Immár a negyedik generáció ismerkedik a ceruzahasználattal, kóstol bele a rajzolás örömébe, ízlelgeti kisgyermeki rácsodálkozással a fehér papirt megtörő vonalhálók labirintusát. Lehet, hogy általuk még tovább terebélyesedik a Vetró művésznemzetség.
Leányfej
A dinasztia alapítója, Vetró Artúr szobrászművész, ha élne, holnap, augusztus 30-án lenne 90 éves. 17 évvel ezelőtt, 1992 februárjában távozott az élők sorából, művészete azonban elevenebb mint valaha. Korántsem véletlenül. Szobrai, grafikái ugyanis már keletkezésük pillanatában sem kötődtek kizárólagosan és végérvényesen egy bizonyos, éppen menős, divatirányzathoz. Életműve tehát nem korfüggő. Annál jellegzetesebb viszont, és annál többet árul el a művészről magáról. Intellektusáról, gondolkodásmódjáról, etikai és esztétikai megyőződéséről, elveiről, érzelemvilágáról, művészi habitusáról. Vetró Artúr ugyanis minden egyes alkotásában önmagát adja.
Légy hű magadhoz – szólít fel utolsó regénye címében az író, Eric Knight, nagy elődjét, Shakespearet idézve. Vetró Artúr szobrai láttán nem véletlenül jutott eszembe az irodalmi vonatkozás, az igaz emberség szolgálatában álló író második világháborús regényéből áradó mélységes humánum. Az emberközpontúság, a mindenek fölé helyezett, már-már valósággal fetisizált humánum sugárzik Vetró Artúr szobraiból, rajzaiból, pasztelljeiből is. Művészi megfogalmazása mindannak, amit a szobrász életében és művészetében követendőnek tartott. Márpedig ha valaki hű önmagához, másokhoz is így viszonyul. Ez az őszinteség, az örök emberi értékek, a maradandó, belső szépségek, a lélek rejtett, de avatott szemek által külső jegyekben is felfedezhető nyomai hitelesítik Vetró Artúr művészetét. Sajátos védjegy ez, a legnemesebbek közül való. A görög-római szobrászat szépségideálja és a keleti filozófia kontaminációjának jellegzetesen egyedi jegyekkel felruházott vetrói értelmezése olyan művészi produktumokat eredményezett, amelyek úgy sajátosak, egyéni jellegzetességekkel felvértezettek, hogy egyben általánosak is. Innen az a művészi többlet, amely az egész életműre jellemző. A szobraiból áradó kiegyensúlyozottság, tökéletes harmónia nem véletlenül ébreszti fel a nézőben a klasszikus szobrászattal való rokonítás gondolatát, hiszen ha más-más megközelítésből is, de a két ábrázolásmód végkifejletében számos rokon vonás fedezhető fel.
Ülő aktok
A tény, hogy Vetró Artúr a portrészobrászatban jeleskedett, s ugyanakkor az ókori kelet taoista filozófiáját tűzte zászlajára legalább két megközelítésre nyújt lehetőséget: Az egyik filozófiai meggyőződésből eredezteti végsőkig letisztult és idealizált portrészobrászatát, a másik a művész alkatát, szemléletmódját tekinti elsődlegesnek, amelyhez a filozófia ideológiai burokként szolgál.
A portrészobrokból áradó szellemi üzenet tökéletes harmóniát sugalló aktjaitól sem idegen. Az ülő nők, legyenek bár a klasszikus görög-római szépségideál jegyében fogantak, és láthatóan-tapinthatóan realisztikusak, esetleg elnagyoltabban, robusztusosabban megfogalmazottak, mindenképpen azt a tökéletes nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, belső békét és derűt sugalljáék, amely valójában a művész bensejéből sugárzik át a művekre, határozza meg olyannyira jellegzetes énjüket, egyéniségüket. És azt az egyedi sajátosságokon túli, már inkább az ideák világából kölcsönzött általános vonást, szellemi többletet, amely a legkülönbözőbb tematikájú munkákat is beragyogja, közös nevezőre hozza, alkotójuk szellemi kézjegyével is ellátja.
Vetró Artúr művészete, részben a keleti filozófia hatásának eredményeként is, a letisztult, fegyelmezett, majdhogynem szenvedélymentes ábrázolásmód mintapéldájául szolgál. De ameddig szobraiból a tökéletes harmónia, a már egyenesen minden anyagi-földi mércét túllépő szépségideál apológiája árad, és juttatja eszünkbe a klasszikus szobrászat remekeit, addig kétdimenziós portréi, aktjai, bár nem mentesek az effajta ábrázolástól, mégis mintha életesebbek, földibbek lennének. Nagyritkán pedig az egészséges humor, sőt egyenesen a groteszk megfogalmazás sem hiányzik rajzaiból. A vonalak könnyedsége, lendületesen nemes ívbe kerekített arányrendszere, a fények fekete-fehéren is jól érzékeltetett, sajátos játéka különös varázst kölcsönöz a munkáknak. Mindezt csak fokozza a szén mélységéből, melegségéből adódó hatás, a pasztelleknél pedig a színekből eredő többlet. Érdemes felfigyelnünk a formák sajátos kombinációjára is. Az éles szögekben megnyilvánuló geometriai alakzatok, a kedvelt kockás takaró vagy éppen csikos változata jól ellentételezi a központi figura lágyabb ívekben megjelenített alakját. Valamennyi, ilyen természetű munkáját elegáns könnyedség, egyfajta grafikai társalgási stílus jellemzi.
Széken ülő akt
Vetró Artúr a vonalnak legalább akkora művésze mint a három dimenziós ábrázolásmódnak. Játszi könnyedséggel vetette papírra a krokik, vázlatok sorozatát, amelyek, eredeti céljukon túlmutatva, önálló műalkotásként is megállják a helyüket. Grafikai termésére ugyanakkor a különleges rajzkészségből fakadó, sajátos formai jegyeken kívül, a művész lélekelemző képessége, a belső ént is megjeleníteni tudó alkotói sokszínűsége a jellemző. A női test beszéde, a formákban rejlő üzenet valamennyi, hasonló tematikájú munkájában tetten érhető.
A művész halálával az életmű lezárul ugyan, de egyben új életre is kelhet. Ilyen sajátos reinkarnációval állunk szemben a Vetró-hagyaték esetében is. Az életmű mondhatni alkotója távoztával került összegzetten a nagyközönség elé. A művésznek életében ugyanis egyetlen egy egyéni tárlata sem volt, hacsak nem számítjuk annak az 1988-ban, András fiával közösen rendezett kézdivásárhelyi kiállítását. Persze ennek ellenére még véletlenül sem mondhatjuk, hogy a Magyar Művészeti Intézet majd a Ion Andreescu Képzőművészeti intézett tanára ne lett volna szervesen jelen kora képzőművészeti életében. Alkotásai a megyei tárlatok elmaradhatatlan összetevői voltak, de szerepelt munkáival a velencei biennálén és Etienne Hajdu meghívására Franciaországban is. Első gyűjteményes kiállítására azonban özvegye és fia támogatásával már halála után, 1995-ben került sor a kolozsvári Művészeti Múzeumban. 1998-ban a Korunk Galéria, 1999-ben pedig a Reményik Sándor Galéria, majd ismét a Művészeti Múzeum nyújt otthont a Vetró-szobroknak és grafikáknak. 2000-ben a Kézdivásárhelyi Múzeum, 2001-ben a Sepsiszentgyörgyi Képtár, 2003-ban a temesvári Bánsági Múzeum, 2007-ben Csíkszereda fogadja be a Vetró Artúr munkáiból rendezett tárlatot, hogy 2009-ben aztán ismét Kolozsváron, az ígéretes Quadro Galériában, Székely Sebestyén György válogatásában találkozhassunk a művész szénrajzaival és pasztelljeivel.
S nem fejezhetem be ezt a kerek évfordulós megemlékezést anélkül, hogy köszönetet ne mondanék dr. Vetró Máriának, a művész özvegyének a Vetró-hagyaték ápolása, rendezése, gondozása, népszerűsítése érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért. Neki is köszönhető, hogy az életmű élőbb, mint valaha.
