Vinczeffy László művészete nem volt ismeretlen előttem, életének alakulásáról első kézből azonban a vele 2008-ban, a Munkácsy-díj elnyerése alkalmából készített távinterjú, de még inkább néhány nappal ezelőtti őszinte vallomás-folyama során értesülhettem. Akkor tárult fel előttem az a Modern Golgota – talán nem véletlenül viseli ezt a címet egyik fiatalkori alkotása –, amit a művész legzsengébb gyermekkorától kezdve bejárt. Az élő beszédben a képinél kevésbé adakozó festő ezúttal életének olyan momentumait villantotta fel, amelyek emberileg-művészileg egyaránt döntő módon befolyásolhatták.

A szülőfaluból, Atyháról politikai okok miatt távozni kényszerülő apát családja román településekre követi, ahol a magyarul beszélő gyermek amolyan csodabogárnak számít. Feszélyezi az idegen környezet, nem tud feloldódni, nyelve nem engedelmeskedik, apjának nagy bosszúságára szereplések alkalmával mindig felsül: magyarul sem képes elmondani egy verset. Azóta sem kenyere a nyilvános szereplés – vallja be most már mosolyogva, s azt is, mekkora megpróbáltatást jelentett számára a Barabás Miklós Céh 80. évfordulója alkalmából általa rendezett sepsiszentgyörgyi, nagyszabású kiállítás megnyitása. (Amely egyébként fölöttébb jóra sikeredett. S ha a beszéd el is szállt, a mintegy másfélszáz munka heteken keresztül hirdette a Céh tagjainak művészi érdemeit és Vinczeffy László festői, de ugyanakkor kurátori képességeit is).

A szavak helyett kezdettől fogva a rajzban talált menedéket. Szovátára költözésük már egyfajta felszabadulást jelentett, Kusztos Endre bátorító szavai és tanácsa pedig elindította a művészpálya, a marosvásárhelyi középiskola és a kolozsvári főiskola felé. Majd a rajztanárkodás, utána pedig a bukaresti tanulmányokkal egybekötött sepsiszentgyörgyi muzeográfusi-restaurátori tevékenység és – súlypontosan – a festői kiteljesedés következett.

Modern Golgota

A véletlen úgy hozta, hogy éppen most került a kezembe a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó Műterem sorozatában róla megjelent, Kántor Lajos tollából származó, képanyaggal gazdagon illusztrált kismonográfia*, amely érzékletes és átfogó képet nyújt a fölöttébb sokoldalú művész pályájának alakulásáról. Az író kritikailag viszonyul Vinczeffy különböző, időben és karaktereiben jól behatárolható alkotói periódusaihoz, amelyeket az életút alakulásával párhuzamosan tárgyal, ismertetve ugyanakkor az ezekhez kapcsolódó szakirodalmat is. Idegenkedik a művész hetvenes években készült színeinek „expresszionista vadságától”, és a pozitív változást abban a stílusváltásban látja, amely szorosan kapcsolódik a sepsiszentgyörgyi évekhez, a restaurátori tevékenységhez: „…pályájának pozitív fordulatát igenis a lírai-szürrealista képektől számítanám – amelyeken már érezhető Nagy Albert visszafogott színvilága csakúgy, mint a bukaresti restaurátor-iskola nevelő hatása.” Minek eredménye „az álmok világának korszaka”, a lovagokkal és szentekkel benépesített „leírható” képek periódusa, majd a Metamorfózis ciklus. „Vinczeffy újabb, a kilencvenes évek második felétől születő festményein az anyagszerűség fokozott érvényesülése tűnik szemünkbe, néhol erősen közeledve Jakobovits Miklós látásmódjához” – véli a monográfiaíró, akinek figyelmét a művész műfaji sokoldalúsága, a szobrok és a grafika iránti vonzalma sem kerüli el: Vinczeffy „rejtélyeket képez le akkor is, ha cserefát, hársfát, bükkfát, körtefát farag kis méretű szoborrá, akkor is, ha kaptafákat montál érdekes kompozícióvá (…) – mégsem hinném, hogy mostantól ez volna művészetének fő iránya”. Kántor sejtését egyébként maga a művész is megerősíti a vele 2008-ban készített interjúban: „Magamat festőnek tartom, még akkor is, ha 1990-től úgy éreztem, hogy képeimet három dimenzióban is meg tudom valósítani, ezért szobrászkodni kezdtem (…). A grafika is érdekelt. Először fehér-feketével dolgoztam, szénnel, ceruzával, később ezeket a rajzokat színeztem is. Kipróbáltam a papírművészetet, kerámiát készítettem, objekteket meg installációkat is. Alkotó embernek tartom magam, akinek nincs megkötve a keze.”

„Mit jelent az „A” – a „V”, azaz a Vinczeffy elé téve?” – e kérdőmondattal indítja tanulmányát Kántor Lajos, utalva ezáltal a hirhedt falurombolás során megsemmisítésre ítélt szülőfalunak, Atyhának a művész életében, életművében játszott szerepére. S itt térnék vissza arra a festő emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyó eseményre, amelyet legutóbbi beszélgetésünk során hosszasan ecsetelt, s amely akár végzetes tragédiába is torkolhatott volna. A diktatúra legvadabb periódusában a halálra ítélt faluba külföldi tévések érkeztek, akiknek édesapja köntörfalazás nélkül elmondta falurombolással kapcsolatos véleményét, Ceauşescut Hitlerhez hasonlítva. A bizalmas kitárulkozás azonban adásba került, pokollá téve az egész család életét. Elképzelhető, mit éltek át a szülők, akik egy ideig a veszéllyel mit sem törődő igaz barát, Jakobovits Miklós és felesége, Márta nagyváradi otthonában leltek menedékre. S mit élhetett át maga a művész is… Folytatódott lelki megpróbáltatásainak sora. Az a Modern Golgota, amit látnoki képességgel festett meg 1974-ben, s amelynek kifejezőereje, de művészi eszköztára is túlmutat az akkora már korszerűtlennek ítélt expresszionizmuson, hogy az éppen alakulóban lévő transzavantgárd, az „indulatos festészet”, az „új vadak” jegyeit villantsa fel. A Nyugattól való elzártság ellenére a modernizmus valahogy benne volt a levegőben, Vinczeffy esetében pedig sikeresen párosult az itthoni gyökerekkel, hazai talajban tudott szárba szökni. Hogy aztán a fejlődés – vagy talán inkább változás? – más, az absztrahálás felé mutató irányát követve eljusson az elvonatkoztatás legmagasabb fokára, teret engedve művészetében az anyag tökéletes dominanciájának. A Munkácsy-díj pedig beigazolta törekvéseinek helyénvalóságát, és meggyőződését, hogy „itthon is meg lehet teremteni olyan magas művészi értéket, ami őszinte, egyéni és ugyanakkor európai.”

S hogy mi következik ezután? Elképzelhetőnek tartok egy újabb, immár magasabb fokon való visszatérést a figurativitáshoz, amolyan szuper hiperrealista vagy azt is meghaladó módon. De erre választ csak a művésztől kaphatunk az elkövetkezőkben, aki, immár friss nyugdíjasként, minden idejét az alkotásnak szentelheti, amiben különleges örömöt lel, s ami – bevallása szerint – továbblépésre ösztönzi.

 

*Vinczeffy László, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.