label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Muvelodes

« Vissza a főoldalra


Szabó Géza emlékezete

Létrehozva: 2009. március 21. 04:20

LÁSZLÓ V. FERENC

Bartók és Kodály zenéjének erdélyi misszionáriusai „székely írók” közösségében. Ül Szentimrei Jenő és Benedek Elek, áll Tamási Áron, Szabó Géza, Sz. Ferenczy Zsizsi, György Dénes és Bartalis János (1929 tavasza)
Bartók és Kodály zenéjének erdélyi misszionáriusai „székely írók” közösségében. Ül Szentimrei Jenő és Benedek Elek, áll Tamási Áron, Szabó Géza, Sz. Ferenczy Zsizsi, György Dénes és Bartalis János (1929 tavasza)
Életem legkorábbi hangversenyélménye, amelyre emlékszem, Bartók-zenéhez fűződik. Dátuma: 1947. január 31. vagy február 19. Helyszíne: a Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola díszterme.


Bartók Gyermekeknek című zongoraciklusa volt a tét. Szabó Géza, akinek két évig zongoratanítványa voltam, a műnek mind a négy füzetét eljátszotta: első alkalommal mind a 42 magyar, másodszorra mind a 43 szlovák népdalfeldolgozást. (Nem tudom rekonstruálni, hogy a kettő közül melyik hangversenyen voltam jelen.) Hogy az élmény gazdagabb legyen, Nagy István bevezetőt mondott előtte, kamarakórusának egy csoportja pedig – a színpadon a művész mögött ülve, a szintén ülő karnagy diszkrét irányításával – a zongora-feldolgozások előtt bemutatta azok népdal-eredetijét. Óriási volt a hatás és a siker. Nem tudok róla, hogy más is eljátszotta volna valaha nyilvánosan a teljes Gyermekekneket.

A negyvenéves művészt akkoriban „kicsi Szabó Géza”-ként is emlegették Kolozsvárt, mivel élt még azonos nevű, a Delly előnevet is viselő, foglalkozását tekintve tanító és zeneszerző édesapja. Túlzással bár, de elmondhatom, hogy már 1939 óta ismertem, amikor külföldi tanulmányainak befejeztével meglátogatta szüleimet, hogy feleségét bemutassa. Akkoriban úgyszólván kötelező volt, hogy fiatal házasok bizonyos rokoni és baráti körben „leviziteljenek”. Mi nem voltunk rokonok, de édesapám barátjának tekintette őt, mivel a harmincas években Erdély-szerte ismételten szerepeltek együtt vegyes műsorú rendezvényeken – édesapám előadással, ő zongoraszámokkal –, és a közös fellépések emléke összetartotta őket. Amikor később, érettebb gyermekkoromban a családi vendégkönyvet lapozgattuk, és én kérdeztem, hogy „ez ki?” meg „az ki?”, a „Susanne Haensell Riga / Szabó Géza 1939. VI. 11” bejegyzéshez érve szüleim megindultan mondták, hogy a hitves is orgonaművész volt, balti német, aki a rigai esküvő után követte férjét Erdélybe, és itt nemsokára meghalt, pólyás gyermeket hagyva hátra, Pétert.

Szabó Géza utóbb újraházasodott és második feleségével együtt három rátermett zeneművész-gyermeket nevelt fel, Zsuzsát, a brácsást, Gézát, a csellóst és Évát, a hegedűst. Nem szűnt meg első feleségének családjához fűződő kapcsolata sem, és ez sokunknak vált előnyére. A rokonság ugyanis rendszeresen küldte neki a kasseli Musica folyóiratot, és ő, miután kiolvasta a számokat, készségesen körbekölcsönözte őket mindazoknak, akiket érdekelt. Az ötvenes évek második felében és a hatvanasokban is alighanem ez volt az egyetlen zenei szaklap, amely a nem szocialista külföldről Kolozsvárra eljutott. Én akkor még csak ismerkedtem a német nyelvvel, kínnal rágtam át magamat ezeken a Musicákon, de azok éppen ezért voltak számomra kétszeresen jelentősek: úgy is, mint ismeretek forrásai, úgy is, mint alkalmazott nyelv iskola. A „húzd meg, ereszd meg”-rendszer egyszer megengedte neki, hogy kiutazzék Nyugat-Németországban élő rokonaihoz, és az ő költségükön végighallgathatott egy Bach-fesztivált. Annak a műsorfüzete is körbejárt Kolozsváron. El voltunk képedve tartalmasságától, nyomdai kivitelezésének színvonalától, amihez foghatót mi azelőtt nem láttunk.

Talán ennyi visszatekintés is elég annak bizonyságául, hogy volt miért szeretnem. Ezzel az emlékeztető cikkel természetes tanítványi kötelességemből törlesztek.

Kereken száz éve, 1909. március 22-én született Kolozsvárott. Zenésszé nyilván apja hatására lett. Középiskoláit a Református Kollégiumban végezte, ott is érettségizett. Közben Ilie Sibianutól, Keppichné Molnár Irmától, Hevesi Piroskától, majd a főiskolán Ecaterina Fotino-Negrutól tanult zongorázni; párhuzamosan a zenetanárképzőt is elvégezte. Amit a rendszerváltozás után írt önéletrajzaiból óvatosan „kifelejtett”: ugyanakkor teológiát is hallgatott és 1934-ben evangélikus lelkésszé szentelték. Lelkészi gyakorlatot sosem folytatott, de kettős képzettsége arra késztette, hogy 1936/37-es tanévben magas színvonalú egyházzenei főiskolára iratkozzék be, mégpedig Bach városában, Lipcsében, orgona főszakkal. 1937-ben a Nagyenyedi Kollégiumba nevezték ki zenetanárnak, onnan került be 1947-ben tanársegédként a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe, amelynek zenei tagozatát 1950-ben egyesítették a román Gheorghe Dima Konzervatóriummal. A zongorán kívül időlegesen orgonát, mint bravúros lapról-olvasó és transzponáló zongoraművész partitúraolvasást és zongorakíséretet is tanított. Professzorként ment nyugdíjba 1974. szeptember 1-jén. 1996. december 21-én hunyt el.

Sokoldalú elkötelezettsége, hivatástudata a kisebbségi magyar művelődés kiválóságává emelte. Erdély-szerte számtalan irodalmi estély, templomi ünnepély és más rendezvény műsorát egészítette ki zongora-, illetve orgonaművek előadásával. Természetesen önálló hangversenyei is voltak. Gyakran kísérte zongorán Erdély akkori magyar énekeseit: Szentimreiné Ferenczy Zsizsit, Mátyásné Lévay Ilonkát, Török Erzsébetet, Jakobi Antalt és másokat. Nem mellesleg kórust, sőt ifjúsági zenekart is vezetett Enyeden, és ismeretterjesztő cikkeket írt különböző lapokba. Fellépésein már a húszas évektől kezdve minden más zongoraművészünknél több Bartók- és Kodály-művet adott elő. A két Legnagyobbnak fáradhatatlan, hiteles és hatékony, sokakat meggyőző misszionáriusa volt. Ez a szerepkör emelte előadóművészi tevékenységét erdélyi viszonylatban zenetörténeti jelentőségűvé. (Egyébként: egy szépen nyomtatott műsorlap tanúsága szerint műveiket Lipcsében is játszotta nyilvánosan.) Bartók iránti elkötelezettségében döntő szerepet játszhatott, hogy zongoratanárai közül ketten is Bartók-tanítványok voltak: Hevesi Piroska és Molnár Irma, és hogy serdülő korában, 1922 októberében megismerhette a Kolozsváron fellépő Bartókot, aki Molnár tanárnő kérésére meg is hallgatta zongorajátékát.

Kolozsvárra való visszatérése 1947-ben új lehetőségeket nyitott meg előtte. A magyar művészeti intézet a hangversenyéletben is igen jelentékeny szerepet játszott, amelyből Szabó Géza is derekasan kivette a részét. A zenei tagozat igazgatója, a hegedűművész és kórusvezető Nagy István is rajongott mind Bartókért, mind Kodályért. Előbbi halála után zeneszerzői művének sorozatos bemutatását tervezte és kezdte el. (Ennek a vállalkozásnak volt része a Gyermekeknek-bemutató is.) Szabó Géza tanári és művészi kvalitásait természetesen a Gheorghe Dima nevével fémjelzett, egyesült konzervatórium sem nélkülözhette. Ebben az életszakaszban zeneszerző nemzedéktársainak a műveit is sikeresen, azok megelégedésére játszotta. A dokumentumok között, melyeket Péter fiától kaptam megtekintésre, van egy 1958-ban külföldről, Karlovy Varyból küldött képeslap. Eisikovits Mihály írja rajta: „Drága Géza, otthonról hallom, hogy a szűk körű bemutató megvolt és hogy Te nagyon szépen játszottál. Nagyon örülök és hálásan köszönöm szeretetteljes közreműködésedet. A viszontlátásig ölellek, Misi”. (A szűk kör alighanem a zeneszerző-szövetség kolozsvári fiókja volt.) Szabó Géza játszotta az ősbemutatón és az első hangfelvételen Sigismund Toduţă Oboaszonátájának zongorarészét. Ennek az együttműködésnek a dokumentumai közül is idézek egy nem postán, hanem kézből küldött, datálatlan levelet: „Kedves Gézám, Kellemes ünnepet kívánok neked és k. családodnak. Ma, ünnep napján, megbocsájthatatlan figyelmetlenség volna, ha jóindulatodat kihasználnám (magnetofon-felvétel)! Engedelmeddel, kérlek, halasszuk el egy héttel. Ölel S. Toduţă.”

Ez a rövid és túlontúl kevés dokumentumon alapuló megemlékezés természetesen nem pótolja azt, amivel utókora tartozik neki: a módszeres adatgyűjtéssel és kutatómunkával megalapozott, részletes élet- és pályarajzot, amelynek előkészítésére és megírására az én időmből már nem telnék. A román többség és a németek kultúrája felé is mindig nyitott Szabó Gézának kétségkívül megvan a maga jól megérdemelt helye az erdélyi magyarság panteonjában. Csak az emlékmű hiányzik még, amelyet ott a méltányosság és a kegyelet előbb-utóbb fel kell hogy állítson neki.

 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap