label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Muvelodes

« Vissza a főoldalra


A döbbenet mögötti szépség

Kákonyi Csilla kiállítása a Barabás Miklós Galériában
Létrehozva: 2010. május 11. 01:55

NÉMETH JÚLIA

FOTÓ: BÁLINT ZSIGMOND–Önarckép társasággal
FOTÓ: BÁLINT ZSIGMOND–Önarckép társasággal
A 20. század stílusviharait széles ívben elkerülve Kákonyi Csilla járta a maga útját.


A kezdetektől napjainkig. Tehette, hiszen erős egyénisége, határozott művészi elképzelései megóvták a zsákutcáktól, tartalmatlan eltévelyedésektől. Vagy ahogyan Banner Zoltán fogalmaz: „Pályája során soha, egyetlen pillanatra sem húzta fel magára a kortárs művészet kékharisnyáját, mert kezdettől kezdve biztos lábakon állt a saját szellemi birodalmában.” Ez a saját szellemi birodalom pedig olyan szilárd alapokra épült, mint a családi útravaló, az ötvösművész édesapától örökölt művészhajlam, a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában jeles tanároktól (Bordi András, Barabás István, Nagy Pál) szerzett alapismeretek, és a kolozsvári főiskolai évek. Bár amint az az Erdélyi Művészet 35. számában megjelent, Veres Péternek adott interjújából kiderül: osztályvezető tanárával, Ciupe Auréllal soha sem sikerült olyan emberi kapcsolatot, serkentőleg ható diák-tanár viszonyt kialakítania, mint középiskolai művésztanáraival. A kolozsvári évek azonban még sem múltak el nyomtalanul, hiszen mélységesen humanista, emberközpontú, következetesen figuratív művészete olyan mesterek közelségében cizellálódott, mint Miklóssy Gábor, Abodi Nagy Béla, Fülöp Antal Andor, Kós András, Feszt László, és ért el arra a szintre, amit jómagam Kákonyi-stílusnak neveznék. Amely egyedi, sajátos és utánozhatatlan. Éppen azért, mert szilárd alapokon, tökéletes mesterségbeli tudáson, korlátlan művészi képzelőerőn, kitűnő emberismereten, s persze Istentől megáldott tehetségen alapszik.

Új Golgota
Kákonyi Csilla az az újító, aki nem elvetni akarja az elődök tapasztalatát, hanem azokat beépítve műveibe sikerül létrehoznia valami sajátosat, valami mást, merőben újat, egyedit. És ez sokkal nehezebb, mint egyszerűen félredobni mindent, és nemritkán festészet-idegen elemekkel kérkedve, alapismeretek hiányában törni domináns pozíciókra.

Napjainkban a figuratív művészet erőteljes térhódításának korszakát éljük, amikor a néhány évvel ezelőtt még megmosolygott, de nemritkán egyenesen pejoratív értelemben használatos szépség fogalma ismét kezd polgárjogot kapni. Kákonyi Csillát mindez azonban vajmi kevéssé érinti. Ő mindvégig mert és tudott a szépség jegyében alkotni. Akkor is, amikor reneszánszkori madonnákat álmodott újra és akkor is amikor Hieronymus Bosch-szerű rettenet ült ki képeire. Mert a szörnyűség is lehet szép, ha kivitelezése művészileg tökéletes – ahogyan azt a Hamvas Béla filozófiáján és esztétikáján nevelkedett Weöres Sándor oly találóan éppen Bosch-sal kapcsolatban jegyezte meg. Márpedig a Kákonyi-stílusban készült képekben nehéz lenne kivetnivalót találni.

A művészt még ha akarnánk se tudnánk dobozolni. Mert se nem szürrealista, se nem expresszionista, se nem hiperrealista, de egy kicsit mégis mindegyik, az impresszionizmus sem múlt el felette nyomtalanul, romantikus, de ugyanakkor a reneszánsz klasszicizmus híve is, egyszóval ő Kákonyi Csilla, a stílusteremtő. Aki önmagából és a környező valóságból táplálkozik. A két összetevő nem mindig fedi egymást, s gyakorta éppen az ebből származó feszültség eredményeképpen születik meg a műalkotás: a spontaneitás látszatát keltő, nemritkán többalakos, olykor egyenesen tumultusos kompozíció, amelynek sajátos rendje a látszólagos, de valójában szándékos és gondosan megtervezett „rendetlenségből”, a nem konvencionális képkivágásokból, a képmező sajátos felosztásából ered. Pontosan megszerkesztett kompozícióin precízen kimunkált minden apró részlet, a sajátos idő-, tér- és valóságsíkokba helyezett természeti elem, vagy emberanyag. Olykor ez utóbbi csupán kiegészítőül szolgál a központi mondanivalóhoz, de még ez esetben is, a legapróbb portréig minden szereplő tökéletesen kidolgozott, rendkívül kifejező, valósággal sorsképszerű. Mert a művész az arcvonásokon túl a lelkekbe is belelát, s olyannak mutatja szereplőit, amilyenek azok belülről.

Finálé
S hogy miről szólnak Kákonyi Csilla képei? Talán ez az, ami elmondhatatlan. Hiszen beszédesnek tűnő kompozíciói a festészet nyelvén szólalnak meg. A szemünket és a lelkünket célozzák meg, érzéseket és megérzéseket sugallnak, és ettől igazán jók. Teszik pedig mindezt hol sajátos empátiával, megejtő gyöngédséggel, hol kíméletlenül nyers szókimondással, hol gunyorosan, a groteszk irányába mutatva.

Örök emberi tulajdonságok, az élet alapvető drámai helyzetei kelnek életre vásznain: a biblikus, mitologikus utalásokkal nyomatékosított jelen. A 20., 21. századi zűrzavaros, feszültségekkel teli valóság, a sötét félelmekkel teletűzdelt, olykor egyenesen a rettenet hálójában vergődő lét, az az Emberi színjáték, amely a festő pszichéjén keresztül, értelmi és érzelmi szűrőjén át, művészi képzelőerejével kiegészítve nyer sajátos és összetéveszthetetlen formát. Az Új Golgota, a 21. századi Krisztusok alakváltozatai idézik a mindenkori megváltás nélkülözhetetlenségét.

A művész érzékeny szeizmográfként reagál korunk minden rezdülésére, különösképpen pedig az erdélyi lét sajátosságaira, amiben erőteljesen benne él. És éppen ez a sajátos sorsvállalás, ez a maximálisan felfokozott művészi elhivatottság, ez a mindennapi, józsefattilás 36 fokos lázban égés teszi oly ellenállhatatlanná munkáit. A realitásból építkező, s mégis álomszerű, az álmok rapszodikus kapcsolatrendszerét sejtető képei, a gyakorta hatalmas, végeláthatatlannak tűnő terekben megörökített, a nagy egészhez képest méreteikben jelentéktelennek tűnő ember, vagy éppenséggel a Tűnő időt sejtető famatuzsálem, s a kép alsó sarkában éppen csak hogy felsejlő emberi arctöredék egy sajátos viszonyrendszerre utal: a végtelen, az öröktől fogva létező természet és a hozzá idomuló, benne valósággal feloldódó ember kapcsolatára. Kitűnő példája ennek a virágmezőbe valósággal belevesző Fuvolás alakja. De tévedés lenne azt hinni, hogy a portrék, az arcra kiülő emberi lélek ábrázolásának oly avatott mestere, mint Kákonyi Csilla, a maga földi dimenzióiba helyezve, éppen az embernek ne tulajdonítana különleges jelentőséget. Elég lenne csupán Az eufória mulandósága című, festői-mélylélektani „tanulmányát” említenem. De ott a Finálé, a sajátos végkifejlet portréegyüttese. Minden összetevője külön-külön egy-egy világ, egy-egy jól meghatározott, belső motivációtól hiteles, szuggesztív egyéniség. Összességükben pedig maga a teljesség: világunk és a festő világának művészi konglomerátuma. Akárcsak az Önarckép társasággal.

A fehér ló balladája

S mi sem természetesebb, mint hogy a kitűnő kolorista a fény vonzásában alkosson. Nem csupán technikai, de szimbolikus értelemben is. A lenti ijedt, közömbös, fásult vagy éppenséggel kíváncsi, bizakodó tekintetektől övezett sötétségből kiterjesztett szárnyakkal, diadalmasan a magasba törő A fény madara, a maga realisztikus-misztikus formát öltő monumentalitásában mintha még az elméket is képes lenne megvilágosítani. Nem véletlen tehát az örök Fénykeresők időket és tereket átfogó, kitartó következetessége, a közeli és távoli síkok egybeolvadása, a mindent beborító aranysárga ragyogás.

Emberi színjáték

Kákonyi Csilla képein nem történéseket, hanem sajátos festői helyzetjelentéseket láthatunk: a művész egyéniségén átszűrt, képzelőerejével egyedivé varázsolt, a tünékeny múló lét és a jelen ütköztetéséből származó, életszerűen látványos művészi produkciót. Az ébrenlét olykor még kegyetlenül is szép álmait. Kívánjuk, hogy sohse fogyjon ki ezekből az álmokból.

A művész május 28-án ünnepli születésnapját, egy gyönyörű szép, kerek évfordulót. Örülünk, hogy erről itt, a Barabás Miklós Galériában emlékezhetünk meg, gondolom, elsőkként, és mindenkit megelőzve kívánhatunk nagyon boldog születésnapot és további sok-sok munkás évet a saját és valamennyiünk örömére. Isten éltesse sokáig!


Elhangzott 2010. május 5-én, a kiállítás megnyitóján. A tárlat május 25-ig tekinthető meg, hétfőn 11–13, szerdán és pénteken 16–18 óra között, a Barabás Miklós Galériában (Farkas u. 27. szám).







További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap