label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Multidezo

« Vissza a főoldalra


Helytörténet – Kolozsvár – közelről

A Dónát-monda és lehetséges gyökerei
Létrehozva: 2009. június 10. 07:01

Asztalos Lajos

1859. A Hója szélén álló Dónát-szobor (ifj.KRISZTYJA IMRE)
1859. A Hója szélén álló Dónát-szobor (ifj.KRISZTYJA IMRE)


Apám emlékére,
Tulogdi János
tanár úr emlékére

 

A mondát gyermekkoromban, apámtól hallottam. Később, 1957 őszén, egy verőfényes délután természetrajz–földrajz szakos csoportunk kedves földalaktan tanárunk, Tulogdi János vezetésével terepgyakorlaton vett részt a Szamos gátja körül. A víz mentén, a város felé haladva, a tanár úr a Törökvágás és közvetlen környéke földtani jellegzetességével kapcsolatban kitért a monda „agyagos” hátterére is. A nyolcvanas évek elején, számtalan kalotaszegi mese és helytörténeti monda lejegyzése után, eszembe jutott a Dónát-monda. Az idő tájt gondolni sem lehetett arra, hogy az elkészült írást az Igazság közölje. Így 1985-ben az akkori Művelődés utolsó számainak egyikében látott napvilágot. Ez számos új adattal bővítve, most végre a kolozsvári közönség elé kerülhet.

A mondát általában igaznak tartják, mert a mesével ellentétben, többnyire minden benne szereplő személy, a cselekmény helye és ideje ismert. Van, aki úgy véli, hogy ha nem is teljesen igaz, valami köze csak van a valósághoz. A kérdés csupán az, milyen mértékben, mert azt nem állíthatjuk, hogy híjával lenne a képzeletnek. Vizsgáljuk meg az itt következőkben a Dónát-mondát, másképp a Törökvágás mondáját, hogy amennyire lehet, derítsük ki, mi benne az igaz és mi a képzelet.

A XIX. század végi monda

A szőlők tetejében, odafenn a Hója-erdő alatt, áll egy időviselt kőember. Réges-régen pásztorember volt ez a Dónát, ott legeltette juhait az erdő szélén. Egy éjszaka a holdvilágnál észreveszi, hogy a törökök vágják át a hegyet, hogy a Szamost a Nádas terére vezessék, s ne legyen a városnak ivóvize. Lélekszakadva fut be a városba. Bezörget a Monostor-kapun, s rohan egyenest a városházára. Csak annyi ideje volt, hogy elmondhatta a dolgát. Holtan összerogyott. De a katonaságot hamar összetrombitálták, s elkergették az ellenséget. Azután pedig háládatosságból kifaragtatták a Dónát képét, s feltették a hegytetőre, az erdő aljába. Még a kőember is minden éjszaka leszáll, s körülnéz, hogy nincs-e valami baj a kedves városban? Azután korsóját a Szamosból megmeríti, s úgy tér vissza. Az átvágott hegyet pedig ma is Törökvágásnak1 híjják.

A mondát a XIX. század vége felé Versényi György, kolozsvári tanár jegyezte le és tette közzé [Ethnographia, XII., 1901., 125.]. Több változata is létezik. Egyikben a nyáját legeltető Dónát a várost megsarcolni akaró, titkon a falak alá húzódó török sereget vesz észre. Megfújja kürtjét, életét áldozva riasztja az őrséget, a békén alvó polgárokat. A legújabban Dónát már huszárkapitány, a törököt megfutamító kolozsvári lovascsapat vezére (Csomortáni István közlése). A lényeget tekintve azonban a változatok csak kis mértékben térnek el egymástól.

Vegyük szemügyre a monda elemeit, 1. járt-e török sereg „réges-régen” Kolozsvárt, s ha igen, 2. lehetett-e köze a Törökvágáshoz, végül 3. ki a monda hőse és honnét a neve.

1. Török sereg nem egy alkalommal járt a város falai alatt. Különösen II. Rákóczi György 1657. évi szerencsétlen lengyelországi trónszerző hadjáratát követően, amikor a porta, hogy a fejedelmet – ki a beleegyezése nélkül fogott e vállalkozásba – lemondassa, 1658 nyarán a krími tatár kánt, a szilisztrai basát és szövetségeseit, a havaselvi és a moldvai vajdát nagy erővel a védtelen országra küldte. Szeptember elején a pusztító, dúló, emberek ezreit rabláncba verve előre nyomuló ellenség – amint arról Linczigh János korabeli kolozsvári királybíró (a város második embere, a főbíró társbírója) feljegyzéseiből tudomást szerezhetünk –, már a feleki oldalban, a város közelében ütött tábort. A tatár kán a monostori külvárost is fölgyújtatta: „Elérkezvén másodnap az tatár chám is, nagy dühösséggel meggyújtatván az Monostor utcai hóstátot” – írja Linczigh [Kolozsvári emlékírók, 1990., 172.]. Amint arról ugyanő beszámol, a város hatalmas sarcot fizetett, s ennek fejében sikerült megmenekülnie a pusztítástól.

Linczigh János feljegyzései

II. Rákóczi György a török követelésére lemondott. De nem nyugodott bele a trónvesztésbe és hamarosan visszatért. A porta ismét nagy sereget küldött a számára nem tetsző fejedelem eltávolítására. A szájhagyomány úgy tartja, hogy Rákóczi a kolozsmonostori templomtól nyugatra magasló völgypadon, a Táborhelyen állt meg hadával és innen vonult a számára végzetes csatába. Linczigh szerint azonban a fejedelem 1660 májusában Szamosfalva és Kolozsvár között táborozott, és ide hívatta őt is, hogy a lelkére kösse, ne adja fel a várost: “...die 20 Maii, pünkösd után való csütörtök nap, az budai vezér Szejdi pasa elérkezvén Rákóczi fejedelem ellen, azelőtt másodnappal – mivel az sok szép hadával Szamosfalvához jövén Rákóczi fejedelem – kihívatván másodmagammal, megparancsolván életünkre, hogy ha az török elérkezik, az várost meg ne adjuk, mert ha megadjuk, el kell vesznünk” [Kvári emlékírók, 179.].

Nem kizárt, hogy amikor Szejdi, másképp Szidi Ahmed budai basa 1660. május 20-án a Szilágyság felől Kolozsvár közelébe érkezett, s roppant serege hegyet, völgyet elborított, valamelyik török csapat az említett Táborhelyen ütött tábort. Ezúttal is Linczigh János ment a város részére a basa kegyelmét kieszközölni. „Nagy rettenetes rémülésben lévén az város – írja –, harmad magammal [...] egy rossz, kétlovú szekéren kimenvén táborába. Egy nagy hegyen vonatván fel sátorát...” [Kvári emlékírók, 179.]. Szövegéből nem derül ki, melyik hegy volt az. De az ellenség egy része talán a Törökvágástól nem messze hömpölygött tova. Linczigh feljegyzéseiben ezt olvashatjuk: „...Másodnapon megindulván az tábor, nyakunkon lévén az lánc – egyben fűzvén bennünket –, az darabos szántásokon hajtottanak, mint az oktalan állatokat, az Szamoson, Nádason övig való vízben által hajtván bennünket...” [Kvári emlékírók, 180.].

A budai basának a meghódolt Kolozsvár részére írt biztosító leveléből sem tudunk meg semmi pontosat: „Datum Kolosvar alatt levoe taborunkban. May die 21 1660. Esztendoeben.” [Jakab Elek: Kolozsvár története. Oklevelek, II., 365.]. Szejdi basa ezután Szászfenes felé vonult, hogy a fejedelemmel megütközzék. A május 22-i csata után a török sereg a Törökvágás alatt, a város közelében haladt el, majd Bonchida mellett táborozott le. Ez derül ki több, a táborból keltezett levélből, így Mehmet Tihaja2 bég parancsleveléből: „Datum az Taborban Bonczidaj mezoeben. Die 5 Juny 1660 Esztendoeben.” [Jakab E.: Kvár tört. Okl., II., 365.].

Várad 1660. augusztus 27-i török kézre jutása után Kolozsvár végvár lett. Ez időtől bizonyára fel-felharsant a város kaputornyain a török sereg közeledtét jelző trombitaszó.

Városfalak, ivóvíz

2. A törökök tehát nem egyszer itt jártak. Valószínű, hogy az 1658. és az 1660. évi volt a legemlékezetesebb. Láthattuk, hogy falai, tornyai ellenére a város csupán hatalmas sarc lefizetésével szabadult meg a feldúlástól. Ha tehát nagy sereg jött ide, szinte hiába volt a sok ágyú, az erős fal- és toronyrendszer, ennek céhenként beosztott védelme, mert ilyen esetben nem volt ajánlatos hagyni, hogy a fegyvereké legyen a végső szó. Pedig, amint a tanácsi jegyzőkönyv egyik 1570-ből való adatából kiderül, ugyancsak gondot fordítottak a véderőmű-rendszerre: „Az Thornyok Epitesse feleol eo k. Azt Mongyak, hogy Byro vra[m] eo k. hywassa be az cheheket, Es haggya Megh Nekyk hogy vysselyenek gondot Rea”. („A tornyok építése felől ő kegyelmek [a tanács] azt mondják, hogy bíró uram ő kegyelme hívassa be a céheket és hagyja meg nekik, hogy viseljenek gondot reá.)

A jó ivóvíz akkor is becsben állt, ezért nagy gondot fordítottak a kútásásra. Különösen a bérc-, a hegytetőre épült várakban, hogy ily módon a falakon belüli vízellátást megoldják. Ez ostrom esetén életbevágó volt. Kolozsvár azonban város volt, sokkal nagyobb kiterjedésű, mint egy vár, ezenkívül völgyfenéken feküdt, ahol a talajvíz könnyen elérhető mélységben volt. Természetes tehát, hogy falain belül számos kút létezett, s a lakosság ezekből merte a vizet, nem a Szamosból vagy a Kisszamosból (Malomárokból).

Amint láttuk, nagy seregnek nem volt szüksége cselt alkalmazni a város megvételére, meghódolt az magától is. Akkor viszont mi értelme lett volna olyan munkába kezdenie a töröknek, mint a Szamos vizének a Nádasba vezetése? Ezzel úgysem törte volna meg a várost. E roppant munka elvégzésével végső soron a várárkok vízellátását sem tudta volna megakadályozni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt az északi fal előtti várárkot feltöltő Kisszamos (Malomárok) a Törökvágás fölött levő gáttól kapta a vizet (egyszerűbb lett volna tönkretenni a gátat vagy a Malomárok vizét a Malomárkot a Szamossal összekötő kis csatornákon, a zúgókon, a Szamosba engedni), másrészt a nyugati és a déli várárok a Házsongárdból, a keleti pedig a Békásból lefolyó kis patakból töltődött fel. Több mint valószínű tehát, hogy a Szamos és a Nádas közti hegy átvágása, egy efféle nehézkes és fáradságos hadicsel meg sem járta a török eszét.

Vágás út és Törökvágás

Ha azonban mégis munkához lát, a korabeli műszaki fejlettség szintjén mennyi időbe telt volna a hegy átvágása? Szerény számítás szerint is évekbe. Ezzel viszont a meglepetés lett volna oda, hiszen teljesen lehetetlen lett volna a munkálatokat akár néhány napig is titokban tartani – Dónáton kívül a közeli földeken, szőlőkben dolgozók is észreveszik, mi készül. A török tábort közben élelemmel is el kellett volna látni. Ismerve a török karddal való „termelési” módszerét, ez sem, vagyis a közeli falvak feldúlása sem maradt volna titokban.

De tegyük föl, hogy egy öt-tízezer főnyi ellenséges sereg vert itt tábort, s kezdett munkához. Vajon mennyi időre lett volna szüksége ennek a korabeli mérce szerint is szerény csapatnak a Szamos elvezetéséhez, ha egy nagynak évekre?

Ha viszont a Törökvágást és közvetlen környékét földtani szempontból vesszük szemügyre, ráakadunk a monda eredetének egyik forrására. Ugyanis a Hója-vonulat itt fedőkőzet nélküli agyagrétegekből áll. Az agyag ugyan vízátnemeresztő tulajdonságú, de víz hatására képlékennyé válik, s nagyobb esőzés idején előfordulhat, hogy az alsó, átnedvesedett, csúszóssá vált rétegen a felsőbbek a saját súlyuktól lesuvadnak. Emiatt az itt átvezető utat manapság is csak üggyel-bajjal tartják rendben.

Meg kell említenünk, hogy már egy 1573. évi oklevél vágás utat említ: “Jacab [...] adot volt egy darab zeolet vagas vtba” [Kvár város levéltára, törvénykezési jegyzőkönyvek III/3.49–302]. Szakál Ferenc 1704-ben írt feljegyzésében több ízben is Vágás útról szól [Kvári emlékírók, 286., 291.]. Szövegéből egyértelműen kiderül, hogy ez a Törökvágás. Jakab Elek is Vágás útnak említi [Kvár története]. Szabó T. Attila szerint a Törökvágási út a Sáncalja utca (Fellegvári út) folytatásaként a Bornyúmál alatt, a Törökvágás felé, a mezőn át vezető út, a későbbi Rákóczi út neve volt [Kolozsvár települése a XIX. század végéig, 114–115.].

1 nem a hegyet, hanem a vágást

2 tihaja ’titkár’ (török)

FOLYTATJUK

 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap