label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Opera

« Vissza a főoldalra


Brankovics György a Kolozsvári Magyar Operában

Létrehozva: 2010. március 17. 05:33

CSÁKÁNY CSILLA

SZABADI PÉTER FELVÉTELEI–Jelenet az előadásból
SZABADI PÉTER FELVÉTELEI–Jelenet az előadásból
Erkel Ferenc évfordulót ünnepelt március 11-én a Kolozsvári Magyar Opera. Az előadáson az operaház válogatott énekeseit, kórusát, zenekarát, balettkarát hallhattuk-láthattuk. Erkel Brankovics György (1874) című művét Selmeczi György átdolgozásában mutatta be a társulat.


A Kolozsvári Magyar Opera, egyedülálló módon, repertoárján tartja a teljes Erkel-életművet. Az intézmény bemutatta és sorozatosan felújította a Bánk bánt (1866, 1906, 1949, 1993), a Hunyadi Lászlót (1846, 1853, 1908, 1949, 1960, 1991), a Bátori Máriát (1846, 2000), a Névtelen hősöket (1891, 1998), az István királyt (1996), a Saroltát (2002) és a Dózsa Györgyöt (2004). Erkel Brankovics György című operáját az intézmény legutóbb Dehel Gábor rendezésében, Hary Béla karmester vezényletével mutatta be. A felújított előadás rendező-karmestere Selmeczi György.

A 19. századi Kelet-Európában az opera reprezentatív műfaja különös jelentőségre tesz szert a nemzeti identitáskérdés folyamatában. Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon a század második felében egymással párhuzamosan és megközelítőleg azonos társadalmi feltételek között olyan „nemzeti” színművek keletkeznek, amelyek önálló operahagyomány alapjait vetik meg. A magyar nemzeti zene atyja, Erkel Ferenc, kompozícióiban egyrészt nyugat-európai mintákat követ, másrészt a népies magyar dalköltészet és a verbunkos elemeit használja. Kései művészetében egy jellegzetesen magyar énekbeszéd megteremtésére törekszik. Erkel legtöbb operája, a magyar történelemből vette témáját. Mivel saját korában a gyűlölt Habsburgok kormányozták az országot, a magyar hazafiak, akikhez Erkel is tartozott, nagy súlyt fektettek a nemzeti identitás megteremtésére. Erkel úttörő munkát végzett e tekintetben.

A címszerepben Sándor Árpádot láthatta-hallhatta a közönség
A Brankovics György című opera a 15. század első felében zajló magyar és török katonai hatalom között ingadozó szerb hatalom képviselőjéről, a címszereplőről szól. Selmeczi György rendező elképzelése folytán a színpadi dimenzió átértékelődik: a 15. század helyett a hozzánk kronológiai szempontból „közelebbi” délszláv háború egyik színterén találja magát a néző. Egy szlovén, esetleg horvátországi vagy talán boszniai területen fekvő katonai kiképzőtáborban indulnak az események.

A főhősnek, Brankovics Györgynek, egyéni tragédiáját Sándor Árpád jelenítette meg. Hangja nagy vivőerővel, gazdagon, kiteljesedve zengte: „enyém a harc, melyet önmagammal meg kell vívnom”. Sándor Árpád nagy alakítást nyújt Brankovics szerepében. Az ő elképzelésében Brankovics pozitív hős, amikor a nép harcát vállalja, de negatívvá válik, végül tragikusan összeomlik, amikor és amiért ezt a harcot feladja, elárulja.

A cselekmény további két kiemelt szereplője Mara és Murat nagyvezér. Covacinschi Yolanda(Mara) bársonyos, szép hangszínének köszönhetően belépőt nyer a hallgatóság szívébe. Dinamikai megformálása átgondolt, minden dallami- és ritmikai utasításnak eleget tesz. Daróczi Tamás (Murát nagyvezír) jól alakítja a számító, csábító-típus figurát. Énekhangját a kolozsvári közönség szereti, noha a felső regiszterben olykor nem meggyőző. Cselebi agaként Szilágyi Jánost láthatjuk, ő a gonoszság megtestesítője. Hangja erőteljes, átható, de talán akkor lenne még inkább művészi, ha dinamikailag rugalmasabb, árnyaltabb lenne. Hunyadi László szerepében Naphegyi Bélát, Székely László szerepében Bancsov Károlyt, Lázár szerepében pedig Mányoki Lászlót hallhattuk.

Daróczi Tamás (Murát nagyvezír) és Sándor Árpád
Selmeczi György rendezői elképzelése(a rendező munkatársa: Gombár Annamária) kifejező megoldásokat talált a szereplők lelki vívódásainak megjelenítésére. Több esetben is egyetlen szereplővel a színpadon éri el a kívánt hatást: amikor az ingatag szerb despota először marad magára, mardosó kétségeinek tépelődő rabjaként, erőteljes a kontraszt az egyetlen élő, esendő ember, illetve a színpadi építmény élettelensége, sivársága és embertelensége között (díszlet: Venczel Attila). Akár filmes eljárásnak is beillik Mara arcának „befokuszálása”, sorsának „boldog-gyönyörű szomorúságát” már az első felvonásban sejteti a rendező egy fényszóró segítségével.

Érdekes élő-kollázsként ékelődik be a „kóló” nevet viselő népi táncjelenet, amelyben Erkel a népi erő ábrázolását keresi mind dallami, harmóniai, mind polifonikus eszközeiben. Kollázsnak nevezem ezt a részt, hiszen a rendező-karmester kérésére egy teljesen új hangszerelésben hallhatta a táncot a kolozsvári közönség: a magyarországi Vujicsics Együttes munkáját dicséri a részlet. Ezt a jelenetet egy siratókórus felvonulása előzi meg, amely során egy „szereplő” kiszakad a tömegből, a színtér közepén fájdalmas visítással a norvég festő, Edward MunchSikolyát „rajzolja” elénk – legalábbis ezt idézte fel a méltatóban. Ugyan buliba torkollik a sirató, mégis egyfajta tiltakozás lehet ez a fajta megnyilvánulás, hiszen ahogyan a festmény tulajdonképpen tiltakozás a 20. századi ember magányossága, kiszolgáltatottsága ellen, úgy itt is, egyfajta kifejezője a háború okozta borzadályoknak.

A zenei szövetben kifejeződő érzékletes találkozást a szerb és a török szövetségre lépés mozzanatában – Brankovics és Murát eskü-jelenete – a zenekar nagyszerűen adta elő. Az erkeli muzsikában színes hangszerelésben halljuk, miként találkozik a török és szerb motivika. A műsorfüzetben Selmeczi György azt írja: „minden háború végeredményben vallásháború”, az erkeli muzsikában itt találkoznak, úgymond „szövetségre” lépnek az iszlám és keresztény zenei idiómák.

A főhős két fiát, Istvánt és Gerőt Bardon Tony és Maneszes Márton alakította. Kiemelném azt a második felvonásbeli mozzanatot, mikor a megvakított fiukat Brankovics elé vezetik. Az opera talán legmeghatóbb jelenete az, amikor Gerő kétszeri „Atyám” megszólítása elhangzik (hegedűszóló: Barabás Sándor). A jelenet nagyon kifejező mind zeneileg, mind vizuálisan. Míg a főszereplők a belső felbomlásból, belső gyengeségből eredő tragédia hordozói, addig a kórus mindvégig a pozitív erő megtestesítője (karigazgató: Kulcsár Szabolcs). Megemlíteném még Starmüller Katalin jelmezeit, illetve Németi Sándor koreográfiáját is.

Ha summázni szeretném benyomásaimat a Kolozsvári Magyar Opera Brankovics-bemutató estjéről, számomra a legfontosabb felismerés az, hogy az Erkel-hagyaték misszió-szerű ápolása egyedivé teszi az intézmény profilját, bizonyítja hitvallását, és rámutat a Kolozsvári Magyar Opera tudatos felelősségvállalására.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap