A geometriai fogantatású alkotási irányzatok rengetegében inkább a művész filozófiája, hitvallása, hovatartozásának önmeghatározása szolgál meghatározó tényezőként. De az önmeghatározás mibenlététől függetlenül, Heim András képi világa rokonságot mutat azzal a felfogással, amely a látványt tekinti elsődlegesnek. Ezekben a körívek és egyenes szakaszok alkotta látványszőttesben a figurativitásra utaló összecsengések jobbára alkalmiak. Bár a síkmértan archetipusai – az egyenes és a kör – a kiinduló alakzatok, a belső, strukturálisnak mondható összetartozás sokkal inkább felszíni és emocionális indíttatású, mint eleve programszerűen átgondolt. A laza strukturális szövedék főként az esztétikai látványszövés hozadéka, kevésbé a logikus átgondoltságé. S ez formára, színre egyaránt vonatkozik. A cél – ha egyáltalán lehet ebben a miliőben célról beszélni – olyan forma és színharmónia létrehozása, amely a puszta dekorativitáson túl, a szerkesztésekben felhasznált geometrikus ősalakzatok atavisztikus és folyamatos esztétikai katarzisára alapozva, a tudatalattira épít. A nonfiguratív festészetben általában, de a heimi képkonstrukciókban hangsúlyosan vetődik fel a látvány emocionális feldolgozásának sokfélesége.

Ne keressetek figurativitást a műveimben – hangoztatja a művész – ezek absztrakt munkák, annak készültek és azok is maradnak. S való igaz, hogy mindennemű hasonlítgatás sántít, sőt, talán magáról a lényegről, az önmagában létező struktúra művészi tökélyéről tereli el a figyelmet. A munkák utóélete azonban már független alkotójuktól, s ha a néző éppenséggel kecses női aktot, vagy portrésorozatot vél felfedezni a körívek szeszélyes halmazában az az ő szuverén joga. S talán éppen ebben a sokat és sokfélét sugalló művészi üzenetben rejlik – tagadhatatlan dekorativitásuk mellett – ezeknek az alkotásoknak egyik, korántsem elhanyagolható sajátossága. Ami pedig magát az absztraktot illeti, léte a művészi megnyilatkozások kezdeteitől nyomon követhető: az ősművészetben legalább annyira honos mint napjaink művészi megnyilatkozásaiban. Nem divat –, sokkal inkább egyéniségfüggő: egyfajta lelkialkat, művészi beállítottság megnyilvánulásaként értelmezhető.

Heim András Miklóssy-tanítvány, de az alma kétségtelenül messze esett a fájától. A mester kezenyoma azonban, bármilyen furcsán hangzik is, még a figurativitást teljes mértékben mellőző, indíttatásukban és művészi koncepciójukban eleve más alapokról szárba szökkenő alkotásokban is felismerhető. A munkához való viszonyulás, a hozzáállás, a megalapozottság, pontosság, az igényesség olyan tulajdonságok, amelyek a Mestertől eredeztethetők, és termékeny talajra találtak a tanítványban. A szerkesztés sajátos rendje, a formák rejtett összefüggései, a kombinációk és variációk megannyi változatának dömpingje, s a még fel nem fedezett, ki nem próbált társítások a kiteljesedés újabb és újabb lehetőségeit villantják fel.

Az értelmi-érzelmi affinitás nyomán kiindulópontként szolgáló kassáki képarchitektúra az évtizedek folyamán kiteljesedett, sajátos, egyéni jegyekkel telitődött, s éppen a hajszálpontos mértan művészi pontatlanságai révén vált érzelemdús geometriává, azaz valódi művészetté. A szigorú szerkesztés és a spontaneitás kettőse révén született vonalhálók sajátos polifóniája, a símán hagyott, vagy a szokásosnál is sűrűbben vonalkázott felületek enyhe tremolói, a rapszodikusan cikázó, de ugyanakkor egyfajta belső fegyelemtől vezérelt vizuális megnyilatkozások, azaz a heimi életmű, erdélyi képzőművészetünk sajátos megnyilvánulásaként tartható számon.