label_szabadsag
1 USD 3.91  1 EUR 4.58  100 HUF 1.5
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Barangolo

« Vissza a főoldalra


Erdély tájain – Lírai séta a Kányamál aljában

Létrehozva: 2010. február 27. 04:10

TÓTHPÁL TAMÁS

A Kányamál
A Kányamál
Nem is számít igazán kirándulásnak, hogyha a Rádióstúdiótól gyalogosan indulunk el a Hajtásvölgybe. Semmi izgalmas, kertes külvárosban vagyunk, amolyan félórányi egészségügyi sétán. Utunk a Kányamál tövében, egykor Kolozsvár utolsó szőlőhegye alatt vezet, most már teljesen beépített területen, egészen városunk szászfenesi – immár az is beépülőfélben van – határáig.


Azonban bő nyolc évtizeddel ezelőtt, 1927-ben éppen egy ilyen sétán még az ember által kevésbé bolygatott természet ihlethette Reményik Sándor erdélyi táj-, ezúttal Kolozsvár környéki költészetének alábbi gyöngyszemét:

 

Kaptat az út a Hajtásvölgy felé.
Fagyott szekérnyom, félig-olvadt hó.
A versek árán épült házikó,
Poétatársamé, már elmaradt.

Madarai, a „páncélfényű varjak”
Gubbasztanak a februári fákon.
Cuppan a sekély víz egy csizmaszáron:
A Szamoson egy ember gázol át.

Egy régi öngyilkosnak sírja vár
Az út végén, a Kányafő alatt.
Tán ő is ezen az úton haladt,
És gondolta, hogy nincs messze odáig.
                                  Reményik Sándor:
                                  Két út/ Két fény között – 1927

 

Próbáljunk elindulni nyomában, egy lírai nyomozáson. A poétatársra viszonylag könnyen ráismerhetünk páncélfényű varjairól. Egy másik erdélyi – nagyenyedi, avagy a parajdi – táj költőjére, Áprily Lajosra:

Hallod? – Megint az ősi jaj:
a páncélfényű őszi varjak:
a nyár tüzéből perje-raj,
amit az őszi szél kavargat
                                 Áprily Lajos:
                                 Őszi monológ/Falusi elégia – 1921

 

A Hajtásvölgyben is tömbházak épülnek
Tudnunk kell, hogy bár Áprily Lajos keveset lakott Kolozsváron, akkor is a református tanárok Farkas utcai házában, Séfer Ida örökségeként kertjük volt a Donát úton. A Szamosparttól a Kányafőig nyúlt fel. Itt építette fel faházikóját verseskötete, no meg egy zongora árából:

 

Vándor, vigyázz, poéta lakik itt.
És poéta itt asszony és gyerek, –
Az őszbesimult házikó előtt
Arany mimóza-bokrok lengenek.
Kolozsvár, Hója, 1927. szeptember 25.
                                  Reményik Sándor:
                                  Versek egy házikóról

 

A család 1929-ben már Budapesten lakott, de ide jártak vissza nyaranta, sok éven át. Kovács Ferenc, aki akkoriban ott pikolóskodott, beszámol Áprily Lajos, Makkai Sándor és Reményik Sándor 1941 nyarán való találkozásáról is, a Donát út kányafői út sarkán lévő kerthelyiségben. Ma már hiába keresnénk az Áprily nyaralóját, valahol a Donát út 208 sz. körül. Az egész környék sűrűn be van építve tömbházakkal.

Kiérve a Szamos partjára, ott vagyunk, ahol annak idején Reményik embere átkelt a vizen. A víz sűrű fodrozása most is sejteti a gázlót. Akár feljebb vagy lejjebb is, a víz mély. Azonban mióta felépültek a Gyalunál feljebb lévő víztározók, a Szamos vízhozama nagyjából állandó. Ritkán történik meg, hogy a porondos-köves padok kibukkanjanak a vízből. Nehezen lábalhatnánk át rajta úgy, hogy a csizmaszárat se lepje el a víz.

Egy vers azonban nem igazi útikalauz. További utunk egykori leírásáért Reményik Sándor barátja, Nagy Péter (Grandpierre Emil) Ó kedves Kolozsvár címmel 1926-ban megjelent (szintén lírai) városkalauzához fordulunk. A Szamos partjáról: „... A hegyoldal két nekirugaszkodással kúpos oromra jut fel. Ez a Kányafő. Az út a Szamos mellől szintén hegyre kap, s halad folyton felfelé, egész a Hajtásvölgyig [...] a hely – fekvésre és kilátásra talán legszebb valamennyi közt – régen ismeretlen volt a város jó része előtt [...] nagyon messzinek találták. [...] Nagyon sokára történt, hogy a civilizáció erre is elindult. Első lépése volt a mészégető. De ez nem csinált sok bajt. Nem mert továbbjönni a hegy legelejénél. Azután jött a Burgya-féle nyári mulató. Ez már nagy népvándorlást okozott [...] ismertté tette és megkedveltette ezt a szép helyet...”

Mészégető, Burgya-féle vendéglő... ezek már kérdőjelek. Nem nehéz azért kitalálnunk, hogy előbbi annál a durvamészkő feltárásnál volt, mely az út jobb oldalán látható, mielőtt az út beveszi magát a kerítések közé. A meredek oldal eddig nem kellett senkinek, de a lejtő újkeletű teraszolása jelzi, hogy rövidesen ide is építkezni fognak.

A volt Burgya vendéglő – itt mozgalmas élet zajlott egykor
Lejjebb, a túlsó parton, a Mikes grófok napjainkra szintén beépített óriási, ligetes rétje húzódott. A Szamos ennek végében is kivájt egy meredek falat, a mészégető folytatásaként – ugyanabban a magasságban, ugyanaz a durva mészkőréteg. Tulogdy János szerint (1930) ez azt is bizonyítja, hogy a Hója gerinc meredek, déli oldala nem vetés eredménye. Még nem is olyan rég a Szamos merőlegesen rohant neki, itt fordult aztán a Nagygát felé:

 

Van egy örvénylő pont a gát felett,
Hol megtorpan a jólnevelt Szamos,
És mintha útját visszafele venné:
Törvény, természet, Isten ellenére
Erőszakol egy lázadó csodát.
                                       Reményik Sándor:
                                       A lázadó Szamos

 

Mikor a Monostori és Donát negyed közötti összekötő út és híd épült, a Szamos medrét szabályozták. Most magas töltések közt, rézsútos ívben veszi útját a gát felé. A nagy örvény – melyet gyermekekként félelemmel vegyes tisztelettel kerültünk el, hiszen a helybeliek szerint egy bivalyszekeret is nyomtalanul elnyelt – helyén sportpálya van, a mészkő fala kerítés hálója mögé került.

De folytassuk sétánkat a mészégetőtől. Tovább már semmi különös, prózaivá válik utunk. Villák, iparosodás (Donát service), meg egy építészeti csodabogár, lépcsőzetesen a dombra kapaszkodó villasor: „amerikai falu”. Ez már felülről is elérhető gépkocsival, egy új úton a Hajtás völgyből. Még egy rálátásunk van a Szamosra, ahol még ott öregszenek a kanyarban az egykori fűzfák. Ez a Burgya kert, a nyári mulató az úton, a 266. szám alatt volt. Roskadozó kapu, kerítés, buján elvadult kert, ma már semmi sem utal arra, hogy egykoron itt zsibongó élet folyt. Hamarosan kiérünk a Hajtás völgybe, utunk végére. A Sodor rét fölött, az utolsó ház, a Kremnitzky tanya felparcellázott területének új épületein kívül, a szászfenesi oldalon tömbházak épülnek. Valakinek nagy üzlete lehetett ez, hiszen a község központjától távol valószínűleg kisebb volt a föld ára. De kolozsvári szempontból már nem az...

Sajnos, a Hajtás völgyben most már nem vigasztalhatnak Nagy Péter sorai, miszerint a kirándulók hétvégi danolása után „... a hétköznapok csendje visszahozza a hegybe a természet örök ünnepének felséges nyugalmát. Mert nem tud az ember annyit rontani soha, hogy azt a természet mindenható ereje vissza ne bírná állítani...” Bizony, az ember még többet is tud rontani. Mindenesetre itt már soha sem lesz csend, felséges nyugalom.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap