A Farkas utcai templom történetének részletkérdéseivel többször is foglalkozott. A Farkas utcai ref. templom egykori tornyai (Pásztortűz, 1924), A kolozsvári Farkas utcai református templom vázlatos története (Erdélyi Magyar Református Naptár 1926), A kolozsvári Farkas utcai ref. templom Lorántffy Zsuzsánna-féle terítője és a pókafalvi takaró. (Pásztortűz, 1926). A templommal és a kollégiummal kapcsolatos kiadatlan kéziratai is a szakirodalom részévé válhattak: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. (Művelődés, Kolozsvár, 2004).
Szülővárosa kialakulásával, településfejlődésével kapcsolatos kutatásainak összegzéseként összeállította a Kolozsvár történeti helyrajza (Művelődés, Kolozsvár, 2004) című tanulmánykötetét, amely a Házsongárdi temető sírkövei után a második legjelentősebb munkája. A tőle megszokott oknyomozó alaposságával tárja fel és mutatja be a középkori Kolozsvár történetét, fertályainak, utcáinak, jeles épületeinek, köztemetőjének múltját, a helyi polgárok természeti és épített környezetét, s meglepetésül, annak élővilágát.
Herepei János ex librise a családi címerrel (Köpeczi Sebestyén József rajza  |
A Farkas utca, mint vissza-visszatérő témaválasztás, magától értetődőnek nevezhető. A templom tövében, a régi papilakban látta meg a napvilágot, édesapja és nagyapja is az istenháza szolgálatában álló első lelkipásztorai voltak a város reformátusságának. Mint Kolozsvárt született, a várost szerető, jól ismerő és múltjából mind többet megismerni és megismertetni szándékozó kutató-ember, szakmai kihívásnak kellett hogy tekintse ezt a városképileg is meghatározó, történelemhordozó épületegyüttest. Azonban nem állhatott meg ezeknél az épületeknél. Nemcsak születése helyszínén – az öreg parókián, valamint kálvinistasága megvallása színterén – templomában és életre tarisznyáló tanárai között – kollégiumában érezhette otthon magát, hanem az egész, ökumenében békélt Farkas utcában, ahol a katolikus és a református fertály találkozásánál magasodott egykoron messzire csillogó színes, mázas-cserepeivel Thália erdélyi szentélye, Kolozsvár első teátruma, a régi Nemzeti Színház. Ennek a területnek, ennek a témakörnek a forrásanyagait, fontos ismeretanyagait – korán elhunyt bátyja érdeklődése, sajtóközleményei iránti kegyeletből – is fontosnak tartotta átörökíteni. Ezzel kapcsolatos kutatási eredményei láttak napvilágot
A kolozsvári színház és színészet történetéből (
Művelődés, Kolozsvár, 2005).
Kötetté formált kéziratainak hatodik darabjában is a református egyházközség valamint a városi levéltár anyagaiból, sokszor morzsányi anyagokból építgette most is forrásértékű, hézagpótló tanulmányait. Becses adati értékét megerősíti, hogy munkálkodása lezárulása óta sok oklevélnek, okmánynak, számadáskönyvnek – és még hosszan lehetne folytatni a sort – nyoma veszett. Például az erdélyi református papok és iskolamesterek 1741. évi homagialis eskükönyvét az 1970-es években a Kolozsvári Akadémiai Levéltár anyagában még használhatta Sebestyén Kálmán, az erdélyi református oktatással foglalkozó kutató, de az anyagnak az Állami Levéltárba való áthelyezése után nem akadtak a nyomára, eltűnt, szerencsés esetben lappang. A Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak (Művelődés, Kolozsvár, 2008) című kötetében Kolozsvár városának 1838. évi homagialis eskükönyvét dolgozta fel. A szerző közlése szerint az eskükönyvet Kolozsvár város levéltárában használta. Nem tudni, hogy napjainkban rendelkezésre áll-e az 1838. évi forrásanyag, amely mindenféleképpen figyelmet érdemel helytörténeti, társadalmi, továbbá pecsét- és címertani kutatások szempontjából.
Herepei János kéziratainak közreadásával nemcsak a szerző munkálkodásának becses szellemi gyümölcsei menekültek meg a talán az enyészetnél is rosszabb feledéstől és váltak közkinccsé, egyúttal – ars poétikája szellemében – hozzájárulhattak az erdélyi magyar művelődéstörténet kincsesházának gyarapodásához. Remélhetőleg ahhoz is hozzá fognak járulni, hogy a hányatott sorsú, életében nem az őt illető megbecsülésben részesült tudós kutató legalább utólag megtalálhassa és megkaphassa azt a méltó helyet, amely az egyetemes magyar tudományban szakmai érdemeiért megilleti.
A Herepei-sírhely a kolozsvári Házsongárdi temetőben  |
Herepei János életének és munkásságának részletes bemutatása nem történhetett volna meg most elhunyt leánya önfeláldozó segítőkészsége nélkül. 1944 utáni kényszerű magyarországi létük alatt a fiatal Herepei Juditra hárult idősödő és az átélt eseményekbe belebetegedett szüleinek ápolása, s a háromtagú család anyagi szükségleteinek előteremtése. A korszak politikai és társadalmi viszonyai között az erdélyi menekültek és az „osztályidegen”-eknek számító értelmiségiek nem sok jóra számíthattak. Az állás nélkül maradt, és a szülők csekélyke nyugdíjából tengődő család az őszi betakarítás után a földeken maradt terményekkel és az erdő nyújtotta lehetőségekkel egészítette ki élelmét. Önálló lakás hiányában évekig hányódtak a Dunántúlon, Szegedre való betelepülésükig tizennégyszer költözködtek egyik faluból a másikba. Pedig Herepei Judit igazán nem ilyen életre készült.
Szülővárosa Református Leányfőgimnáziumában tanult, ahol egyik legkedvesebb tanára a Pásztortűz folyóirat későbbi szerkesztője, Császár Károly volt. Barátnői közé Hadházy Éva, Selényi Katalin, Kabdebó Edit mellett elsősorban rokona, Imre Lajos református teológiai professzor leánya, Imre Magda tartozott. Sokat járt a Kolozsvár környéki kirándulóhelyekre édesapjával és turistatársaival, leggyakrabban Manó bácsival és Tilával, azaz Brüll Emánuellel és Szabó T. Attilával. A képzőművészet vonzotta, az egyik legszorgalmasabb látogatója volt az unitárius kollégium nagy rajztermének, ahol Szopos Sándor és Tóth István működtette közös festőiskoláját. 1938-ban, édesapja sepsiszentgyörgyi múzeumigazgatói kinevezése után a család is a háromszéki városba költözött. Herepei Judit a Demeter Béla igazgatta Református Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, osztályfőnöke Konsza Samu volt. Jó szakmai hírnevű tanárai közé tartozott még Gödri Ferenc, Debreczy Sándor, valamint a későbbi múzeumigazgató – akkori titulusával – vitéz primor Székely Zoltán és a leendő magyarországi zeneszerző, a 60-as évek könnyűzenéjének meghatározó alakja, Bágya András. Egykori osztálytársai közül sokaknak ismerős lehet Faragó József, a majdani néprajzprofesszor neve is. Herepei Judit nemcsak a világháború miatt nem gondolt továbbtanulásra, időközben menyasszony lett. A második bécsi döntés után bevonult magyar katonatisztek fellendítették a kisvárosnak számító Sepsiszentgyörgy társadalmi életét. Az egyik bál követte a másikat, ahol a fiatalok ismeretséget köthettek. Herepei Judit vőlegénye lett Mennyey Miklós, a 23. határvadász-zászlóalj főhadnagya, aki bulcsi Janky Kocsárd honvéd főparancsnok, lovassági tábornok unokaöccse volt. A jegyespár sokáig nem hallott hírt egymásról. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagának kijelölt állomáshelyére, a Lengyel községi Apponyi-kastélyba érkezett 1944 őszén a gyászjelentés, hogy az ifjú főhadnagy 25 éves korában a „Székelyföldért folyt harcokban” elesett, és „ideiglenesen a marosvásárhelyi honvédtemetőben hantolták el”.
Az elkövetkező esztendők nehézségeket, megpróbáltatásokat szültek, majd szürke, eseménytelen éveket pergettek az idő rostáján. Herepei Juditnak egyetlen feladata maradt, szülei gyámolítása, majd édesapja 1970-ben bekövetkezett halála után szellemi hagyatékának őrzése, emlékének ápolása, s egy jobban odafigyelő és elismerő kor eljövetelében való reménykedése. Saját szavai szerint – „a tudós macskájaként” – mindig nagy tisztelettel és szeretettel beszélt Édesapjáról, akinek nem adatott meg szülővárosa temetőjében, esperes édesapja és korán elhalt testvérei melletti nyugvás lehetősége. 1944 után egyetlen alkalommal látogathatott haza Kolozsvárra, az 1960-as évek közepén. Imre Magda felvevőgépének lencséje megörökítette azt a pillanatot, ahogyan a Farkas utcai templom bejárata előtt álló Herepei János – leányától, Imre Lajostól és László Dezsőtől körülvéve – egykori szülőhelyére, a régi parókia épületére néz. Tekintetében visszatükröződtek a régen tovatűnt évtizedek emlékképei, s ki tudja, mit láthatott, vetíthetett vissza belső szemeivel.
Már Herepei János halálakor – képletesen vagy valóságosan – befelé lehetett volna fordítani a magyarherepei Herepei család címerét. Most, Herepei Judit halálával végleg lezárult egy több évszázados múltra visszatekintő erdélyi református család élettörténete. Utóélete azonban reményeink szerint folytatódik, a jelenleg a sepsiszentgyörgyi múzeumban lévő, Köpeczi Sebestyén József festette családi címernek a Farkas utcai templomban való elhelyezésével, és Herepei Juditnak az egész család képletes visszatérését jelentő Házsongárdi temetőbeli eltemetésével. A legjobban úgy őrizhetjük meg emléküket, ha az egész családnak megadjuk azt a megillető tiszteletet, amelyet több évszázados munkálkodásukkal Erdély földjén és főleg Kolozsváron kivívtak maguknak.
