A „nagy opera’’ végső akkordjai elhalkultak, várjuk a főhőst, hogy kijöjjön a színpadra a függöny elé meghajolni, de ezúttal nem így történik. A szűnni nem akaró tapsra Szilágyi Ferenc énekművész már csak emlékeinkben jelenik meg. Nem ért váratlanul a hír, hiszen már március közepétől rohamosan romlott egészségi állapota, az öregséggel járó betegséget és az idő múlásának fogaskerekét ő sem tudta legyőzni. Tíz nappal ezelőtt, amikor személyesen meglátogattam, nagyon le volt gyengülve, megtört arckifejezéssel mindennel egyetértett. Amikor gyógyulást kívántam neki, nagyon realista lévén, erőtlenül csak intett egyet a kezével, amiből azt lehetett kiérezni: majd a túlvilágon.
Idén októberben töltötte volna be 85. életévét a kolozsvári nyugdíjas operaénekes, aki több mint 25 éven át volt a Kolozsvári Magyar Opera vezető tenoristája, 1992-től pedig az intézmény örökös tagja. A nagy veszteséget már korábban megtapasztaltuk, amikor kedvenc énekesünk 80 évesen végleg elhagyta a színpadot és már csak a rádióban hallhattuk a hangját. Viszont köztünk volt.
Amikor Szilágyi Ferencre emlékezünk, mindenkinek más és más emlékek elevenednek meg: az idős generációból alig van olyan kolozsvári, erdélyi magyar, vagy akár más nemzetiségű operakedvelő, aki ne hallotta volna a nagy mestert Bánkot, Cavaradossit, Don Josét, Hermannt, Otellót, Radamest, Turridut énekelni, és még sorolhatnám a szerepeit, amíg elérem a harmincat.
Nem feledhetjük megemlíteni azt sem, hogy külföldön is számos fellépése volt Budapesttől kezdve Odessa, Szkopjé, Tashkent városokig, de még Németországban is vendégszerepelt.
Nagyon sok elismerést kapott élete folyamán. A sok tapson kívül, amit nehéz lett volna lemérni percekben, intenzitásban, lelkesedésben, örömben és meghatódottságban, különböző díjakban, kitüntetésekben is részesült.
Amikor Szilágyi Ferenc operaénekes, tenorista előtt hajtunk fejet, nem juthatnak más dallamok és gondolatok eszünkbe, mint a művész egyik hőn szeretett zeneszerzője, Giuseppe Verdi által komponált Requiem, amit a mester nagyon sajnált, hogy soha nem énekelhetett el. „Ingemisco tamquam reus... Supplicanti parce, Deus...” (Reszket szívem, sóhajtozván... Légy kegyelmes, Uram, hozzám...; Sík Sándor fordítása)
Emléke legyen áldott, az itt maradottaknak pedig legyen bátorítás, vigasz, remény.
