Még mindig a büszkeség – és a mi szégyenünk – magyarázatául, futólag sorolva kiállításainak helyszíneit: Helsinki, Utrecht, Belgrád, Amszterdam, Toulouse, München, Dublin, Prága, Pozsony, Koppenhága, Riga, Párizs, Varsó; és e nem teljes város-névsorba természetesen beleértődik Budapest, sőt 1999-ből Bukarest is, a Román Paraszt Múzeuma. És ne feledkezzünk meg az Egyesült Államokról, Mexikóról. Mint ahogy számos kitüntetéséről, díjáról sem, így a Kossuth-díjról, a Pulitzer-emlékdíjról, a Prima primissima 2004-es Prima-díjáról, az érdemes művészi címről, sőt egy korai, 1976-os ENSZ-pályázat nagydíjáról.

No, de inkább örüljünk, hogy végre sikerült az egyeztetés a Művészeti Múzeummal, és most több mint négy évtized kiváló terméséből kaphatunk ízelítőt a hetvenen túl is fiatal Korniss Péter remélhetőleg újra normalizálódó szülővárosában. Korniss teljes életművének jelentős, ám mennyiségileg nyilván kis szeletét láthatjuk a Bánffy-palota termeiben, afféle újabb „leltárt” (utalva az 1967 és 1998 között készült Erdélyi képek reprezentatív albumára), amely alighanem a szülőföldjének elkötelezett fotóművész munkásságának legfontosabb, legjellemzőbb részére vet fényt. Azt gondolom, a Korniss-fotókat régóta ismerők esztétikai ítélete és magának az alkotó művésznek számos vallomása összecseng, amikor ezt a kiemelést engedjük meg magunknak. Persze, jó volna látni az ingázókról készített híres fotósorozatát, a távoli világokból hazahozott élmények képi megörökítését, az indián-út foglalatát vagy szépséges városképeit, valamint mutatót abból, amit a National Geographic és más világlapok olvasóinak mutatott be az évtizedek során. De hát korántsem megalkuvás, hogy ezúttal Erdélyé a főszerep, azon belül az erdélyi – magyar és román – falué. Leltár című albumában Korniss így indítja az emlékezést: „Minden akkor kezdődött, amikor visszatévedtem a múltba. 1967 őszén néprajzos, koreográfus barátom, Novák Ferenc vitt el egy erdélyi magyarlakta faluba, Székre. Szombat este érkeztünk – éppen a táncház idején.” És ettől kezdve a táncház, azon messze túl pedig Szék (vagy ahogy ők, a székiek mondják: Szík) lett a nagy szerelem, valóságos második család. Amit föltétlenül el kell mondani: nem csupán „egy eltűnő világ utolsó pillanatai” ragadták meg Korniss fényképészi figyelmét, vagyis az, amiről (1974-ben) egy pesti újságíró úgy vélekedett, hogy a modellek „túl vannak öltöztetve”. A múlt értékeinek, a népművészetnek, a népszokásoknak a mentése mellett Korniss Pétert a sokszor groteszkül változó mai falu hasonlóképpen érdekli; így jelenik meg képein a giccses „urbánus” plüss falvédő, a ház előtti virágtartóval konkuráló tányérantenna és persze az „úri” öltözet.

Egy helyen Korniss azt írja, művészetének legpontosabb jellemzőjeként: „Robert Capának, a legendás hírű magyar származású fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához. Magam számára így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.” Nos, a mi kolozsvári-széki művészünk, akár budapestiként vagy tengereken túl járva, nemcsak a tájhoz-témához, hanem az emberekhez is elég közel van. És ami ezzel egyenértékű, néhol túl is mutat rajta – olykor a történelemhez is közel kerül. Ma már klasszikus művészi értéknek tekinthető fényképei közül itt csak egyet emelek ki: a letarolt széki pusztaságban, a levágott (sok apró kereszt módjára meredező) kukoricaszár közt, a növényszár-mezőn botjára támaszkodva lépkedő, falábú férfit; a kép címe Hadirokkant.

Persze nem volna jó ezzel befejezni a Bánffy-palota új büszkeségei közé sorolható időszaki fényképkiállítást, hivatkozzunk inkább a györgyfalvi ballagó óvodásokat jelenítő felvételre; a kicsik fölé kézzel kiírták: „Sok szerencsét!” Maradjunk mi is ezzel a jókívánsággal – a New Yorkba készülő fotóművészre, itthoni magunkra, az egész közösségre gondolva.

Kántor Lajos írása ma délután 5 órakor hangzik el Korniss Péter: Fotográfiák (1967–2008) című kiállításának megnyitóján a kolozsvári Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota).