label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


„Rá voltam kényszerítve Kenyában, hogy beilleszkedjek”

Halmen Balázs elsőként jelentkezett önkéntesnek hosszú távra Rusinga szigetére
Létrehozva: 2010. november 13. 02:36

FERENCZ ZSOLT

HALMENOVICS.BLOGSPOT.COM–Focipálya- és csapatavató ünnepség a Viktória-tó Rusinga szigetén
HALMENOVICS.BLOGSPOT.COM–Focipálya- és csapatavató ünnepség a Viktória-tó Rusinga szigetén
Fiatal és nyughatatlan, a szó legpozitívabb értelmében. A marosvásárhelyi születésű Halmen Balázs már középiskolás korában szeretett volna Afrikába utazni. Érettségi után Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Tanszékén folytatta tanulmányait. Álma, hogy a világ más régióit felfedezze, s közben az emberek segítségére legyen, időközben az önmaga határainak tágításával is kiegészült. Egyetemistaként beiratkozott az egyik angliai önkéntesképző iskola tízhónapos képzésére, de a résztvevők többségéhez hasonlóan négy hónap után Balázs is csalódottan tért haza. S bár a körülmények úgy hozták, hogy első próbálkozása nem járt szerencsével, nem adta fel: ennek eredményeként februártól négy hónapot töltött el önkéntesként Kenyában, az afrikai Viktória-tó Rusinga szigetén, szegény és nagyon szegény, árva és félárva gyermekek között. Munkája az egész faluközösség fejlesztésére kiterjedt. [Szóljon hozzá!]


– Miért éppen Afrika, és azon belül Kenya?

– Amikor Angliából hazaérkeztem, elhatároztam, hogy magánúton próbálkozom: az interneten keresgéltem azokat a nonprofit szervezeteket, amelyek önkénteseket várnak a világ különböző pontjain végzett tevékenységükhöz. Több szervezethez elküldtem az önéletrajzomat, s végül Kenyából válaszoltak, ráadásul éppen egy olyan szervezettől, amelynek az ismertetőjéből nem sok minden derült ki a munkájukról. Volt egy telefonszám, amit felhívtam, de szinte semmit nem értettem az illető afrikai-angol akcentusából. Két alkalommal is levelet váltottunk, s megtudtam, hogy egy iskolában kellene dolgoznom, ahol árva, félárva és szegény családból származó gyermekek tanulnak. Ekkor, már-már forrófejűen döntöttem úgy, hogy jelentkezem. Hat hónap alatt kerestem itthon annyi pénzt, hogy az utazási költségeket ki tudjam fizetni, s elintézzem az oltásokat, a biztosításokat és a vízumot. A szüleim számára furcsa volt, amikor egyik napról a másikra bejelentettem, hogy mire készülök, mert nem igazán értették az egészet. Ennek ellenére támogattak, valószínűleg látták, hogy nagyon szeretnék Kenyába menni.

– Bizonyára az utazás is rengeteg izgalmat tartogatott...

– Nagyon izgultam, hiszen nem is tudtam egészen pontosan, hogy hová megyek. Elsőként Londonba repültem, majd onnan Nairobiba, ahol két napot töltöttem a vízum miatt, ezután busszal és komppal érkeztem meg célállomásomhoz, Rusinga szigetére. Találkoztam a szervezet főnökével, Samuel Okomóval, akivel korábban leveleztem. Szemtől szemben már sokkal jobban értettem a szavait, s nagyon megtetszett, amit a kis falusi közösség fejlődéséért tesz. Egyébként fizikát, biológiát és kémiát tanít elemi és középiskolában, s bár nincs jövedelme, kemény munkával tartja el két feleségét és hat gyermekét. Megtudtam, hogy a Samuel által létrehozott szervezet semmiféle külföldi támogatásban nem részesül, s hogy én vagyok az első önkéntesük, aki hosszútávra szándékszik maradni. Bár korábban már jártak néhányan a szigeten, ők csak néhány napig tartózkodtak ott.

– Mit jelentett számodra, hogy te vagy az első „hivatalos” önkéntesük?

– Őszintén szólva megijedtem, s hirtelen arra gondoltam, hogy no, most aztán óriási felelősség zúdul rám. Az első két hét nagyon nehéz volt: a falubeliek sem tudták, hogy miként viszonyuljanak egy önkénteshez, s főleg akkor, ha az illető fehér, én pedig azzal nem voltam tisztában, hogy tulajdonképpen mit kell tennem. Leültünk beszélgetni a főnökkel, s abban maradtunk, hogy elkezdek tanítani. Matematika-, angol-, kézimunka- és tornatanáruk is lettem egyszeriben az első- és második osztályosoknak, s bár a gyerekek nagyon aranyosak voltak, rengeteget viccelődtünk, rá kellett jönnöm, hogy nem éppen nekem való az oktatás. Zsúfolt volt a program, hiszen párhuzamosan zajlottak a tanórák ugyanabban az osztályteremben. A kézimunka és a tornaóra mellett maradtam végül, a focicsapat megalapítása után pedig edzővé léptem elő.

– Miként éreztették a szigetlakók, hogy más vagy, mint ők?

– Az első hónapban nagyon viccesnek találtam, hogy muzungu, muzungu (fehér ember) felkiáltással mutogatnak utánam az utcán, egy idő után viszont nagyon idegesített. Hihetetlenül pénzorientáltak: leszólítottak az utcán, s barátságosan kezdtek velem beszélgetni, miközben azt is a tudtomra adták, hogy nekik támogatásra van szükségük.

– Összeegyeztethető az ottani emberek „egyszerűségével” ez a fajta viselkedés?

– Nem is annyira egyszerűek, mint ahogyan azt sok esetben gondoljuk, ez valamilyen szinten inkább sztereotípia velük szemben. Több önkéntestől hallottam, aki volt már Afrikában, hogy törzsi közösségben, nagyon szerény körülmények között éltek, s bár szegények voltak, problémákkal és betegségekkel tele, de mégis boldogan viselték sorsukat. Rusingán, ahol én voltam, nem éppen így volt. A szegénység, a problémák és a betegségek mellett az emberek boldogtalanok is voltak. A törzsi hagyományoktól eltérően rendes ruhákban jártak és házakban laktak, s majdnem minden sarkon a pénzről beszéltek. Egyszer, amikor busszal akartam közlekedni, elkezdett rángatni a taxis, mondván: fehér embernek van pénze, taxival kell utaznia. Nem tehettem mást, elmagyaráztam neki, hogy egyetemista vagyok, s nem úgy van az, ahogyan ő gondolja: nincs pénzem.

– Fehér emberből viszont egy idő után a közösség egyik tagja lettél.

– A főnök egy velem egykorú fiút rendelt mellém, hogy a segítségemre legyen. Eleinte furcsa volt, hogy mindenhová együtt mentünk, s közben hallgattunk, idővel azonban jó barátság alakult ki közöttünk. Amikor pedig a fociedzések beindultak, egyre több fiatallal ismerkedtem meg. Egyedül voltam, így rá voltam kényszerítve, hogy beilleszkedjek.

Nem szerettem, ha úgy néztek rám, mint idegenre, ezért megpróbáltam hozzájuk hasonlóan viselkedni: lehet, hogy felelőtlenség és meggondolatlanság volt, de például nem ittam palackozott vizet, s fürödtem is a közeli tóban. Ennek tudható be akár az is, hogy megbetegedtem tífuszban.

Emlékszem, amikor az elején hozzáfogtam egyedül gödröt ásni, körbeálltak, s csak néztek és röhögtek. Azt hitték, hogy a fehér ember képtelen fizikai munkát végezni, egész nap csak olvas. Majd a focipálya rendezésekor is mosolyogtak, mondogatták, hogy nem érdemes fehér embernek segíteni, ha amúgy sem fizet. Idegesítő volt. Miután pedig hálókat szereltünk a kapukra, ők is beszálltak a játékba, s ekkor már megértették, hogy volt értelme a munkánknak. Szép lassan segíteni kezdtek, s amikor a focicsapat avató ünnepségére egy másik falu iskoláját is meghívtuk, mindenki hozzájárult valamivel a rendezvény megszervezéséhez.

– A világháló révén a családod és a barátaid, sőt a szélesebb közönség is értesülhetett mindarról, ami történt veled Kenyában. Mikor döntöttél úgy, hogy blogot (halmenovics.blogspot.com) indítasz?

Eleinte levélben számoltam be a szüleimnek az ottani helyzetről. Tetszett nekik mindaz, amiről írtam, s ezeket a leveleket még jónéhány embernek eljuttatták. Ők is elolvasták, s azt javasolták, hogy kezdjek el blogot írni. Gyülekezetekben és különböző közösségekben olvasták fel aztán a bejegyzéseimet, s elkezdtek pénzt gyűjteni a kenyaiak megsegítésére. A blog révén online pénzgyűjtésbe fogtunk. Elcsodálkoztam, hogy mi mindent meg lehet valósítani havonta néhány 50–100 euróból, el egészen addig, hogy három hónap alatt 3500 euró gyűlt össze. A Samuellel folytatott beszélgetés nyomán, a helyiek részvételével önkéntesek számára építettünk házat a befolyt összegből. Emellett számos egyéb projektbe fogtunk: iskolai felszereléseket (tankönyvek, meséskönyvek stb.) vásároltunk a gyerekeknek, víztankot szereltünk be az esővíz összegyűjtésére. Ezáltal megoldódott az öntözés és a főzés kérdése, hiszen nem kellett mindig a tóig menni vízért. Emellett gyümölcsfákat és különböző helyi zöldségeket ültettünk az iskola kertjébe, hogy a gyerekek étrendjét változatosabbá tegyük, s focipályát építettünk, labdákat vásároltunk az összegyűlt pénzből.

– Meg tudnád fogalmazni, hogy mi az ő álmuk?

– Valamennyien azt szeretnék, hogy gazdagok legyenek: egyetemre mennének, hogy tanuljanak. Utaznának: sokukat vonzza Európa és Amerika. El is kérték az email címemet, hogy majd tartsuk a kapcsolatot, írnak levelet, egyszóval reménykednek az európai kapcsolatokban. A probléma csak az, hogy bár álmaik és terveik vannak, hamar feladják azokat, és a szerencsejáték, a drogok és az alkohol rabjaivá válnak. Kevesen hajlandók félretenni azt a kis pénzt, hogy idővel elérjenek bármit is.

– Saját magad megismerése szempontjából is fontos volt ez a négy hónap. Mi mindenben segített?

– Sikerélmény volt számomra: korábban nem volt olyan, hogy ha egyedül elmegyek valahová, ilyen jellegű megvalósításokkal a tarsolyomban térjek haza. Sok esetben megtörtént viszont ottlétem során, hogy csak leültem egy sarokba, és azt mondtam: inkább hagyom az egészet, s jövök haza. Viszont mindig új erőre kaptam, s ebben számottevő szerepük volt az itthoniaknak is, akik nagyon sokat segítettek.

– Említetted, az afrikaiak számára furcsa volt, hogy egy fehér ember megy önkéntesnek hozzájuk. Mit gondolsz, miként vélekednek az önkéntes munkáról az itthoni fiatalok?

– Véleményem szerint több emberben ott él a vágy, hogy menjen, és akár önkéntesként megismerje a világot, önzetlenül segítsen másokon, csak ezt nagyon kevesen valósítják meg a gyakorlatban. Amikor jövőre visszamegyek, több embert viszek magammal a barátaim, ismerőseim közül. Háromhetes munkatáborba megyünk, amelynek az elsődleges célja egy új iskolaépület felépítése, de emellett más terveink is vannak: képzéseket szervezni az iskola tanárainak, befejezni az önkéntes-házat, egy profi futballpálya kialakítása a helyi focicsapatok számára, valamint egy nagyobb farm létesítése, amely amellett, hogy profitot termelne a szervezetnek, állást is biztosítana a helybelieknek. Addig is megpróbálok minél több támogatót szerezni. Az elkövetkező években folyamatosan támogatni szeretnénk ezt a szervezetet, majd idővel az egész falusi közösséget.

– Amióta Kenyába mentél, az itthoni sajtó is teret szentel a munkádnak, legutóbb, csütörtökön este például az EMKE–Györkös Mányi Albert Emlékházban voltál az Agnus Rádió kihelyezett műsorának vendége. Hogyan éled meg a népszerűséget?

– Nagyon nehezen. Szívesen mesélek mindarról, ami ott történt, s erre szükség is van a megvalósítások szempontjából. Ennek ellenére nem nagyon szeretem a közszereplést.






Új hozzászólás

Kommentek küldése csak bejelentkezett felhasználók által lehetséges.

További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap