Ahogy kiszálltunk a kocsiból, összehúztuk magunkon a kabátot. Kissé megcsapott bennünket a hideg októberi levegő, ám amint megpillantottuk a gyönyörű kúriát, még fázni is elfelejtettünk. Lukács Ernő, a házigazda nagy örömmel fogadott, és miután mindenki bemutatkozott, felvezetett minket a hatalmas lépcsőn. Amint beléptünk az óriási nappaliba, még jobban elámultunk: a padló burkolata carrarai márványból készült, a bútorok közül némelyik egyidős az ezerkilencszázas évek derekán épült a kastéllyal. A házhoz húsz szoba tartozik, és körülbelül kilencven telefon van benne. Ernő bácsi elmeséli, hogy a kúriát nagyon ócska állapotban vette meg, és íratta a felesége nevére. A felújítás terveit és a kivitelezést a család férfi tagjai végezték el. A konyhához érve láttuk, hogy Juci néni, a háziasszony nagy igyekezettel készíti nekünk a vacsorát. Csodálkozva kérdeztük tőle, hogy ennyi emberre (majdnem harmincan látogattuk meg őket) hogy bír egyedül főzni.

Házi botanikus kert

– Ez igazán nem nagy dolog, hiszen karácsonykor ennél sokkal több személyre szoktam főzni. Amikor a szűk család összegyűl, hatvanhárman ülünk asztalhoz. A rántott szeletnek valót is villámgyorsan kell paníroznom, száz darabot szoktam kisütni, s ha lassan végzem, soha nem érek a végére.

Szobáról szobára vezetett bennünket a házigazda: minden szoba, előtér, fürdőszoba pompásan berendezve. Amikor egy hatalmas előcsarnokszerű előtérbe léptünk, olyan érzésünk támadt, mintha a botanikus kertben lennénk. Hatalmas pálmalevelek, egzotikus növények, különleges virágok látványa fogadott minket. Juci néni nagyon szereti a növényeket, s ez az előtér kifejezetten az övé, ő rendezgeti, gondozza kedvenceit.

Miközben a kastély márványlépcsőit róttuk fel-le, arról faggattuk a házigazdát: miként tudta mindezt megvalósítani? Ernő bácsi szerint sikerének titka, hogy ha valamit kitalált, azt rögtön véghez is vitte. Soha nem várt egy napot se arra, hogy megvalósítsa, amit eltervezett. Éjjel eszébe jutott valami, s hajnalban már neki is látott a kivitelezésnek. Szerinte bárki utána tudná ezt csinálni, hittel, kitartással, és persze némi makacssággal. A pénzügyminiszter (azaz a könyvelő, és a családi kassza felügyelője is) a feleség, de ő ezt nem bánja, hisz a gazdaság működik, soha nem merül fel anyagi probléma. Mint mindenhol, náluk is támad néha nézeteltérés, de közös erővel mindig megoldják a problémákat. Az asszony mindig óvatosabb volt, féltette férjét, ezért sokszor nem nézte jó szemmel a vakmerő vállalkozásokat. Egy alkalommal Baranya megyében Ernő bácsi felvásárolt egy egész tanyát: földekkel, jószágokkal, épületekkel együtt. Még száz darab cigány is tartozott a gazdasághoz. Juci néni nagyon megijedt, amikor megtudta, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét férje. Kitartással, fáradságos munkával azonban ezt a gazdaságot is felvirágoztatták.

Minden kezdet nehéz

Miután megcsodáltuk a kúriát, leültünk a több méter hosszú faragott családi asztalhoz, Ernő bácsi pedig elmesélte nekünk kalandos életét. Kérdés nélkül is áradt belőle a szó, s mi kíváncsian faggattuk nem mindennapi életútjáról.

A „családi inkubátor”

– Kolozsvárt, a Szentegyház utcában születtem 1943. október 23-án, ott is kereszteltek meg a Szent Mihály-templomban. A szüleim 1944-ben, amikor az úgynevezett felszabadító orosz hadsereg betört ide, az utolsó vonattal átmentek Magyarországra. Úgy kezdtük ott az életet, hogy nem volt senkink és semmink.

– Mikor ismerkedett meg a feleségével?

– Háromévi katonáskodás után, 1970-ben szereltem le, ekkor ismerkedtem meg a párommal egy vállalati mulatságon. Mondtam neki, hogy csak akkor jöjjön hozzám feleségül, ha legalább tíz gyereket fog nekem szülni. Ő gondolkodás nélkül beleegyezett. A barátaim azt hitték, hogy csak viccelek, de az első tíz gyerek után rájöttek, hogy komolyan gondoltam, amit akkor mondtam.

– Hol kezdték a családi életet?

– Miután megházasodtunk, kiköltöztünk egy Tolna közelében levő tanyára, amit Fácánkertnek neveznek. Itt nagyon szép életünk volt, még a gyerekek is néha felidézik, hogy mennyire jól érezték magukat azon a tanyán. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy terveinket megvalósítsuk. Többnyire a feleségem vállalta a nehezebb részt, nekem leginkább az volt a dolgom, hogy soha ne maradjunk pénz nélkül. Sok mindennel foglalkoztam, még lókupec is voltam, hogy a gyerekeimnek megadhassam, amit lehet. Ma már mind a húsz gyereknek van háza és tisztességes állása. Ezt a kastélyt teljesen romos állapotban vettem ajándékba a feleségemnek. Amikor meglátta, elképedt, hogy már megint mire vállalkoztam. Nagyon élveztem a felújítást, éveken keresztül dolgoztunk azon, hogy ilyen állapotba hozzuk a fiúkkal. Sajnos most már csak egy szoba vár felújításra, ha azt is befejezzük, ki kell találnom valami újat.

– Kihez fordult segítségért, ha bajba került?

– Sok mindenen mentem keresztül, de minden sikerült, amit elterveztem. Néha már el is szemtelenedtem úgymond, s igen bátran belevágtam a vállalkozásokba, de a Jóisten mindig megsegített. Az egyik unokám alig két kilóval látta meg a napvilágot. Az orvosok is lemondtak róla. Akkor félrevonultam imádkozni, s nem sok idő múlva telefonált a lányom, hogy helyrejött a baba. Aztán olyan is volt, hogy hosszú ideig nem volt eső, ami egy gazdálkodásnál nagyon nagy gond. Elmentem a közeli nagytemplomba, s ott imádkoztam. A Jóisten ekkor is meghallgatott. Sajnos – mint a legtöbb ember – én is csak akkor imádkozom, ha bajban vagyok, pedig máskor is kellene.

– Jelenleg hogy megy a gazdaság?

– Most hatalmas a birtokunk, és az állattenyésztés elég jól megy. Száz férőhelyes istállónk van, tele lovakkal, szarvasmarhákkal. Vevő állandóan akad, belföldről és külföldről egyaránt. Az osztrák vásárlót nem nagyon szeretem, mert csak feleannyit fizet a jószágokért, mint például a török.

Lukácsék listája

A legidősebb és legkisebb gyerek között huszonhat esztendő a különbség. Ernő bácsi beszélgetésünkkor a húsz gyerek nevét is felsorolja, amit még végighallgatni sem egyszerű feladat, nemhogy megjegyezni.

– A legidősebb lányunk negyvenhat éves, a legkisebb pedig nemrég töltötte be a húszat. A hat fiú és tizennégy lány neve: Edina, Andrea, Ernő, Zoltán, Laci, János, Krisztina, Katica, Lilla, Gábor, Juli, Zsuzsi, Edit, Klári, Feri, Kati, Ildi, Ági, Hajni és Évi. Igyekeztünk mindegyiknek tisztességes magyar nevet adni.

– A gyerekek közül örökölte-e valaki a makacsságát, kitartását?

– Hál’ istennek egyik sem vette át ezt a tulajdonságomat, mert azért nem kis felelősséggel jár olyan nagy vállalkozásokba – sokszor meggondolatlanul – belevágni. Nekem ilyen a természetem, és ma sem csinálnám másként, de ugyanúgy félteném a gyerekeimet, mint ahogy engem félt a feleségem. Örvendek, hogy van mindegyiknek tisztességes polgári állása, van köztük cukrász, kozmetikus, fodrász, virágkötő, szóval ilyen lányos szakmák, a fiúk közül a legtöbben a gazdaságban segítenek.

Otthonszülés és gyereknevelés a tanyán

Miközben beszélgetünk, megérkezik a legfiatalabb leány, aki kozmetikus. Egy kuncsaftnak szépítette épp az arcát, s most ő is beáll a konyhába segíteni az édesanyjának. Ernő bácsi elmeséli, hogy amikor a legfiatalabb lányuk született, épp akkor állított be Pestről néhány fiatal riporter. A férj mondta is a riportereknek:

A két családi asztal köré néha hatvanhárman is leülnek

Ne haragudjanak, fiatalemberek, de a feleségem épp most szült.

– Nem baj, a riportereknél ez nem számít – mondták ők.

Ernő bácsi gondolta, hogy nekik persze, hogy nem számít, hiszen nem ők szültek, de aztán csak megengedte nekik, hogy elkísérjék a kórházba, ahol nagy felhajtás kerekedett. Lefilmezték az újszülöttet is, persze úgy, hogy egy orvos kihozta az édesanya mellől. A kismama nem is értette, hogy miért veszik el mellőle a babát szoptatáskor.

A húsz gyerek közül kettő tanyán született, maga Ernő bácsi volt a bába. Egyszer nagyon későn jött haza a kapálásból, s látta, hogy a feleségénél már jócskán beindult a szülés. A baba feje már elő is bukkant, hogy lássa, milyen világra születik. Hála Istennek a kicsi épségben jött a világra, több mint négy kilóval. Abban az időben még nem volt villany a tanyán, s az anyuka a ruhákat, vászonpelenkákat mind-mind kézzel mosta. Amikor kórházban szült, az édesapa egyedül maradt otthon a tíz-tizenöt gyerekkel (mikor mennyinél tartottak éppen), ami nagyobb kihívást jelentett számára, mint némelyik vakmerő vállalkozása.

A gyerekek mind egészségesen nevelkedtek anyatejen, amíg lehetett. Mikor már annyira nőttek, hogy le kellett őket választani, akkor sem volt gond, hiszen tehenet mindig tartottak. Amikor eljött a fejés ideje, mindegyik gyerek fogta a bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Édesapjuk fejt mindegyiknek egy-két bögre tejet – habosan vagy simán, ki ahogy kérte –, amit a lurkók jóízűen megittak, majd az istálló másik kijáratánál távozva átadták a helyüket a soron következő testvérnek. Így ment futószalagon a gyerekek tejeltetése, de a fürdetés is. Amíg nem volt bevezetve a víz a tanyán, addig a gyerekek a fürdőtál mellett sorakoztak fel. Édesanyjuk rendre lecsutakolta, édesapjuk pedig átcipelte őket a szomszéd szobába az ágyra, hogy felöltöztesse őket. A vállán, hátán, ölében vitte a megmosdatott gyerekeket az apuka, ki ahogy szerette.

Munka mindig volt a háznál, hiszen a népes családot nem volt könnyű eltartani, a gyerekek pedig minden munkából derekasan kivették a részüket. A munkájukat édesapjuk soha nem hagyta fizetség nélkül. Amikor szórakozni indultak a fiatalok hétvégén, mindig szép kis zsebpénzt adott nekik.

Karácsony a nagycsaládnál

A családi ünnepeken kisebb-nagyobb létszámban összegyűl ugyan a család, de karácsonykor kötelező mindenkinek itt lenni. Ilyenkor, ha csak nagyobb baj nem adódik, minden gyerek eljön a Lukács kúriára, amit Ernő bácsi családi inkubátornak hív. Jelenleg a „szűkebb” család gyermekekkel, unokákkal együtt hatvanhárom személy.

– Ünnepek előtt mindig veszek egy hatalmas ezüstfenyőt, amit ide a nappaliba állítok be, az alá kerülnek az ajándékok. A feleségem már jóval karácsony előtt nekifog a bevásárlásnak, hiszen hatvanhárom embernek nem lehet csak úgy ripsz-ropsz bevásárolni – mondja Ernő bácsi.

– Pár héttel az ünnep előtt fogok egy ívpapírt, amire felírom a hatvanhárom nevet – meséli Juci néni. Ha valamelyik unoka, vagy gyerek utal arra, hogy mit szeretne, vagy mire lenne szüksége, azonnal felírom, és az első adandó alkalommal meg is veszem. A megvásárolt ajándékokat egy szobában elzárjuk, hogy a kíváncsiskodó unokák nehogy meglessék időnap előtt. Szenteste a fa köré gyűlünk, elénekeljük együtt a Mennyből az angyalt, s utána kerül sor az ajándékosztásra. Mindenki rendre megkapja a dobozt, amin a neve szerepel.

Az ünnepi ebédet Juci néni főzi meg egyedül. Ő panírozza be a száz darab rántott húst, készíti el a salátát, süti a búbos szeleteket, és az ilyenkor elmaradhatatlan mákos kalácsot. A süteményből ráadásul mindig annyit készít, hogy az unokák hazavihessenek ünnep után is egy-két szeletet.

A saját gyerekeik nevelése mellett mindig ügyeltek arra, hogy másoknak is adjanak, különösen ilyenkor karácsonykor. A kinőtt ruhákat, cipőket mindig eljuttatták a rászorulóknak, s a Gyermekétkeztetés Alapítványt rendszeresen támogatják. Karácsony után a megmaradt édességet, szaloncukrot (amiből néha harminc kilót is tesznek a hatalmas fára) eljuttatják a környéken élő szegény gyerekeknek.

Ernő bá ars poétikája

A mozgalmas életet megélt családfőt arról is faggattuk, hogy milyen tanácsa lenne a pályakezdő fiatalok számára, akik újonnan alapítottak családot, most kezdik a nagybetűs életet. Ernő bácsi szerint a mai fiatalok hamar lemondanak az álmaikról, nem képesek erőfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy megvalósítsák terveiket, hamar feladják a harcot. Amit az ember kitervelt, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodjon, és ne adja fel soha. Amit megragadott, azt soha ne eressze el. Arra a kérdésre, hogy mi az ars poétikája, frappánsan így válaszolt:

– Egy biztos: hogy hóttig megélünk. Nem kell állandóan aggódni, hogy mi lesz, meg hogy lesz. Egyszer mindenki megtér úgymond az örök vadászmezőkre, addig meg bizakodni kell, s persze keményen dolgozni, hogy mindene meglegyen az embernek. Sokszor mondom a gyerekeimnek, ha látom, hogy nehezen megy nekik a munka: „Nem baj, fiam, ha nincs kedved, akkor csináld a munkát kedvetlenül!”

– Melyik volt a legnehezebb pillanat az életében?

– Jó pár évvel ezelőtt a feleségem elutazott tíz napra Amerikába. Amikor néztem a felszálló gépet, akkor azt gondoltam magamban: „na, ez az asszony se jön többet vissza hozzám”. Nagyon nehezen teltek a napok, amíg nem volt itthon, ráadásul akkor még mobiltelefon se volt, s nem tudtunk távolléte alatt beszélni sem.

Szürke marha a tányéron

A hosszas beszélgetést Juci néni szakította félbe jelezve, hogy elkészült az ebéd. A fő fogás szürke marha pörkölt, ami nagy meglepetés volt, hisz én eleddig még élőben se nagyon láttam ilyen jószágot, nemhogy a tányéromon. Kihozta a jószág koponyáját is, ami szintén nem mindennapi látvány. Jóízűen megebédeltünk, kegyelettel emlékezve a szegény párára, aki a mi bendőnkben végezte hányattatott életét, majd kíváncsiak voltunk a gazdaságra is. Ernő bátyánk végigvezetett a hatalmas istállón, mely tele volt lovakkal, tehenekkel, szürke marhákkal. A bocik békés egykedvűséggel bámultak, a legtöbb csendesen kérődző, igen jámbor fajta volt. A gazda figyelmeztetett, hogy a szürke marhával ne nagyon barátkozzunk, mert az olyan, mint a bivaly, amolyan félvad teremtés.

Lassan a gépkocsik felé vettük az irányt. Megköszöntük a pompás vendéglátást, s elindultunk. A hazafelé vezető úton (hogy el ne felejtsük), vidáman idézgettük egymásnak a hallott bölcsességeket, mint azt, hogy „hóttig megélünk”, vagy „ha nincs kedved a munkához, akkor csináld kedvetlenül”.