mélyfekete égboltozaton; mint ismeretlenség homályából felbukkanó, misztikus varázserővel lüktető üzenetek letűnt, avagy eljövendő kultúrákból. Mindjárt az első pillanatban áthatotta e grafikai lapokat a „tiszta forrásból” történő felfrissülés határozott igénye. De tetten érhető a művészet ős kezdeteiből való fogantatás vágya is, a honfoglalás korának motívumrendszeréből visszaköszönő gazdag dekorativitás, hogy attól fogva már visszavonhatatlanul köztünk lehessen ez a kortalan, tág tereket átívelő, univerzálisan értelmezhető Feszt-piktográfia. Mindenkor megbecsülésre méltó, példás mívességgel és nagymesteri alázattal kivitelezett nyomatain harmonikusan olvadt egybe rend a tiszta formával, egyensúly a feszültségtől vibráló szerkezettel, szűkszavúság a nagyvonalúsággal. Vajon a mikro-, vagy makrokozmosz bontakozott-e ki akkor szemünk előtt? Netán mindkettő egyszerre? Tény, hogy a grafikai eljárások folytán felhasznált különböző anyagok láthatóvá és csaknem tapinthatóvá varázsolt lelke-faktúrája is mindvégig kiemelt szerepet játszott a szuggesztív megjelenítés és szimbólumteremtés végső folyamatában. E mester-nyomatok Európa kiállító termeiben képzőművészeti toposzokká váltak.

De felmerülhet a kérdés: a köztudottan személyre szabott művészkalitkák tarka változatainak történetében voltaképpen milyen stílusirányzathoz tartoznak a Feszt-művek? Erre csupán azt felelhetem: lám, ez a dilemma mindmáig sosem ötlött fel bennem. Hiszen végtére is, nem volt, és ma sincs a kérdésnek számomra különösebb jelentősége. Miután ezek a Feszt-Jelek rég megteremtették már önmaguk számára azt a külön univerzumot, amely nemcsak hogy önálló, de időálló is, és ahol nem a besorolás fontos, mivel esetükben az öntörvényűség áll „mindenek” felett. Elárulom: az sem foglalkoztat különösebben, hogy a művész sajátos látásmódja teremtett-e valamiféle „Iskolát”? Talán igen –, talán nem. Ha igen: azért, mert egyszerűen lehetetlen nem széthordani annyi növendéknek szerte a nagyvilágba azt a sok-sok sugallatot és tapasztalatot, amit az „arra érdemes, tovaröppent szemeszterekben” ajándékozott mester tanítványainak. Ugyanakkor: Ha nem: akkor pedig azért nem, mert oly mértékben a Fesztté vált mára ez a jelrendszer, hogy mindennemű utánérzés szándéka csupán félresikerült tükröződést eredményezne.

A Kolozsvári Művészeti Múzeum termeiben nemrégiben parádés gyűjteményes kiállítás köszöntötte a nyolcadik évtizedét ünneplő neves művészt. És a Bánffy-palota aurájában, alkalomhoz illőn, egy remekbe szabott monográfia is, Banner Zoltán avatott művészettörténész tollából. Mindehhez csatlakozva, hadd kívánjak a magam nevében is jó egészséget kedves Tanáromnak, barátomnak, ám halkan arra kérném Őt: ne tegye meg azt, amit minap telefonbeszélgetésünk alkalmával mondott nekem: mármint, hogy „ezután nem vesz többé ceruzát a kezébe”. Mivel – de hiszen ezt Ő is tudja jól! – a művészceruzákat amúgy sem lehet „csak úgy”, egyik pillanatról a másikra, fiók homályában feledni. Mert a küzdelmes utakat bejárt kivételes képességekkel megáldott varázseszközök nem ezt érdemlik.

Végül, csak zárójelben: emlékeztetném szeretettel arra, hogy Picasso 1968-ban, nyolcvanhét esztendős korában hat hónap leforgása alatt készítette el 347 (háromszáznegyvenhét!) lapból álló, nagyjelentőségű grafikai sorozatát, amely újabb gyönyörű díszévé vált babérkoszorújának…

A fenti gondolatok jutottak eszembe ma, 2010. december 28-án, itt, Óbudán, amikor kint szűnni nem akaró, sűrű pelyhekben hull a hó.

Fehér-papír takaró borítja a tájat.

És írás közben fel-feltekintek a falon előttem függő, életutamat mindvégig elkísérő, szép emlékként megőrzött Analízis című, 1972-ben készült aquaforte/mezzotinta nyomatra, amelyet az alábbi bejegyzés tesz számomra még értékesebbé.

„…Pistának, baráti szeretettel, László…”.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap