Tilos a tárlaton telefonálni! – mordul rám a teremőr ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Nem haragszom rá, csak a munkáját végzi. Valóban magyarázatra szorul, mi célból duruzsolok egy mobilkészülékbe, amióta megpillantottam Paolo Uccello firenzei mester Fejezetek a szent remeték életéből című képét. Olyan sajátos módon ötvöződik ezen a képen a kora-reneszánsz és a késő gótika festészete, hogy az teljesen szürreális hatást gyakorol a nézőre. Kénytelen vagyok a hölgynek elmagyarázni, hogy egy katalógus háromszor annyiba kerül, mint az itáliai reneszánsz két évszázadának itt kiállított összes remekműve, ami nevetséges, a diktafon pedig ingyen van, és pontosan emlékezni fog azokra a részletekre, amelyekre én csak nehezen. Például arra, hogy a festészet számára Uccello „látta meg” a perspektívát. Nyilvánvalóvá teszem, hogy a kütyü alkalmatlan a fényképezkedésre, különben is nagyfelbontású reprodukciók tucatjával vannak az interneten, a telefonos tárlatvezetés pedig a szent remeték életénél is szürreálisabb! Tudományosan megalapozott választ kapok: az elektromágneses hullámok zavarják a biztonsági berendezések működését. Pont. És szó nélkül a zsebembe süllyesztem a telefont.

A teremőrök és biztonságiak szokatlan ébersége persze nem ok nélküli. Magyarországra még soha nem érkezett olyan nagy értékű műkincs-együttes, mint az itáliai festészet két évszázadának remekműveit (nem csak) Botticellitől Tizianóig bemutató tárlatra. Biztosítási értéke rekordnak számít Magyarországon, és nem kevesebb, mint 200 milliárd forintra rúg. A Szépművészeti Múzeum 2006-ban már az elérhető legkorszerűbb biztonsági berendezéssel csábította Budapestre Van Goghot, most azonban a zsilipes beléptetőként működő, golyóálló üvegkapukon és a képekre telepített mozgásérzékelőkön kívül fegyveres biztonsági őrök is vigyázzák a tárlatot.

Leonardo da Vinci műszaki zsenijével, anno, kevésbé paramilitáris körülmények között volt alkalmam ismerkedni. Az igazi da Vinci-t a debreceni Modemben láttam, és nagy átverésnek tartom mind a mai napig. Sikerét a rossz nyelvek szerint annak is köszönhette, hogy a szervezők a legkülönfélébb marketingfogásokkal csalogatták a látogatókat. „Megfejtették” a da Vinci-kódot, luxusszálloda-jegyeket sorsoltak buja hétvégékhez, és a finishez volt reneszánsz ökörsütés is. A legjobban a gimnazisták jártak, akik az egyszerű gépek emelő-csiga-lejtő fizikai szentháromságán kívül a bonyolult gépekben gondolkodó reneszánsz mester profiljával is megismekedhettek. Műélvezetről azonban szó sem lehetett, egy reprezentatívabb Leonardo-képnek se híre, se hamva nem volt. Úgy éreztem magam a tárlaton, mint egy igényesebb szuvenírboltban, ahol csúcsminőségű reprodukciókat kínálnak eladásra, viszonylag olcsón.

Pedig már a Modem kiállítására próbálták megszerezni Lengyelország és a krakkói Czartoryski Múzeum legféltettebb kicsét, a Hermelines hölgyet. A lengyel értelmiség erőteljes tiltakozásának tudható be, hogy a tárgyalások akkor megfeneklettek. És ez valahol érthető, hiszen emblematikus műről, a világ egyik leghíresebb és legértékesebb festményéről van szó, Leonardo négy női portréjának egyikéről, amely szépségben talán a Mona Lisát is felülmúlja. Nem is vendégeskedett sehol a világon, Washingtont és pár olasz múzeumot leszámítva, ahol egyrészt a biztonságát szavatolni tudták, másrészt hasonló rangú műtárgyat is fölkínálhattak cserébe.

Cecilia Gallerani kikölcsönzése hermelinestől tehát világszenzációnak számít, megszerzéséhez a lengyel–magyar barátság aduászát is kijátszották a magyar kultúrdiplomaták. Alighanem először és utoljára. Nehéz kifogásokat találni akkor, amikor a legkorszerűbb biztonsági berendezésekkel dicsekvő budapesti Szépművészeti Múzeum tárlatára mindjárt a New York-i Metropolitanből, a párizsi Louvre-ból, a madridi Pradóból és a firenzei Uffiziből érkeznek az egyes művek. A hetven évvel ezelőtti magyar határnyitásért, amelynek a náci agresszió elől menekülő sok-sok ezer lengyel köszönhette életét, kerek évfordulón egy legalábbis nagyvonalú gesztussal illett hálálkodni. Tény, hogy a vörös-kék ruhás Sforza-szerető vadászmenyétje most golyóálló üveg mögül kandikál a gazdája körül tolongó múzeumlátogatókra. Személyes biztosítási értéke 80 milliárd forintra rúg, s ezzel a bájos Leonardo-modell a Szépművészetiben valaha kiállított legdrágább szerető szerepében tetszeleghet, hogy a hermelinnek becézett vadászmenyétre hulló dicsőségről ne is beszéljünk.

Egyébként a nyugodt arcú, de nyugtalan természetű hermelines hölgy történetében a hermelin indentitásán kívül egyéb titokzatosságok és izgalmak is vannak. A mű mesteri mivoltáról elég annyit elárulni, hogy az ifjú Leonardo ravasz mosolyú modelljét a vászonnal szembe ültette, s ezzel a beállítással új korszakot nyitott a portréfestészetben. Ekkoriban már a milánói Sforzák udvari zsenijének számított, és olyasmiket festett, mint a Santa Maria delle Grazie refektóriumának Utolsó vacsorája, vagy a Sziklás Madonna, melyet Mona Lisa közelében, a párizsi Louvre-ban mutogatnak.

Nem tudni, hogy a firenzei Bernardo Bellincioni reneszánsz nekibuzdulásból, vagy inkább anyagi támogatás reményében írt magasztaló szonettet a műről, melyben a nyomtatásban először említett Leonardónak – és persze Lodovico Sforzának, a mester és a kamaszlány hercegi pártfogójának – a Természet köszönettel tartozik e képért. Egyszerű megállapítása mégis az alkotás lényegét fejezi ki: „hallgatni és nem beszélni látszik”. Ez is egyfajta da Vinci-kód, mely feltárul a kutató szemek előtt. A kamaszlány öltözéke divatos a Sforzák udvarában, hercegi szeretőjének a nápolyi Hermelin-rend birtokosaként a hermelin az egyik címerállata, mely kényesen vigyáz a bundája tisztaságára (görögül galé, tehát majdnem Galleroni!), ráadásul a mancsával arról árulkodik, hogy valaki leszorult a vászonról, akire Cecilia „monalizásan” kimosolyog. Egyszóval a hermelin – maga Lodovico herceg. Vagyis tévedtek azok, akik a „d’Awinci”-kép bal felső sarkára biggyesztették, hogy ez a francia király szeretője lenne (La belle feroniere). És tévedtek azok is, akik a kép eleven, kékesszürke hátterét a XIX. században átfestették feketére, s ezzel tönkretették eredeti, háromdimenziós hatását – amit a digitális boszorkánykonyhák jóvoltából a webhálón megtekinthetünk.

Tiziano: Krisztus és Cirénei Simon

Egyvalakinek biztosan igaza volt. Adam Jerzy Czartoryski hercegnek a XVII. században, aki valószínűleg potom áron jutott a felbecsülhetetlen érték birtokába...

A Hermelines hölgy látogatása nem az egyetlen szenzáció a Szépművészeti Múzeum idei, reneszánsz tárlatán. A Botticellitől Tizianóig nevezett, ám igazából jóval terjedelmesebb kiállítás másik nevezetessége Tiziano Vecellio Krisztus és Cirénei Simon című, kilenc milliárd forintra biztosított képe, talán magával Tizianóval Simon alakjában. Együtt szerepel egy monumentális II. Fülöp-ábrázolással, ami kultúrtörténeti csemegének számít, hiszen a Krisztus és Cirénei Simon, mielőtt a madridi Prado falára költözött volna, Mosolytalan Fülöp házi kápolnájának oltárképe volt az általa épített kolostor-palotában, az Escorialban. Don Carlos apukája bizonyára gyakran térdelt e kép előtt...

Itt van még Botticelli Virginia története című temperája Bergamoból, ez a kulisszaszerű perspektívával, buja színvilággal ábrázolt mozgalmas eseménysor, az Accademia Carrara jóvoltából, vagy Raffaello híres Kettős képmása, tulajdonképpen önarckép egy meg nem nevezett barátja, tanítványa társaságában, a párizsi Louvre-ból, aztán a nyugtalan tekintetű, de hanyag eleganciájú Kesztyűs férfi, Tiziano műve, szintén Párizsból. Bartolomeo Veneto Flóráját, féltett kincsét a frankfurti Städel Múzeum kölcsönözte ki Budapestre. Kárpótlásul a frankfurtiak egy átfogó Botticelli-tárlatban gyönyörködhetnek ezidőtájt.

És képviselteti magát a többi nagyság is – Giorgone, Tintorretto, Veronese –, de láthatjuk számos kevésbé jelentős mester és tanítvány egymással és a nagyokkal rivalizáló művét.

Nagyszerűen illeszkedik ez a reneszánsz kiállítás a Szépművészeti látvány-tárlatainak sorozatába, amelyek közül immár négyet is alkalmam volt megtekinteni (Monet és barátai, Van Gogh Budapesten, El Greco, Velazquez, Goya). Tudományos igényű, mégis beavató jellegű, terhes kommentároktól mentes, ám kultúrtörténeti adalékokban annál gazdagabb összeállításával, az olasz reneszánsz alkotói műhelyeinek és művészeti fejlődésének főműveket is fölvonultató bemutatásával ez a tárlat viszi a pálmát. Egyszerű koncepció, időrendi és tematikai szempontból egyaránt logikus tagolás jellemzi, kényelmes és szellős elrendezésben, ahol a művektől nem kordonokkal tartják távol az érdeklődőket, ezzel szemben mindenki maga döntheti el, mely részletre lesz és mennyi ideig marad kíváncsi. Boccaccio Dekameronjának egy kelengyésládára festett, vérfagyasztó jelenete, valamennyi Szent Jeromos a pusztában és számos koravén, pogácsaképű Kisjézus éppúgy hatással lehet a szemlélőre, mint az anatómiai tökéllyel ábrázolt halandók, szentek, boldogok, a lélektani mélységű portrék, vagy egyszerűen csak a gyönyörű kelmék, drapériák, fátylak és ruhaköltemények plasztikus ábrázolásmódja.

Valóban egyedülálló tárlaton gyönyörködhet (még egy ideig, vagyis február közepéig) a Szépművészeti Múzeumba látogató, hiszen a néhány hónapig együtt látható mintegy 130 művet ötven galériából, múzeumból és magángyűjteményből, három év kitartó szervezői munkájával szorgoskodták össze lelkes kultúrdiplomaták. Az itáliai reneszánsz két évszázadának remekműveit bemutató kiállítást – amelyen a Szépművészeti saját reneszánsz gyűjteményének legjavát, köztük az Eszterházy Madonnát (Raffaello) is méltó környezetben mutathatja be – mindjárt a megnyitón „a világ egyik legizgalmasabb kiállításának” aposztrofálták. Minden bizonnyal megismételhetetlen lesz Magyarországon a közeljövőben.