label_szabadsag
Magunkról | Kapcsolat | Munkatársak
Hu Ro En
Napirenden Kult-Túra Vélemény Körkép Sport Mozaik Hirdetés/Reklám Opera EU-világ Életmód Bulvár Művelődés Campus
Számítástechnika Gazdaság Állatbarát Egészségügy Riport Decibel Motorház Tudomány Totyogó Bonifácz Élő emlékezet Világjáró
Velemeny

« Vissza a főoldalra


„Nem látom a távlatos gondolkodást”

Interjú Sólyom Lászlóval
Létrehozva: 2009. január 05. 01:43

Ablonczy Bálint, Balogh Ákos Gergely

Egykor közös hazánk egészét szereti Sólyom László, aki szlovák tárgyalópartnereinek kevesebb görcsösséget és egymás történelmének megismerését javasolja. Magyar államfő először nyilatkozott egy blognak, a köztársasági elnök a Reakciónak adott interjújában úgy vélekedett: egyre nehezebben elviselhető, hogy a magyar közélet a nemzeti—nemzetietlen és fasiszta—antifasiszta szembenállásról szól, a pártok a napi politikai csaták megnyerésének rendelik alá a nemzet hosszú távú érdekeit. Az elnök azt is elmondta, oda jutottunk, hogy a határon túl a „szegény Magyarországért” imádkoznak. (Az alábbiakban részletet közlünk az interjúból.)


Négy éve volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. Ön gyakran keresi fel a határon túli magyar közösségeket, hogyan látja, begyógyultak-e már valamelyest az akkori sebek?

Komolyan veszem, és viselem azt a felelősséget, amelyet az Alkotmány a határon kívül élő magyarok sorsáért a Magyar Köztársaságra testál. Minden igyekezetemmel próbálom enyhíteni azt a traumát, amelyet a népszavazás a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek okozott. Rendkívül mély sebeket ejtett, ezt idehaza ésszel és érzéssel fel sem érik. Szerintem nem kellett volna kiírni a népszavazást: ez az ötlet tipikus példája volt a végig nem gondolt érzelmi politizálásnak. De ha már egyszer egy referendum azt rendelte volna el, hogy a parlament hozzon törvényt, még mindig alkalmazkodni lehetett volna a rengeteg meggondolandó körülményhez. De az igazán tragikus az volt, hogy az itthoni pártok instrumentalizálták a témát, az egész a szokásos „ki kit győz le” versengéssé alakult.

Tanult-e a politikai elit 2004. december 5-éből?

Két tanulság még mindig nem jött át. Az egyik az, hogy az akkori konfliktus még jobban beszorította a közbeszédet a nemzeti—nemzetietlen érvelésbe, és persze ellenpárjába, a fasiszta— antifasisztába. Az ország megosztottságát végletesen elmélyítette, és ezzel a történettel könnyen magyarázhatóvá tette. Ez a kár felmérhetetlen. A másik megrendítő tanulság az az érzéketlenség, ahogy emberek millióit, érzelmeiket, küzdelmes sorsukat politikai játék eszközének tekintették. A népszavazás hatása élénken él: öreg emberekkel találkoztam Erdélyben és a Felvidéken, akik elsírták magukat december ötödikét emlegetve. Ha lesz eredménye az elnökségemnek, talán az, hogy sok helyütt sikerült enyhíteni a traumát. Megértetni, hogy nem szakadtunk szét, hogy nem hagyta el őket az anyaország.

Tehát továbbra is létezik az egységes magyar nemzet?

Igen, de ma már különböző résztársadalmakból áll. Tévedés azt hinni, hogy Budapest központtal irányítunk egy egységes nemzetet. A magyar nemzet ma többközpontú nemzet. Inkább annak lehet örülni, hogy az együttműködés feltételei javulnak: a Kárpát-medencei magyarság jelentős része uniós tagállamban él, előbb-utóbb a schengeni rendszeren is belül lesz. Ezzel például a kettős állampolgárság érzelmi üggyé válik, s semmiképpen nem ezen múlik a határon túli nemzetrészek megmaradása. Ezt szeretném megértetni: túlélésük azon múlik, hogy egyáltalán akarnak-e magyarok maradni. Közel áll hozzám Ernest Renan definíciója, amely szerint a nemzet emlékek gazdag örökségének közös birtokolása, de mindenekelőtt megegyezés, közös akarat a közös folytatásra. Ha tehát együtt akarjuk folytatni történelmünket, számot kell vetni a nyolcvan év alatt történt szétfejlődéssel. Ezek a magyar közösségek már mások, mint a monarchia idején. Persze korábban is különböztek, gondoljunk csak Erdély saját történelmére és nagy tájaink eltérő jellegére, ízére. Mások az élethelyzetek is: egy erdélyi magyarnak Bukarestben, az ottani politikai kultúrában kell politizálnia, amely gyökeresen különbözik mondjuk a ljubljanai közegtől. Ugyanakkor extra Hungariam meg kell tanulni a kettős kötődést, az izoláció, az elzárt falvak folklóralapú identitásőrzése már nem lehetséges. Ezért a legveszélyeztetettebb a szórványmagyarság és a városokban, lakótelepen élők, akik nehezen találnak magyar közösségeket.

Elfogadtatható-e a kettős kötődés anélkül, hogy az utódállamok valamiféle lopakodó revíziót látnának benne?

Egyfolytában és hihetően oszlatni kell félelmeiket. Hiszen nehezen veszik tudomásul, hogy nem homogén nemzetállamok, hanem többnemzetiségűek lettek, éppen úgy, mint a Magyar Királyság volt, amelyből szabadulni akartak. Biztosítani kell őket, hogy alapszerződéseinkkel összhangban elismerjük a határokat, s nem kívánunk állampolgárság és terület által meghatározott egyetlen politikai nemzetté válni. Szorgalmazom a magyarok állampolgári lojalitását, a többségi államnyelv minél tökéletesebb ismeretét. Másfelől viszont kemény harcot kell vívni a kulturális nemzet fogalmának elismertetéséért, hiszen ez fejezi ki, hogy nyelvi és kulturális szempontból, valamint érzelmileg, nemzeti önmeghatározásunkat tekintve mégis egy nemzet kívánunk maradni az ő szemszögükből kisebbségi csoporttal. Ennek érdekében érvényesíteni kell minden nemzetközileg és a belső jogban garantált kisebbségi jogot. Ilyen lehet persze az autonómia is, de fölösleges ott ezt a fogalmat használni, ahol felesleges ellenállást szül. Romániában például most fontos célkitűzés a decentralizáció. Ez lehetőség arra, hogy a történelmi Székelyföld külön európai fejlesztési régió legyen – ezt én is támogattam Csíkszeredában Băsescu elnök jelenlétében. A kettős állampolgárságot sok szomszédunk nem tudta volna elfogadni. Ennek ma már csak a schengeni rendszeren várhatóan huzamosabb ideig kívül maradók, az ukrajnai és a szerbiai magyarok esetében van gyakorlati jelentősége. És nem is teljesen reménytelen elfogadtatni: tavaly ősszel Tadic szerb elnökkel együtt jelentettük be Szabadkán a média nyilvánossága előtt, hogy országa támogatja a magyarok kettős állampolgárságát. Itthoni támogatás persze a népszavazáskori állásfoglalás miatt nem várható. Ukrajnában az alkotmány kizárja a kettős állampolgárságot, ott a kishatárforgalom szolgál a kapcsolatok tartására.

Gyakori útjai alapján hogyan látja, milyen állapotban vannak a határon túli magyar közösségek?

Rengeteg életre szóló, vagyis az én életemet meghatározó benyomást szereztem, de általánosítani nem merek. Minden utazás és az arra való készülődés nagy tanulás. Októberi székelyföldi utam a romániai 56 jegyében állt. Nagy szívfájdalmam, hogy itthon kevesen tudnak arról, hogy ezerötszáz embert ítéltek 6–8 évi börtönre, húszat kivégeztek csak azért, mert kiálltak a magyar forradalom mellett. Évek óta harcolok azért, hogy a törvény előtt is rehabilitálják ezeket az embereket. Ahhoz, hogy a jövőt megtervezhessük, de hogy a nemzetiségi kérdéshez egyáltalán hozzászóljunk, tudnunk kellene a történelmet nekünk is. Amikor Nagy-Magyaroszág matricát látok egy autón, kedvem lenne tulajdonosától megkérdezni, tudja-e, milyenek voltak az etnikai viszonyok 1918 előtt. Inkább a Teleki-féle nemzetiségi térképet tenné ki, vagy akármelyik bécsi vagy Prágában kiadott korabeli térképet! Akkor tudná, hogy például már 1848 előtt román többség volt Erdélyben. Hogy hol húzódott a szlovák–magyar nyelvhatár. Megszámolták-e a matricán, hogy nem 64 vármegye, hanem 63 volt és egy corpus separatum, Fiume városa? Amely közös, ne féljünk a szótól: multikulturális alkotása volt a monarchiának, olaszokkal, horvátokkal, magyarokkal, osztrákokkal. Azt szeretném ajánlani a szlovákoknak is, hogy közös történelmünkre, a közös kultúrára fektessük a hangsúlyt, ez oldhatja görcseiket. A „felszabadult kölcsönösséget” ajánlottam nekik. A jelen helyzetről viszont a legtöbb ismeretet mégis a határon túli magyarság helyzetét vizsgáló konferenciasorozat hozta, amelyet két éve indítottunk a Sándor-palotában. Ezeken a konferenciákon megbízható és friss anyagot adtak elő komoly emberek, a demográfiai, gazdasági, oktatási helyzetről, a segélyezésről és területfejlesztésről vagy a szórvány és tömbmagyarság más-más helyzetéről.

A szomszédos országok magyarlakta területein megvalósuló anyaországi befektetéseknek, a gazdasági kapcsolatoknak mekkora a szerepe a megmaradás, a jövő szempontjából?

Pozitívan befolyásolhatja a viszonyt, ha sok üzleti kapcsolat van két ország között. Hiába multinacionális cég a MOL, Erdélyben odamennek a magyarok tankolni, mert „mégiscsak a miénk”. Még fontosabb a kisvállalkozások jelenléte és a határ menti régiók természetes gazdasági összenövése. Erős gazdasági jelenlétünk növeli a magyarok tekintélyét a többségi állam és lakosai szemében. Persze most megéljük a fordítottját is egyes szlovák vezetők lebecsülő retorikájában. Megint fordítva a korszakokon, emlékezhetünk a Kádár-korszak Magyarországának fogyasztói nacionalizmusára. S ismét a mostani helyzethez egy keserű adalék: Csíkszeredában egy székely férfiegylet rendszeresen imádkozik a szegény Magyarországért – mármint értünk.

(...)
 

 






További cikkek
MA


TEGNAP


TEGNAPELŐTT


Tovább a rovat cikkeihez
Impresszum Adatvédelem Software development by Codespring. Web hosting by Codespring.
Támogatók:
Communitas Alapítvány Communitas Alapítvány
Hungarian Human Rights Foundation Magyar Emberi Jogok Alapítvány - Hungarian Human Rights Foundation (HHRF - New York).
Bethlen Gábor Alap Bethlen Gábor Alap