label_szabadsag
1 USD 4.06  1 EUR 4.55  100 HUF 1.48
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Eletmod

« Vissza a főoldalra


A karácsonyi asztal ételei

Létrehozva: 2007. december 07. 03:53

Farkas Imola

Mindannyiunk számára fontos a jó évkezdet, az egészség, a szerencse, a bőség. Mindehhez, ha máshogy nem is, egy kis „jövőbűvölő babonával”, a szeretteink körében elfogyasztott finom étkekkel és a régi idők fölelevenítésével közelebb kerülhetünk.


A karácsony köré a legkülönbözőbb eredetű szokások és képzetek társultak az évszázadok folyamán. Ezek részben az egyházi liturgiából, részben a szomszédos népektől származnak, egy részük pedig a pogány idők emlékét hordozza.

Karácsonykor tulajdonképpen a téli napfordulót, a Nap megszületését, vagyis magát a fényt ünnepeljük, így az új életet, az új évet is. Bizonyítja ezt a karácsony szó szláv eredete: ez legősibb alakjában lépő, átlépő, fordulónap vagy napfordulat jelentésű lehetett. Érdekes, hogy az orosz nyelvjárásban a téli napfordulón kívül pusztulást, halált, végórát, gonosz szellemet szintén jelentett. Ez az értelmezés utal az óévre, a sötétségre, a hidegre. (A január elsejei évkezdést sok nép csak a legutóbbi évszázadban fogadta el.)

A XVI. századig Magyarországon is karácsonykor kezdődött az év. Később, amikor a hivatalos évkezdés januárra esett, az újévi szokások is átkerültek erre a napra, máshol azonban a karácsonyi ünnepen is megmaradtak.

Széna és kaszakő az asztalon
Tanulságosak a karácsonyi asztalkészítés hagyományai és a bizonyos ételekhez fűződő hiedelmek (ezek máig meghatározzák az ünnepi asztalon sorakozó fogásokat). Már az asztalt is meghatározott rendben díszítették föl. Főként katolikus területen divatozott, hogy a karácsonyi asztalra szénát tettek, sarkaira pedig különféle használati tárgyakat: fésűt, kaszakövet vagy kést helyeztek, majd asztalkendővel leborították őket. Máshol egy szakajtóba tették a terményeket, a zabot, a búzát és a kukoricát. Erre került rá a lószerszám is, s ezzel együtt az egészet az asztal alá helyezték.

Mindezt a karácsony áldó hatása miatt tették, hogy a következő év termékeny legyen, a család bőségben éljen, és hogy a karácsony éjjelén ellátogató angyalok, halottak és a kis Jézus szállást és ennivalót találjanak. Amikor az asztalt később (aprószentek, újév vagy vízkereszt napján) leszedték, a szalmát és a szénát a beteg állatok kapták, hogy meggyógyuljanak, a magokat a baromfi, hogy jó tojók legyenek. A karácsonyi asztalról és asztal alól előkerülő gazdasági eszközöknek és szerszámoknak is varázserőt tulajdonítottak: azok – úgymond – így hatékonyabban működnek a következő évben.

Böjtös vagy gazdag?
A karácsonyi vacsorán a böjtös ételeknek és a gazdag, sokfogásos étrendnek sajátos kettőssége figyelhető meg. Addig, amíg a reformáció és a puritanizmus le nem hűtötte a kedélyeket, a meghitt öröm ünnepe inkább a mértéktelen evés-ivás és a zabolátlan jókedv ünnepe volt.

A karácsony évkezdő, a jövő évet befolyásoló jellegéből fakad, hogy babot és lencsét kell enni, mivel az bőséghez és gazdagsághoz juttatja elfogyasztóját. A böjtös babból vagy aszalt gyümölcsből készült leves után mákos vagy diós gubát, nudlit vagy kalácsot fogyasztottak. A mákot nemcsak azért, mert bőséget és termékenységet hoz a házhoz, vagy mert mákos tésztát enni jó házasságot jelentett, hanem azért is, mert szemeit a rontó szándékú ellenségnek egyenként kell fölszedegetnie ahhoz, hogy bármivel is árthasson.

Az alma és a dió egykor a karácsonyesti jóslás elmaradhatatlan kelléke volt. Akinek az asztal körül férges alma vagy dió jutott, arról azt tartották, hogy a következő évben megbetegszik, sőt meg is hal. Ezért igyekeztek szép, egészséges almát és diót fogyasztani, mivel mindkettő egészségmegőrző varázsszernek számított. Néhol szokás volt, hogy a karácsonyi asztalnál a gazda annyi részre szelt egy egészséges piros almát, ahány tagja volt a családnak. A hiedelem szerint így a család együtt maradt, még odaát a mennyországban is.

A karácsonyi étkek közül a legősibb varázsszer a közismerten gonoszűző fokhagyma. Nem csupán elfogyasztották (mézzel keverve vagy mézbe mártogatva), hanem az ajtóra, ablakra keresztet is dörzsöltek vele a gonosz hatalmak eltávolítása végett.

Hasonló óvó-védő, egészségmegőrző szerepet tulajdonítottak a méznek is. A karácsonyfára aggatott mézeskalács elődje, az ókori mézzel készült édes tészta – mint áldozati és ajándéktárgy – a pogány rítusokon, vallási ünnepeken is szerepelt, fontossága és kultikus szerepe a kereszténység elterjedésével sem halványult el.

Halpikkely = sok pénz
A böjtös ételek között ma is a hal a legnépszerűbb. Karácsonyi fogyasztása inkább városi hagyomány, a rántott változat pedig bécsi eredetű. Nálunk a néphit szerint a minél több kis halpénz, vagyis a halpikkely sok pénzt jelent. A hal gyors mozgása miatt is került az év végi ünnepi étrendbe: ahogy előrehaladt a vízben, úgy haladjon a család is előre az új esztendőben. A hal a keresztényeknél magának a Fiúistennek a jelképe. Az általános pénteki böjtös étkek visszavezethetők a zsidók péntek esti ünnepi vacsoráján fogyasztott halételre, csakhogy ott még az afrodiziákum szerepét töltötte be. Ennek a szokásnak az a gyökere, hogy a péntek a Vénusznak, a szerelem bolygójának a napja. Így akár párhuzamot is vonhatunk a halfogyasztás és a termékenységvarázslás között.

Napjainkban az angoloktól átvettük a karácsonyi pulykafogyasztás szokását is (ez amerikai eredetű szokás). A magyar hiedelemmel azonban éles ellentétben áll, mivel ilyenkor szárnyas étel egyáltalán nem kerülhet az asztalra. A baromfi ugyanis hátrakapar, és ez rossz előjel évkezdetkor. Régen a jellegzetes karácsonyi húsétel mindig disznóból készült, hiszen a disznó előretúr, s az az újévben előrehaladást, fejlődést hoz.

„Posonyi finom mákos kaláts”
Ha a kalács és kenyér fogyasztásának miértjét kutatjuk, már a karácsonyi bőség fogalmához közeledünk. Mindkettő az életet jelképező búzából készül, a bőséget, a jólétet jelképezi, a testi és a szellemi táplálékot egyaránt. Itt kell megemlékeznünk a karácsonyi diós és mákos kalács, vagyis a mai bejgli vagy bájgli eredetéről is: „Készüljön bár omlós, avagy egyszerű kelt tésztából, legyen a tölteléke dúsabb vagy soványabb, mindig büszkesége a ház úrnőjének, akkor is, ha nem ő maga készítette, hanem a cukrásztól hozatta” – írja az Ínyesmester szakácskönyve 1932-ben.

Történetének kezdete éppen száz évvel régebbre tehető: a karácsonyt német divat szerint kezdtük ünnepelni a reformkorban. Akkor került a szalonokba a karácsonyfa is, a fára pedig a szaloncukor. A bájgli elnevezése a német beugen (meghajlít) szóból ered, maga a sütemény pedig egy sziléziai, XVI. század óta ismert finom kalácsfajta. Hogy miért éppen mákkal és dióval van töltve, arra a karácsonyi ételek már említett, mágikus jellege ad magyarázatot. Czifray István 1830. évi – majd a későbbi években számos kiadást megért – Magyar nemzeti szakácskönyvében már „Posonyi finom mákos kaláts” néven szerepel. Az említett Ínyesmester – azaz Magyar Elek – szintén Pozsonyban kóstolta meg először: „Nekem például a béke éveiben karácsonynál sokkal jobban ízlett a dióspatkó április végén, amikor tudniillik rendszerint Pozsonyba utaztam a lóversenyekre és soha el nem mulasztottam, hogy jókora csomag diós süteményt ne hozzak magammal Wendlertől, a nagyhírű pejglisütőmestertől...”

Káposzta – minden mennyiségben
Karácsonykor, azaz „bővedeste” töltött káposzta, rántott hús vagy paprikás hús is kerül az asztalra. A káposztával mint az egyik legelterjedtebb ételünkkel – a középkortól a múlt század második feléig, az amerikai eredetű zöldségfélék elterjedéséig – egyetlen zöldségnövény sem vetekedhetett. Minden társadalmi réteg fogyasztotta, levesként, körítésként, savanyítva vagy édesen, egytálételként, húsosan vagy anélkül. A néphit szerint bőségvarázsló szerepe is van, sok levele miatt. Lippai János az első magyar kertészeti munkában, az 1664-ben kiadott Posoni kertben így ír a káposztáról: „Ez a Magyaroknál olly közönséges palánta, hogy alig élhet az szegény ember annélkül. Sőt a savanyú káposztát még az eleinktől maradott névvel magyar Ország tzímerének szokták nevezni.”

A karácsonyi vacsora során keletkezett morzsát is nagy becsben tartották faluhelyen. A teheneknek adták, hogy jól tejeljenek, és védjék őket a rontástól. Másutt a tyúkok, vagy a lovak és a disznók kapták, hogy biztosítsák fejlődésüket, védjék őket az elhullástól. Máshol parázsra szórva a beteg állatot és a beteg gyereket füstölték vele.

Láthatjuk, hogy szinte minden étellel és étkezéssel kapcsolatos hagyománynak ősi gyökerei vannak, és nyomát szinte minden háztartásban ma is megtaláljuk.






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap