Délutáni fényben a Magyar Festészet Napja - Művelődés

„Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot” – fogalmazta versbe óhaját Babits Mihály, aki ha élne, most biztosan jól érezné magát közöttünk. Hiszen mi most képeket látunk a falakon, amelyek kinyitják előttünk a világot. Sőt, még annál is többet tesznek, mert egy új, fölöttébb sajátos világba kalauzolnak. A Gally A. Katalinéba. Abba a sejtelmesen visszafogott, szordínós, rejtett szépségekben bővelkedő festői univerzumba, amely „csak csendesen, csak szépen”, fokról fokra fedi fel önmagát, hogy aztán annál erőteljesebben kerítsen hatalmába, férkőzzön be gondolat- és érzelemvilágunkba, érintse meg lelkünket. S ezzel már teljesítette is azt a feladatot, amit a Magyar Festészet Napjának kezdeményezői célul tűztek ki 2002-ben (ennek mottója az említett Babits-idézet is), az alakuláskor. Jelesül azt, hogy a festők védőszentjének, Szent Lukácsnak a napja, október 18-a legyen a „fény, a színek, a formák, a ritmusok, az élő festészet ünnepe”, járuljon hozzá „a festmények művészeti színvonalából adódó érték elismertetéséhez, a kortárs magyar festők és alkotásaik iránti közönségszeretet kivívásához”.

Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett ünnepségsorozat mondhatni össznemzeti fesztivállá nőtte ki magát, kétszáznál is több rendezvény és ezernél is több alkotás kerül bemutatásra. A kezdeményezés nálunk, Erdélyben is széles visszhangra talált. Galériánkban már évek óta megemlékezünk a Barabás Miklós Céh tagjait és szimpatizánsait közvetlen közelről érintő eseményről. S úgy érzem, ennek az ünnepnek a hangulatához jelentős mértékben járul hozzá Gally A. Katalin tárlata, amelyet Délutáni fények elnevezéssel illethetnénk. A művész valójában csupán egyetlen munkáját jelölte ilyenformán, a cím azonban szinte valamennyi alkotására vonatkoztatható.

Kiáltó II.

Hogy miért? Azon egyszerű oknál fogva, hogy alkotóművészetében, s ezen belül legújabb, itt látható művészi termésében ugyancsak fontos szerepet játszik a fény. Ami pedig a délutáni fényeket illeti, azok a lehető legkonkrétabban, a kényelmes, otthoni karosszék mintázatán megpihenve, de ugyanakkor szimbolikusan is értelmezhetők. Egyfajta mindent átfogó-beragyogó, lehiggadt, csöndes áhítat forrásaiként. Eredőjük pedig egy tartalmas élet bölcsességével, nem mindennapi művészi érzékenységgel, képzelőerővel és technikai tudással megáldott alkotó itt látható képi vallomása arról, hogy a világ, az élő és az élettelen mindegyre újabb és újabb csodákkal ajándékoz meg. Csak ismernünk kell nyelvét, vételezni üzeneteit, olvasni abból a kimeríthetetlen, a szemnek szóló, de bensőnket, érzelmi viszonyulásainkat is meghatározó szépség-információ rengetegből, amit a természet és az épített örökség, a jelen és a múlt szolgáltat. Gally A. Katalin pedig mestere az effajta vételezésnek, és mestere az olvasottak művészi feldolgozásának is. A konkrétumokból kiinduló, de nem ritkán az általánosítás magasiskoláját is megjárt fogalmazásmódja úgy illeszkedik a természetes kommunkációs csatornákon felé áradó tematikához, hogy azt a lehető legérzékletesebben adja vissza.

Az elmúlás fába fogalmazott műremeke a Kiáltó két változata. Az első csupán érzékelteti az idő okozta romlást, a második variánsban azonban a korhadó fa szálkáinak finom művű elegyéből felsejlő, nemes vonású, ismerősnek tűnő férfiarc már mintha szembeszegülne az elmúlással. Tematikailag ide sorolható a többváltozós Túlélés megannyi, szürkés-barnásan, sejtelmesen suttogó változata vagy az Áradat fenyegető, de a túlélés lehetőségét sohasem kizáró forgataga, és némileg talán a Fény-árnyék figurálisan is megjelentetett kettőse.

Egyébként az egymást kiegészítő kettősségek felbukkanása a művész munkásságában mintha a keleti filozófia tudatalatti meglétét is sejtetné. Bár a művész egész valójával benne él az erdélyi környezetben, a helyi kultúrák és kölcsönhatások eme sajátos boszorkánykonyhájában. Innen a képein megelevenedő folklorisztikus elemek, a falusi templomok, templombelsők remekbeszabott díszei, a kazettás mennyezetek motívumkincsének részletei, a faragott angyalkák, a népi barokk remekei, a Gótikus örökség felvillantása vagy éppenséggel egy-egy régesrég elfeledett, de régi dicsőségét romjaiban még őrző oromdísz, sajátos homlokzat, ablakkeret. Festői továbbgondolása mindannak, amit az emberi szépérzék és találékonyság évszázadok alatt kitermelt. Biblikus és mitológikus alakok kelnek életre keze munkája nyomán, az évezredek homályából előtörő, emberi megnyilatkozások, viszonyulások, képzetek és képzeletek örökérvényűségét, 21. századi létjogosultságát bizonyítandó.

Fény-árnyék

Van valami nagyon életes, de ugyanakkor nagyon sejtelmes vonzata is ennek a festészetnek. Egyfajta színekbe-formákba menekítése, halkszavú, suttogó, de suttogása ellenére is fölöttébb határozott művészi megfogalmazása ez a félhomályban szemérmesen megbúvó, bujkáló, vagy éppenséggel elfelejtett, esetleg még fel nem fedezett értékeknek. Délutáni fénybe helyezésüknek, festői tovább éltetésüknek. Azt is mondhatnám: a csend világának megszólaltatója Gally A. Katalin. A csendé, amelynek hangjaiból komponálja meg különleges finomságú fény-szín-szonátáit.

Elhangzott 2009. október 19-én, a kiállítás megnyitóján