– Gyorsan változó társadalmunkban szükség van egy olyan oktatási formára, amely lehetővé teszi, hogy a felnőtt munkavállalók – ha a helyzet úgy kívánja – válthassanak, más területen is szakképesítést nyerhessenek. A hagyományos iskolarendszer ad egyfajta alapképzést, de lehetséges, hogy kis idő múlva az a tudás, amit itt szerzett megkopik, elavul. Kérdés, hogy ki tudunk alakítani egy olyan oktatási rendszert, amelyet a hallgató maximálisan profitálhat. Jelenleg ugyanis nem biztos, hogy a középiskolában és az egyetemen szerzett tudás birtokában fiataljaink képesek lesznek megfelelni a mindennapok elvárásainak. Ezért is van szükség a továbbképzésre, felnőttképzésre.

Romániában az oktatás – főleg a kommunista rendszerben – tanár-centrikus. Ezzel szemben a felnőttképzés, ezen belül különösen a népfőiskola, hallgatócentrikus. Vagyis az oktatás iránya oda-vissza hat: amellett, hogy a tanár elmondja a mondanivalóját, meg kell hogy történjen a visszacsatolás, ki kell alakulnia a párbeszédnek, hiszen sok esetben a hallgatók élettapasztalatai is fontosak lehetnek a tanár személyiségjegyeinek alakulásában. A felnőttképzésben az oktatás folyamatát egyre inkább igyekeznek minél hozzáférhetőbbé és elviselhetőbbé tenni a hallgató számára: ha például van vizsga, annak is inkább lazább, beszélgetés-jellege van

A felnőttképzés nagyon széles skálán mozog: az egyik oldalon ott vannak a hobbitevékenységek képzései, a másik oldalon pedig a szakmai továbbképzések.

A művelődésszervezés is egyfajta felnőttképzés. Amikor egy kórust látok, arra gondolok, hogy az egy közösség, amelynek tagjai a zenén kívül más szempontból is fejleszthetik önmagukat. Azáltal, hogy valaki eljár egy közösségbe, valahova tartozik, vagyis ismeri a másik ember problémáit, tud segíteni rajta, segítséget kaphat, közösségi emberré válik. Így a kóruséneklésnek – mint bármely más közösségi tevékenységnek – jellemformáló ereje is van.

A közösségeken belül olyan szakemberekre is szükség van, akik bizonyos közösségi igényeket ki tudnak elégíteni, ehhez azonban sok esetben kell a képzés. Nem föltétlenül azt jelenti, hogy ezért majd kap egy diplomát, de egyértelműen jobban fog érteni bizonyos kérdésekhez. Vannak akkreditálható (diplomásítható) képzések is, amelyek az Országos Képzési Jegyzékben (OKJ) is szerepelnek.

Dániában, a népfőiskola modelljét kidolgozó országban például, miután valaki elvégzi a középiskolát, majd két-három évig dolgozik, és aztán úgy dönt, hogy beiratkozik mondjuk valamelyik sportegyetemre, előnyt jelent, ha már elvégez egy sporttal kapcsolatos népfőiskola-tanfolyamot. A népfőiskolát úgy is lehet tekinteni, mint a képzett amatőrök iskoláját. Jelenleg több mint száz népfőiskola működik Hamlet országában.

– Milyen múltra tekint vissza a népfőiskola intézménye?

– A népfőiskola gondolata a 19. század második felének Dániájából származik, ötletgazdája pedig Grundtvig püspök volt. A népfőiskola létrehozásához az ország akkori társadalmi-gazdasági helyzete is hozzájárult: Dánia egy hatalmas birodalomból a század közepére kis, Erdély-nagyságú országgá zsugorodott össze. Agrár állam volt, viszont az ország lakosságát leginkább kitevő parasztság sem szakmai felkészültséggel, sem pedig társadalmi öntudattal nem rendelkezett.

A Grundtvig által elméleti szinten kidolgozott iskolamodellt Christen Kold néptanító valósította meg. Ezekben a parasztiskolákban nem szakmát tanítottak, a paraszttársadalom ifjait úgy próbálták meg felkészíteni az életre, hogy közben megtanították őket írni, olvasni, beszélni, tanítottak nekik dán irodalmat, mitológiát, történelmet, jogot stb. A fiatalok általános műveltségét próbálták gyarapítani, öntudatos embert nevelni belőlük. Grundtvig szerint így az ember igényesebb lesz saját munkájával szemben, nő a szakmai igényessége. Mivel a hallgatók az oktatási folyamat alatt hosszú ideig együtt laktak, együtt élték mindennapjaikat, az iskolák a közösségépítéshez, az emberi jellem formálásához is hozzájárultak. A népfőiskolák megjelenésével és elterjedésével, valamint az azzal párhuzamosan kiépülő szövetkezeti mozgalom révén, a 19. század közepének elmaradott Dániájából a gazdag parasztok országa lett a századfordulóra.

– Milyen igény mutatkozott Magyarországon és Erdélyben a Grundtvig által kidolgozott modell iránt?

– A Kárpát-medence magyarsága többnyire a két világháború közötti időszakban válik érzékennyé a népfőiskola iránt, annak konkrét intézményesülése a XX. század harmincas éveire tehető. Az ezt megelőző időszakban, még a XVIII. század második felétől, a magyar társadalom körében a közösségszervező agráriskolák helyett, többnyire egyházi és magánkezdeményezésre, mezőgazdasági iskolák jöttek létre, amelyek a grundtvigi modellel ellentétben elsősorban a szakma elsajátítását tűzték ki célul. Ilyen jellegű intézmény volt a Tessedik Sámuel alapította szarvasi, majd nagyszentmiklósi iskolák, a keszthelyi Georgikon, a Wesselényi-féle makkfalvi kollégium (amit erdélyi népfőiskolaként is szoktuk emlegetni), vagy az EMKE algyógyi iskolája, illetve később, a két világháború között ezek eszmei folytatásaként az egyházak által beindított mezőgazdasági iskolák, mint a székelykeresztúri (unitárius), a csombordi (református) vagy a kézdivásárhelyi (katolikus) mezőgazdasági iskolák.

De vissza a népfőiskolához. Magyarország a két világháború között ugyanabba a helyzetbe került, mint Dánia a 19. században: a külső politikai hatások következtében az ország összezsugorodott, megcsonkult. Ekkor került elő itt nálunk is a dániai minta. A paraszttársadalmat közösségszervezéssel (is) helyre kellett állítani, hiszen értelmes, öntudatos agrárrétegre volt szükség. A református egyház megszervezte a sárospataki csizmás diákok iskoláját, a katolikusok pedig elindították a kifejezetten népfőiskolás jelleggel működő képzésüket, a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) elnevezésű mozgalmat.

Erdélyben a népfőiskola Balázs Ferenc unitárius lelkész nevéhez kötődik. Ő amerikai teológiai tanulmányait befejezve tér haza Ázsián keresztül Erdélybe. Egy év alatt bejárta Japánt, Dél-Koreát, Indiát és még számos országot. Hazatérve Kolozsvárhoz közel, a Tordai-hasadék bejáratánál fekvő Mészkőn kapott parókiát, és próbálta meg azt a fajta iskolarendszert kiépíteni 1930–1936 között, amit népfőiskolaként működtetett. Balázs Ferenc sajnos már 1937-ben meghalt nagyon fiatalon.

A bécsi döntés után, 1940 és 1944 között Észak Erdélyben a református egyház több népfőiskolát tudott beindítani az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) keretén belül. A KALOT is beindítja a maga népfőiskoláját Csíksomlyón. Ez volt a kor talán legerősebb felnőttképzéssel foglalkozó erdélyi népfőiskola intézménye, amely egyrészt faluvezető-képzőként is működött, másrészt, és ez volt a legjelentősebb tevékenysége az intézménynek, tehetséges székely fiatalokból fafaragókat képeztek ki. Az iskolának sokak közt Servátius Jenő is tanára volt. A második világégés után az EMKE 1946-ban próbált népfőiskolákat indítani, ezek az intézmények azonban 1947–1948-ban, az EMKE megszűntetésével együtt megszüntek. Romániában a népfőiskolák helyét átvette a szabadegyetemi rendszer, amely bár tevékenységét tekintve igen fontos volt, mégis messze állt a népfőiskolák szabad tantervű és főleg szabad akaratból született felnőttképző rendszerétől.

– A felnőttképzésbe 1982-ben kapcsolódtam be, amikor az Ember és természet elnevezésű, magyar nyelvű szabadegyetemi kollégium továbbszervezését vettem át, aztán 1993-tól pedig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnél (EMKE) keretében folytathattam ezt a munkát. Az EMKE-n belül különböző közművelődési szakmai csoportok jöttek létre, amelyek később önállósodtak, mint például a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Barabás Miklós Céh, a Romániai Magyar Táncszövetség, a Romániai Magyar Zenetársaság stb., és így jött létre 1994-ben a Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság is. A megalakulásakor én voltam a társaság titkára, ma én vezetem. De úgy gondolom, még nem tudtuk kiaknázni azokat a lehetőségeket, amelyekkel ez utóbbi intézmény rendelkezhetne.

– Az egyik ok magánjellegű: az utóbbi időben az EMKE adminisztrálása elég sok időmet leköti. Ugyanakkor úgy látom, Romániában nincs kihasználva eléggé a felnőttképzés mint oktatási forma. Bár a törvénykezések megengedik a felnőttképzés szervezését a magánszemélyeknek, a nonprofit szervezeteknek és az egyetemi központoknak is, ezt azonban sem a román, sem a magyar társadalom nem használja ki eléggé idehaza.

A kultúrateremtésnek, a népművelésnek egyébként másfajta hagyományai vannak a magyar és a román társadalomban. A román társadalom az államra hagyatkozva végzi a művelés-szervezést, főleg a kultúrházakon keresztül, a hazai magyar közösség pedig, alulról építkezve. Mi ugyanakkor igen erőteljesen ráálltunk a saját történelmünkre való nosztalgikus emlékezések megszervezésére, a néha túlfűtött érzelmeket is megmozgató hagyományápolásra. Ez részben szükséges is egy kisebbségben élő közösség esetében, de nem állhat csak ebből a közművelődési életünk. A hagyományápolás mellett fontos az is, hogy eleget tegyünk napjaink kihívásainak, közművelődési életünket, annak intézményrendszerét a tanuló társadalom kiépítésére is fordítsuk. Ezért próbáljuk a civil szervezeteket arra is ösztönözni, hogy egyik-másik közösségen belül kutassák fel, milyen tanulási igények vannak főleg a művelődés terén, és tanfolyamot szervezzenek ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére.

– Milyen tevékenységek zajlanak jelenleg a Népfőiskolán belül?

– Régebben kétéves rendszerességgel szerveztünk népfőiskolai tábort Szovátán, majd Szentegyházán, harminc, ötven vagy éppen száz hallgató részvételével, ilyenkor különböző honismereti témákat dolgoztunk fel, de mindig igyekezve a mindennapi élethez kötődő gyakorlati ismerteket is nyújtani. Aztán foglalkoztunk pályázatíró, közösségszervező, -építő tréningek megszervezésével, nyelvoktatással.

Most egy más feladat előtt állunk. Az elmúlt húsz évben szép számban jöttek létre magyar házak Erdélyben. Ilyen többek között Kolozsváron a Szabédi-ház, a Györkös Mányi Albert Emlékház, a Heltai Alapítvány mint kulturális központ, a Pro Iuventute, a Kriza János Néprajzi Társaság székháza vagy Válaszúton a Kallós Alapítvány épülete, aztán Szamosújváron a Téka háza, Nagybányán a Teleki Ház, magyar házak Désen, Besztercén, Nagyenyeden, Zilahon, Szilágysomlyón, Medgyesen, Csernakeresztúron stb. Az EMKE és a Népfőiskola egy hálózatot kíván kialakítani a magyar házak között, természetesen azok között, akik be kívánnak lépni ebbe a hálózatba. Mi azokat az épületeket tekintjük magyar háznak és hívjuk meg a közeljövőben képviselőjüket ebbe a hálózatba, amelyek civil szervezeti vagy egyházi tulajdonban vannak és felvállalják az épületben az illető település vagy régió kulturális életének a megszervezését. A Sárospataki Népfőiskolai Egyesület szakmai hozzájárulásával már elindítottunk – egyelőre még csak tíz magyar házzal – egy szakmai programot, ezt szeretnénk az elkövetkezőkben kibővíteni. Következő lépésként az év végén magyarház-börzét szervezünk, amelyre minden magyar ház képviselőjét meghívjuk. Egyrészt, hogy találkozzanak, tapasztalatot cseréljenek, egymás között kapcsolatot építsenek, másrészt, hogy olyan előadásokat hallgassanak meg, amelyek a kulturális hálózatépítés jelentőségéről szólnak, és nem utolsósorban segíteni szeretnénk ezen intézményvezetőknek a művelődés szervező szakmában való eligazodásban. Véleményem szerint ez utóbbira különösen a vidéki kisközösségek magyar házai kulturális programjainak a minőségi megszervezésében van nagy szükség.