label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Elo emlekezet

« Vissza a főoldalra


A szentbenedeki kastélyromok árnyékában

Létrehozva: 2009. május 23. 04:03

LUKÁCS ÉVA

A méz, a méhészet lenne a hosszú élet titka?
A méz, a méhészet lenne a hosszú élet titka?
Szentbenedek. Fájdalmasan romos, több mint 400 éves várkastély. Karnyújtásnyira Déstől, nem is olyan régen még megmenthető történelmi hagyaték volt, amire illett volna vigyázni, azt óvni, és ha egyesek szerint már késő is lenne, de örökösökkel összefogva, romjaiban is konzerválni utódaink örökéül, nem utolsósorban turisztikai látványosságnak. Nehéz, de nem kivitelezhetetlen.


98. életévét töltötte Szatmári Imre bácsi május 21-én. Kétszer látogattam meg Szentbenedeken. Igaznak bizonyul az édesanyámtól gyerekkoromban hallott egyik legérdekesebb mese. Képeskönyvek lapjairól ismert kastély, bástyák, hatalmas állattani múzeum, sok-sok kitömött egzotikus állat, madár, madártojás a legapróbbtól a legnagyobbig, felcímkézve – oly sok környékbeli számára örökké ismeretlennek maradó valóság volt még nemrég.

– FOTO KÁRPÁTOK.INFO– Unikornis a kastély bejárata előtt
Imre bácsival folytatott beszélgetésemet születésnapi köszöntőnek is szánom, és azt kívánom, legalább részben teljesüljön elváláskor megfogalmazott kérése. Azt kérdeztem tőle, ha jó tündér lennék, mit kívánna magának. „Tudja, milyen szép volt itt körülöttem minden? Gyönyörű fasor, virágház itt a sarkon, nagy kerti kútból levezetve a víz, szökőkút, amit leszereltek, a kommunisták bevitték Désre a központba. Egy varázslattal csinálja vissza ezt a sok szépséget, semmi mást nem kívánnék.” Mit válaszolhatnék Imre bácsinak? Hát még a tulajdonosnak, Kornis Gabriella asszonynak…?

Február végén, amikor a kellemesen langyos szellőtől már azt hittük, hogy közeleg a tavasz, reggelre hó porozta be az ágakat, minden kicsi ágat külön-külön, kirajzolva azokat a szürke házak falára, utcák fölé. Bármilyen is az idő, mondom magamnak, nyár óta halogatod ezt a találkozást, most kocsiba ülsz, elindulsz. Jánosi Sándor tanár úr szólt, hogy él még valaki Szentbenedeken, Déstől alig három kilométerre, aki mesélni tud arról, amit unokáink már romjaiban sem fognak látni.

Kimondani is sok, leélni egy évszázadot nagy hőstett a szememben. Édesapám szintén 1911-ben született, már harmincöt éve annak, hogy élete fonala megszakadt. Természetes, hogy kíváncsi voltam arra, akinek a sors vagy inkább az Isten ilyen hosszú életet ajándékozott, ráadásul szellemi-testi épségben. Szentbenedek, 194. szám. Vaskapu nyitva, haladunk a fejünk fölött boltívként összeboruló, hófödte fák ágai alatt. A beüvegezett tornác ajtaján kopogunk, nem jön válasz, a sokára kiszűrődő hangoktól megkönnyebbülök, nem késtem el. Konyhába lépünk, a sötét félhomályban a kályha mellől alacsony bácsi hunyorít ránk, hirtelen nem tudva, ki is ez a két árnyék. Rosszul hall, ezért kell hangosra állítania a Kolozsvári Rádió magyar hangját… „meg aztán tudják, néha olyan gyorsan beszélnek, nem lehet érteni, mit mondanak”. Szemünk lassan megszokja a konyha félhomályát.

– Miről meséljek, annyi minden volt és olyan szép volt itt minden, mire kíváncsiak?

A kastély egykor
... és ma
  

– Mindenre – válaszolom spontánul, nem igazán felmérve, hogy egy évszázad történésének tanúja ül öreg kabátjába burkolózva, fázósan.

– Kérem szépen, ez a legöregebb ház a faluban, a gróftól vették szüleim, akik a kastélyban dolgoztak. Apám mezőőr volt, anyám háziasszony a konyhán. Tudja, tanár úr, még a méhek is megvannak, még méhészkedik tanár úr? – tesz egy kis vargabetűt kísérőm felé, majd újra visszakanyarodunk, de a méhek még igen sokszor előjönnek a beszélgetés során. Mint utólag Levente fiától megtudtam, a méhek, a méz, amivel minden reggelét kezdte, az lehetne hosszú életének egyik titka. – Tehát ez a ház minimális hozzáöltéssel – tornác beüvegezése – ugyanabban a formájában áll, mint amikor megvásárolták. A kastély kovácsműhelye volt, nézzék meg, a padlózata téglával kirakva, tudják, a tűzvész megelőzése miatt. Iskolába Bálványosváraljára jártam, 6 osztályt végeztem, majd a gróf által épített benedeki villanytelepre mentem tanulónak, géplakatosként, majd táblakezelőként dolgoztam ott 33 évet. Közben katonának vittek, két évig voltam a lovastüzéreknél Konstancán. Az oroszok elől menekülő németek felrobbantották a villanytelepet. A dési cementgyárba mentem dolgozni, de mikor Huber Győző és Sebestyén János mérnökök leszerelték az egyik áramfejlesztő dinamót, visszahívtak, újraindítottuk a telepet, sokáig működött. A háború alatt filmet is forgattak itt a kastélynál… nem emlékszem a címére, nem láttam, vajon bemutatták? A villanytelepet módosítanunk kellett, nagy munka volt, autóbusszal hordták a statisztákat. Mindenféle javításhoz csak átkiáltott a gróf, még most is hallom… „Imre, gyere le, a kút vízszivattyúja elromlott.” Máskor megbízott, hogy a nagyon szép nagy könyvtárba tudják, olyan … eldugott fényeket szereljek fel.

Mikor kisebb voltam, kiválasztott a gróf úgy tíz gyereket, a lovaskocsi nyomokat gereblyéltük el a kaviccsal leszórt utakon. Tudják, akkor nem autókkal közlekedtek. Sokan megfordultak a kastélyban, pónilovai is voltak a grófnak, sétáltattuk a gyerekeit a pónilovakon. A gróf nagy vadász volt, vadászott Afrikában is. Kár, hogy a múzeum rengeteg kitömött állattal, kidolgozott állatbőrrel, annyi érdekességgel nem maradt meg, de hát, amit itt rendeztek! Mindent széthordtak, ablakokat kiemeltek, és az akkor még szalmás házaikhoz odatámasztottak a falubeliek, romboltak, fáj az ember lelke. Itt állt a gyönyörű székelykapu, az volt ráírva: „Ha jószándékkal jöttél be, Isten áldjon kimeneteledben.” Kettévágták, és a kollektívgazdaság épületének bejáratához tették az oszlopokat…

Annakidején a falu egynegyede volt a mostaninak, a gróf nagyon népszerű volt, nem volt nagy arisztokrata magatartása. Itt alig húsz magyar család élt. A kastélytól nem messze áll a főútról is látható (XIII. századi, római katolikus) templom, most ortodox templom, a szép feszület sincs már ott. Én sajnálom, mintha az enyém lett volna… milyen szép volt ez a kastély – sóhajt csak úgy, magának.

Aztán eltelt jó néhány hét, egy nagyon szép meleg áprilisi délelőttön újra beállítottam Imre bácsihoz. A meredek kiskertben görbe botra támaszkodva találtam, a szőlőt tisztította, mikor felismert, értetlenül kérdezte, mi a baj? „Semmi, csak még elbeszélgetnék egy kicsit”– válaszolom. Közben fényképezek rendületlenül, Imre bácsi irányít le a meredeken, onnan jobban fog sikerülni. „Látszódjanak a méhkaptárok is”– mondja, majd büszkén mutatja a kis faházat, ahol csakis a méhészethez szükséges dolgokat tartja. Az ablakon kilátni a kastélyromokra, a valamikori kastélykertre. „Na látja, innen hallottam, amikor hívtak. De mutassam meg” – és leemel egy olajfestményt – „…mit gondol, ki festette? Hát Korniss gróf maga. Látja, így nézett ki ez a kovácsműhely, minden rajta van a képen, én kértem meg, mikor már nem lakott itt, emlékezetből festené meg. Felismerem. Ugyanazon a helyen sorjáznak a méhkaptárok, a fák még csemeték voltak. Tudja, most a lábam már nem a régi, képtelen vagyok a két hold földet megművelni, a két fiam segít, de nekik is már nehéz.” Közben a román szomszédasszony cukorkát hoz, leszámolja a visszajárót, és érdeklődik, ki is lennék, idegen. „Jószomszédok, vigyáznak rám…” – mondja Imre bácsi, aztán körbenéz, mit is adjon, ne engedjen el üres kézzel.

– Na fogja csak meg azt az ásót, olyan szépek ezek a tulipánok, ásson ki, ültesse el, ebben az évben már nem, de jövőre virágozni fognak. Na látja, sikerül, de még onnan is azt a nagyszirmú ibolyát, olyan illatos. – Kiásom, megköszönöm, és remélem, hogy jövőre, a születésnapjára ebből kötök csokrot. Az öreg diófákat mutatja, első látogatáskor még csak szó volt róla, hogy ki kell vágni, nehogy rádőljön a házra. – Nehéz munka, ott haladnak el a villanyvezetékek is. Egyik vastag ágát már sikerült eltávolítani, majd felépül Levente fiam, és traktorral majd lehúzzák a másik ágát is. Ezeket a fákat még apám ültette, azokat én, amazokat a fiaim. – Igen, a diófákat unokáinknak ültetjük, jegyzem meg halkan, majdnem magamnak. Aztán hajlott botjára támaszkodva kapuig kísér, melegen belehunyorogva még egy kép erejéig a vakítóan fényes Napba.

 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap