Viszonylag gyakran megvásárolom, újra és újra meglep például azzal, hogy sorozatot szentel a magyar arisztokrácia, a főnemesi családok történetének, kultúraformáló szerepének, megszólaltatva olyan románokat, akik egykor ama uradalmak zsellérei voltak, és csodák csodája, pozitív emlékeik (is) vannak a báró és gróf urakról. A hetilap meghatározó személyisége, Cornel Nistorescu, egyénileg is elkötelezettnek tűnik abban, hogy egykori magyar és szász ismerőseit, barátait felidézve, nacionalista ellenszélben, azt a másságot emelje ki belőlünk, amiből érdemes volt tanulnia. Ezt teszi a szerkesztő és publicista csapat egy része is, különösen Ruxandra Hurezean, aki rendszeresen készít interjúkat magyar személyiségekkel.

Meglepő, hogy erre a szellemi-lelki értelemben is környezetbarát sajtótermékre mennyire nem figyel oda az erdélyi magyar ember. Nekünk még mindig mintha a Funar-korszakban kialakult ellenségkép lenne a fontosabb. A magyar nyelvű lapokból úgy tűnik, hogy egy tapodtat sem mozdult el a köztudatot formáló magyar nyilvánosság horizontja. A sok évtizeden át kialakult gyanakvás, frusztráltság és a románokkal szembeni lenéző magatartás bezárkózást eredményezett, olyan valóságképet, amely az erdélyi magyarokat megpróbálja kiszigetelni a nagyobb egészből. Holott az egykori transzszilvanisták egy része igen csak büszkének látszott arra a kulturális sokszínűségre, vallásszabadságra, amelyre érdekes módon most ez a román lap odafigyel.

A gyanakvó magyar olvasó, persze, joggal gondolhat arra, hogy ez csupán újabb fortély, hogy édesgetve asszimiláljanak. Nemrégiben, a második évfolyam 46. (október 11-i) számában a címlap szalagcíme – Maghiar de Cluj (Kolozsvári magyar) – alatt Kézdi Imola színésznő portréja áll. A főszerkesztő vezércikke Printre unguri şi saşi (Magyarok és szászok között) bensőséges hangnemű visszaemlékezés a gyermekkorban kötött barátságokra, majd pedig hat oldalon következnek a portrék a hírneves, sikeres, példaszerűen építkező magyar vállalkozókról, akiknek egyikéről, Pászkány Árpádról azt tudjuk meg, hogy a kolozsvári vasutasok (CFR) focicsapatát a harmadik vonalból az A ligába „hozta fel”. Mezei János életútja pedig azt példázza, hogyan lett egy tizenegy gyermekes Írisz telepi család gyermekéből, az egész család életszínvonalát felemelő, igazi polgár. A Kézdi Imolával készült interjú ugyancsak vonzó portré a Kolozsvári Magyar Színház Románia-szerte megbecsült művészcsapatának egyikéről, akikkel szívesen dolgoznak a legjobb román rendezők. Magam is román anyanyelvű szakmabeliek, lelkes nézők közt ültem az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsi nyilvános, fergeteges sikerű főpróbáján, ahol senkit nem zavart az ügyesen elhelyezett román feliratozás.

Legújszerűbbnek az a tényfeltáró összeállítás tűnik ebben a számban, amit a lap Mátyás magyar királynak, valamint Fadrusz Jánosnak és az építész Pákey Lajosnak szentel a szerkesztőség ilyen címmel: Regele maghiarilor, sufletul Clujului (A magyarok királya, Kolozsvár lelke). A most már restaurálás alatt álló szobor felavatásának (1902, október) évfordulója alkalmából a korabeli Gazeta Transilvaniei című román lap tudósításaiból is szemlét közölnek ezen az oldalon. Török Árpád, projektmenedzser, a kilencedik oldalon nyilatkozik az ugyancsak magyar cégekhez köthető, nemrégiben megnyílt Pólus Center építészeti koncepciójáról.

A lehetséges ellenvetés, ismerem magunkat, az lenne: hamis minden, amit „a románok” a multikulturalitásról állítanak. Ám ugyanebben a számban szólaltatnak meg olyan román egyetemi tanárokat, például Aurel Codobant, akik a rendszeresen közlő Mircea Micleához hasonlóan éles bírálatuknak adnak hangot a képmutató zsarnoknak bizonyult Andrei Margával, a multikulturalitás egyetemi ideológusával, szemben.

Különös helyet foglal el az egész bemutatott értékszerkezetben Koós Ferenc, aki a magyar-román kereskedelmi kamara megalapítója. De nem csupán üzletember. A személyében több erdélyi etnikumot megjelenítő mecénás régi könyveket is gyűjt, függetlenül azok nyelvétől, és a magyar könyvesboltok fenntartása mellett saját ingatlanában nyitott meg egy 60 000 könyvet tartalmazó közkönyvtárat.

A lap rokonszenvvel jeleníti meg a kolozsvári RMDSZ új arculatát alakító elnököt, László Attilát, és kiemeli a város vezetésében szerepet játszó magyarok aktív, hatékony munkáját a város gazdasági, szociális és egyéb ügyeinek igazgatásában.

Az összeállítás az Ungurii noştri (A mi magyarjaink) címet viseli. És ez a tiszteletteljes hangnem alkalmas morális, kulturális önbecsülésünk, lokálpatriotizmusunk és nemzeti méltóságérzetünk növelésére. Kár lenne fölösleges frusztrációkkal alább adnunk, hiszen „a mi kezünknek munkáját” és szellemi tevékenységünk színvonalát tekintve nem ad okot a kisebbségi komplexus további, egyes politikusaink által erőltetett fenntartására.

Ne felejtsük el: „Nem sokaság, hanem lélek…” Valóban ezek vagyunk?

A Foaiából mindenesetre ez tűnik ki.