Miközben vonatra várok, mindig örömmel olvasom a helység három nyelven kiírt nevét: Aiud, Nagyenyed, Strasbourg am Mieresch. És ez így van jól! De a látvány, amely elém tárul, elborzaszt. A város kapuja, ahol belép az Enyedre érkező vagy kimegy az innen induló, rettenetesen elhanyagolt: a bejárat mellett egy elhagyott kereskedelmi bódé árválkodik, körülötte mindenütt gyom és szemét. A tér burkolata elhanyagolt, szemetes. A nemrég felújított, központi fűtéssel ellátott váróterem fala obszcén feliratoktól tarkállik, nem illik bele e képbe a modern kávéautomata. A váróterem ablaka betörve, szemétládák híján itt dobálják be a szemetet a kint várakozók; ajtaja dróttal átkötve, lakattal bezárva. A hajdani sétány mentén vállig érő gyom, elhanyagolt, virágtalan „park”, amelynek bejárata fölött nem is olyan régen szép lilaakác-koszorú gyönyörködtette hatalmas fürtjeivel a vonatra várakozókat. Halomra dobált száraz ágak, gondozatlan élősövény, felgyújtott, elszenesedett bokrok: a patak közelében lévő egykori szép vasúti épület, amelynek parkját mindig megcsodáltam, most senki tanyája. Hol van a hatalmas gesztenyefa, amely a város szimbóluma is lehetett volna? Az arra járót szétdúlt padok maradványai akadályozzák útjában, amelyeknek egykori faburkolata rég tűzre került. Az állomás közelében lévő vasúti kertészet, amely valamikor virággal és díszcserjével látta el a Kolozs Megyei Vasútigazgatóság állomásait (és főnökeit), nincs többé... Hadd ne soroljam tovább a kiábrándító látványt. Valamelyes megnyugvást a sínek mellett békésen legelésző tehenek nyújtanak.

Sajnos, a város egykori büszkesége ma már nem méltó nevéhez: Aiud, Nagyenyed, Strasbourg am Mieresch. Ki a felelős azért, hogy ide jutottunk? Vajon a vonattal városunkon átutazóknak mi lehet a véleménye az egykor „világ közepé”-nek” tartott kultúrváros mai lakóiról és állomásának alkalmazottairól?!